Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-28 / 23. szám
\ 1991. január 28., hétfő SOMOGYI HÍRLAP 5 Farsangi Kisbalaton-é vadzáró Várják az önkormányzati döntéseket Az arany minősítésű Kisbalaton Táncegyüttes tagjai nemcsak a táncban jeleskednek, hanem titkot is tudnak tartani. Farsangra tartogatták méglepetésüket a lányok és a fiúk. Szombaton este tartotta a táncegyüttes és a Keszthelyen székelő „Guzsaj” népzenei együttes a közös évadzárót. A hagyományos rendezvényre számvetés készült az együttes 1990. évi tevékenységéről. Bőven volt mit mondania a művelődési ház igazgatójának illetve a Kisbalaton Táncegyüttes és a „Guzsaj” népzenei együttes vezetőinek, ám azt sem titkolták: fennmaradásuk kétséges, amíg a helyi önkormányzat nem dönt támogatásukról. Farsangi parádé Az anya sem ismert lányára. A lányok bajuszt festettek, a fiúk szoknyát öltöttek a farsangoló parádéra. Csökkent ugyan a táncosok száma, kevesebb pár táncolt tavaly, mint egy évvel korábban, mégsem sínylette meg a családosult néptáncosok elvesztését az együttes. A megmaradtak kitartása példás, az együttes talán az eddigieknél is jobban összeforrott. Ezt nemcsak tavalyi sikeres szerepléseiken bizonyították, hanem szombaton este is, amikor paródiába foglalták közös élményeiket. A lovagiasság szabályai szerint előbb a lányok mutatkoztak be az ismerősöknek, barátoknak, hozzátartozóknak és a környékből érkezett vendégeknek, akik a derűs táncok után terített asztal mellett beszélgettek az együttes tegnapjáról és holnapjáról. A táncház szelleme Nem kétséges, a balatonmáriai Aranyhíd ÁFÉSZ továbbra is támogatni kívánja a térség művészeti csoportjait, kiemelten a balatonszentgyörgyi Kisbalaton Táncegyüttest, amely a szövetkezet hírnevét is fényesíti. Ám hogy csak a környék polgár- mesterei fogadták el az évadzáróra szóló meghívást, a helybéli távol maradt a rendezvényről, Fotó: Kovács Tibor alátámasztotta Nagy Lajos műve- lődésiház-igazgató és az együttes aggodalmát, vajon „talpon” tud-e maradni a hagyományőrző táncegyüttes. Országh Béla, a Kisbalaton Táncegyüttes társadalmi vezetőségének elnöke így foglalta össze az évadzáró beszélgetésen a csoport tevékenységét: — Sok változást megéltünk 1990-ben. Együttesünk megfiatalodott, az átlagéletkor nem haladja meg a 18 évet. Megerősödött az utánpótlás együttesünk: e tekintetben bíztató a Kisbalaton jövője. Fodor Istvánnak, az együttes művészeti vezetőjének köszönhetően a táncházi szellem összekovácsolta a megújult együttest. Tavaly Törökországban vendégszerepeltünk, izmiri bemutatkozásunkat siker koronázta. Az itthoni fellépések száma nőtt, a helyi „Guzsaj csárdában” tizenöt alkalommal mutatkoztunk be, s ennek anyagi hasznát is élvezhettük. — Mit várnak 1991 -tői? — Az évad indítása nem ügy sikerült, ahogy szerettük volna. Az első önkormányzati ülésen olyan vélemény alakult ki, hogy ne támogatást várjunk, hanem mi is járuljunk hozzá a község anyagi biztonságához. Szakmai programunkban igyekszünk megőrizni repertoárunkat, és új táncok megtanulását tervezzük. Tavasszal Erdélybe szeretnénk utazni, hogy táncismereteinket gyarapítsuk. Népzenei központ Keszthelyen működik, az országszerte ismert „Guzsaj” népzenei együttes. Vezetője Töttő Vilmos: — Ugyan önálló együttesként dolgozunk, ám nagyon szívesen együttműködünk a balatonszentgyörgyi Kisbalaton Táncegyüttessel. Tavaly áprilisban sikeresen szerepeltünk az országos televíziós népzenei vetélkedőn, a döntőbe jutottunk. Keszthelyen megalakítottuk a „Guzsaj" népzenei együttes folklórközpontját, s itt rendszeresen szerepelünk. Burucs