Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-08 / 193. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. december 8., szombat Cserge az i aszfalton A borongósra fordult novemberi napokban országszerte látványosan visszaesett az idegenforgalom. Nincs már nyüzsgés a sétálóutcákon és a vásárcsarnokokban, a belvárosi kávéházakban és a bástyasétányokon. A bolhapiacokat rendre felszámolják, az aluljárókban is egyre kevesebben kereskednek. Az idei turistaszezonnak azonban volt egy sajátos színfoltja, amely most, a nyugatiak megrit- kulásával válik feltűnőbbé. A hosszú szünet után tömegesen útlevélhez jutott erdélyi magyarság új turisztikai műfajt avatott: a bevásárlóturizmus néprajzi változatát. Széki és kalotaszegi árusok korábban is megpróbálkoztak a Halászbástyán. Mindig is méltóság- teljesen, óbégatás nélkül álltak sorfalat portékájukkal. Ám most egy-egy falu apraja-nagyja fölkerekedett, és igyekszik állni a versenyt a lengyelekkel. Van itt minden: cserge, bekecs, varrottas, írásos, köcsög, bokály, régi daráló, huszárcsizma, kendő, bújka, szőttes, petróleumlámpa. Minden, amit korábban a világért el nem adtak volna az arra áhítozó utasnak. A cifraszobát és a ládafiát is mindig diszkrét tartózkodással nyitották meg a kíváncsi szemek előtt. De büszkén nyugtázták, mint esik le az álla egy-egy gőgös városinak a díszes mérai menyasszonyi ruha, a máig érintetlenül álló hozomány, a festett bútor és rakott ágy láttán. Nem hinném, illetve: merem remélni, hogy nem vernek mindent dobra. Ahhoz túlságosan is öntudatos ez a nép. Tudatában van önnön értékeinek, nyelvi és faji hovatartozásának. A bolhapiaci egyveleg mégis meggondolkodtató. Dolmány mellett konyak, párna mellett kristályváza. És ugyan mi fogja kiegyenlíteni a mérleget? Avagy mit visznek haza cserébe? Mindent, amit a fogyasztói piac kínálhat. Videót és színes televíziót, mikrohullámú vagy legalább olajsütőt és teflonedényt. S ez meg csak nem is kifogásolható. Annyit azonban érdemes volna végiggondolni, hogy ez a régió már több modernizációs zsákutcát és kényszerpályát végigjárt. Kipróbálta már az ideológia, a politikai rendszer, az urbanizáció több hamis mintáját, esetleg azok fordítottját is. Remélem, eljön majd az idő, amikor minden a helyére kerül, amikor a most még fétisnek, presztizsszimbólumnak tetsző tárgyak beilleszkednek majd a mindennapok természetes menetébe, sajátos funkcióik szerint szolgálnak majd. Jelenlétük magától érte- | tődőlesz. A régi és az új, a hagyományos és a modern integrálódásáról nekem mindig a japán példa lebeg a szemem előtt. Ha a követendő moder- . nizációs sémára kellene egyszer (nép)szavazni, Bangkok helyett én, isten bizony, Japánra voksolnék. Ami persze abszurdum, de a népi értékek ilyetén kiárusítása láttán valamiben mégis reménykednünk kell. Komáromi Béla Másfél év az Egyesült Államokban A boldogság forrása nálunk is megtalálható Kiss Katalin főiskolai adjunktus, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet munkatársa a bostoni Kodály Intézet meghívására — előadássorozatokat, karvezetői szakkurzusokat tartva — másfél évet töltött az Egyesült Államokban. Elsősorban a bostoni társintézetben, amely az alapítása óta eltelt húsz esztendőben sokat tett a Kodály nevéhez fűződő módszer amerikai elterjesztéséért. Ma már majdnem félszáz a hasonló céllal létesített intézetek száma. Kiss Katalinnal benyomásairól, tapasztalatairól beszélgettünk. Megszokta-e már...? — Még ma, több hónap elteltével is sokan megkérdezik tőlem: megszoktam-e már újra itthon? Válaszom általában az, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megszokni, más dolgoktól pedig nem lehet elszokni sohasem. Nem vágyom vissza: nem álmodom azt, hogy kinn