Zoltán, az együttes prímása: — Sok tapasztalatot szereztünk a balatonszentgyörgyi táncosoktól. Mi is tanulunk tőlük. Horányi Barna A szabadság, a mítosz és a legendák világában Keserű Zoltán kiállítása a Bernáth-teremben A fiú mindig egy távoli, színes világról álmodott. Arról, melyet kamasz korában Scorsa regényeiben „látott”, s melyet fantáziája színes festmények formájában jelenített meg. Keserű Zoltán 1963-ban született Kaposváron. A Tóth Lajos Általános Iskola tanulójaként, Zákányi Zsolt tanártól tanulta a művészeteket tisztelni. Keserű Zoltán tehetséges rajzolóként került a pécsi Művészeti Szakközépiskola keramikus szakára. Ä kötelező stúdium mellett szobrászatot is tanult, de szíve leginkább a festővászon felé hajtotta, amelyen élénk színekkel festette meg a körülötte levő világot. A posztimpresszionizmus nagy mesterei: Gaugin, Van Gogh, Lautrec mozgalmas színvilága mély nyomot hagyott a fiatalember lelkében. Két ízben is felvételizett a főiskolára, majd a visszautasítások után úgy döntött: külföldön próbál szerencsét. Spanyolországban, Madridban sikerült tanyát vernie és albérleti szobácskáiban festegette a szűk tér által behatárolt enteriőÖnarckép, USA 1987 röket. Tanulta a nyelvet,Ifiajd nyolc hónap után a Vöröskereszt segítségébel kijutott az Egyesült Államokba. A Washington állambeli Eattleben mosogatott egy szállodában, hogy megkeresse a napi betevőjét. — Sokkolt a nagyváros, az amerikai életforma — meséli. — Sokáig képtelen voltam ecsethez nyúlni. Később, egy galéria tulajdonostól két ízben is lehetőséget kaptam arra, hogy kiállítsam a képeimet. Fizetni nem kejlett, cserébe a képet kérte. így gyarapította gyűjteményét. Rá kellett jönnöm, hogy a közönség, akárcsak a műgyűjtők, a kommer- szebb műfajt részesítik előnyben. Nekem pedig ez nem ment. Holtpontra jutottam és ez a munkáimon is meglátszott. Nem találtam témát, az idegen, zajos világ nyomasztóan hatott rám. S akkor megadatott a lehetőség arra, hogy Mexikóba utazzam. Ám az igazi élmény Peruban, Amazoniában várt rám. Gyermekkorom álomvilága elevenedett meg előttem. Otthon éreztem magamat abban a távoli, sokarcú világban. A dzsungel ember által nem járt erdejében érintett meg az igazi szabadság érzése. Addig úgy gondoltam, hogy ezt az élményt csak a végtelen tenger látványa adhatja. Hőség, pára, növények szövedéke között barangoltam iszonyatos erőseszítés- sel törve utat magamnak... Még nem festettem sokat, de új erőre kaptam. Csodáltam az embereket, akik őrizték az ősi mítoszokat, a legendákat és azt remélték, hogy ezt a mesés világot nem zúzza szét a mindenre ráterpeszkedő civilizáció. S, akik hitték azt is, hogy a folyami delfin egy misztikus lény, aki képes emberré változni s utánozni bennünket. Ezért aztán el sem fogyasztották. Barátságuk lenyűgözött, soha nem éreztem magamat köztük idegennek. Befogadtak és tagja lettem a Grupo Oruga Accion Cultural nevű egyletnek. Könyveket, folyóiratokat illusztráltam, feste- gettem. Keserű Zoltán persze nemcsak az egzotikus, csodálatos színvilágé Latin-Amerikát ismerte meg, hanem látta a nagy nyomort, a küzdelmes életet is, amit a dzsungel és az időjárás szélsőségessége tett még nehezebbé. — Nem gondolom most már, hogy Gaugin Tahiti szigetén olyan idilli életet élt, mint ahogy az a képein megjelenik. Az csak álom lehetett. Olyan álom, melyet én láttam kölyökkoromban, s mellyel végül itt szembesülhettem ezen a távoli kontinensen. Amikor Iquitosban először ellátogattam egy iskolába, hogy megtekintsem a gyermekek kiállítását, akkor döbbentem rá; hogy én ezt az életet „már ismerem”. Mindig is nagy hatásKeserü Zoltán, perui felesége és kisfia, Áron társaságában sál volt rám a naiv- és a gyermek-képzőművészet. Visszatértem Amerikába és csak ezután tudtam az első igazi képemet megfesteni erről a világról. Öt év kellett ahhoz, hogy Amerika megjelenhessen a vásznaimon. Egy képet tesz elém, amit még csak most fejezett be. Csupa vibrálás, csupa sziporkázó, nyugtalanító vonalak. Egy amerikai nagyváros éjszakája... — Tavaly tavasszal hazajöttem egy perui hölgy kíséretében, aki a feleségem—mondja. — Azóta megszületett a kisfiúnk is: Áron. Van még eg kevéske spórolt pénzünk, de tavasszal visszamegyek Amerikába, mert úgy tűnik itthon nem lesz munkám. A képeimet nem szeretem eladni, a szívemhez nőttek, így megélni sem tudnék. Iquitusban, és idén szeptemberben Fonyódon volt egy-egy sikeres kiállítása. — Egy idő óta már nem tudok kizárólag magyarként gondolkodni... Én mindenütt azt keresem az emberekben, ami közös és nem azt ami elválaszt. Mindenütt vannak barátaim. Keserű Zoltán alig múlt húszéves. A vörös, a papagájsárga, a zöld, a türkizkék, látszólag nem a mi világunk színei. Ám ha az ő szemével nézzük a képet — úgy tetszik — mégsem idegen a nap sugarának melegét elnyelő vásznak koloritja. Kiállítása csütörtökön nyílt meg a Bernáth-teremben, február 7-ig tekinthető meg. Várnai Ágnes Vállalkozik a húszéves iskola Korszerű oktatási feltételek ÜVEGEZNI IS ELMEGY A DIÁK Húszéves a nagyatádi 524. Számú Kereskedelmi Szakközépiskola, Ipari és Kereskedelmi Szakmunkásképző Intézet. Már a név is jelzi, hogy nem akármilyen oktatási intézményről van szó. Erről beszélgettünk Mohári Jenő igazgatóval. — Lehet, hogy sokaknak egy kicsit meglepő ez az évforduló, hiszen már 1886-ban volt tanonciskola Nagyatádon; az állami oktatás azonban csak 1953-ban kezdődött meg a kaposvári szakmunkásképző kihelyezett tagozatán. Önálló intézmény éppen húsz éve lettünk. — Mozgalmas évek következtek, hiszen ezután épült föl új iskolájuk, amely akkor nagyon korszerű volt, mostanra azonban kinőtték. Újabb épületrészt kellett felállítaniuk. — Ennek egyszerű az oka: mindenféle képzésnek helyet akarunk biztosítani. Amikor kellett, akkor élelmiszer-tartósító szakmunkásokat képeztünk, amikor más volt az igény, ismét alkalmazkodtunk hozzá. így született meg a kereskedelmi szakközépiskolai képzés. — Ezért hívják vállalkozó iskolának az önök intézetét? — Nem egészen; mi valóban vállalkozunk. Korábban több nagy építőipari cég is volt Nagyatádon; ezek mára vagy elköltöztek vagy megszűntek. Kőművesekre, ácsokra azonban szükség lesz. Hogy a szakmai képzésüket biztosítsuk, felvállalunk kisebb-nagyobb javításokat és építkezéseket. Az iskola bővítésénél ugyanúgy dolgoztak diákjaink, mint a kollégium felújításakor. Rövidesen komplett szervizhálózatot is alakítunk a diákokkal és oktatókkal. Ehhez két gépkocsit vásárolunk. A bevételekből természetesen a diákok is részesednek, ugyanakkor az iskolai képzés feltételein is javíthatunk. Húsz évvel ezelőtt még csak két diavetítőnk volt, ma már zárt láncú televíziónk van háromszázórás oktatási anyaggal. Számítástechnikai parkot alakítottunk ki, tanműhelyeket építettünk. Diákjaink idegen nyelveket tanulhatnak, megszerezhetik a gépjárművezetői jogosítványt... Nagyon sokat léptek előre, de bőven van még mit tenni. A szakmunkásképzés ma mélyponton van. Sokszor az általános ismeretekkel többet kell foglalkoznunk, mint magával a szakmai képzéssel, pedig a változó világunkban minden szakma újabb és újabb ismereteket követel. Ezt igyekszünk átadni, és szigorúan követelünk is. N. J.