vagyok újra. Előfordul viszont, Pillanatkép egy bostoni óráról hogy itthon is azokat az emberi po- zitúrákat keresem, amelyekhez kint nagyon könnyen hozzászoktam. Nem tudom megszokni például, ha itt valakitől megkérdezik, hogy van, arra válaszként csak egy panaszlista jöhet. Mint ahogy azt sem, hogy nem látni az utcán sugárzó, de legalábbis derűs arcokat. Noha én nem érzem, hogy itt az embereknek minden szempontból boldogtalanoknak kellene lenniük. Nyilván nehezebb az élet, de a boldogság alapvető forrásai nálunk is megtalálhatók. — Nemcsak Bostonban, hanem az Egyesült Államok más nagyvárosainak főiskoláin, egyetemein is tartott előadássorozatokat, elméleti, gyakorlati kurzusokat, vezetett kórusokat, zenekarokat, előadott nemzetközi konferenciákon. Milyen tapasztalatokat szerzett a katedrán? Igény és érzelem — Nagyon tanulságos volt a felkészülés. Elsősorban azért, mert meg kellett tanulnom, hogyan lehet meggyőzően, vonzóan formába önteni mindazt, amit az ember tud. * j£k Itthon erre alig figyelünk. Magyar- országon nagyon okos, felkészült emberek is gyakran olvassák előadásaikat. Nemritkán rosszul, dadogva, bizonytalankodva. Az amerikai előadóktól megtanultam, hogyan kell fölépíteni egy előadást úgy, hogy élvezetesen közöljük az információkat. Az amerikai felnőtt diák ugyanis más igényekkel áll tanára elé. Nem elégséges a kiváló szaktudás, ehhez partnerkapcsolat is kell. Tapasztalatom szerint semmi köze az itthoni sematikus elképzeléseknek az amerikai oktatási rendszerhez. Jártomban-keltemben meggyőződhettem róla, hogy minden állam mennyire más és más. Sőt—a földrajzi környezetből is adódóan — az államokon belül is rengeteg az eltérés. Az emberek az egyik helyen kényelmesebbek, a másikon aktívabbak. Ez a sokféleség, sokszínűség — az élet minden más területéhez hasonlóan — az oktatásban is jelentkezik. A déliek például rendkívül melegszívűek és udvariasak, hálásak minden új ismeretért, az északiak viszont sokkal kritikusab- bak, hűvösebbek. Rendkívüli elvárásaik viszont inspirálják a tanárt is. — Nagyon sok amerikai zenepedagógus megfordult az elmúlt évtizedekben a magyar ének-zenei általános iskolákban. Ők milyen benyomásokat szereztek ? — Aki valamennyire is belelátott iskolai munkánkba, az egyetértett azzal, hogy nagyon magas szintű az oktatás. A beszélgetések alkalmával azonban azt is elmondták, hogy bár ezek a gyerekek csodálatosan olvasnak kottát, az órák érzelemszegények, a diákok nem kapnak elég szeretetet. Alapvető eltérés, hogy ők a zene szeretetét igyekeznek mindenáron átadni, ellentétben velünk, akik még a mai napig is elsősorban oktatunk. Kiss Katalin a katedrán — Gondolom, ennyi idő alatt többször találkozott magyarokkal is. Fantasztikus élmény — Az ember az USA egyetlen államában sem kerülheti el az efféle találkozásokat. Ha értesültek jövetelemről, meghívtak egy-egy beszélgetésre, mindenki ki akart kérdezni — épp a másfél év alatt őrült tempóban változó — magyar belpolitikai viszonyokról. Természetesen találkoztam úgynevezett 56-osokkal is, de még több olyan középkorú, hivatalosan delegált szakemberrel, aki egyetemi oktatóként, kutatóként hosszabb idő elteltével telepedett le családjával. Amikor ennek, a gyermekeiket már amerikai módon nevelő generációnak a képviselői megtudták, hogy Bostonban élek, elhozták már kinn született csemetéiket, és megkértek, tartsak számukra kötetlen foglalkozásokat. Ezek a szombatonkénti találkozások végül is mindannyiunk számára fantasztikus élményt jelentettek. A zene, a népdal kiváló eszköznek bizonyult magyarságuk élesztegeté- séhez, erősítéséhez. Az együtt töltött idő már csak azért is eredményes volt, mert a mai napig is müködikez a kis együttes. Károlyi Júlia Társulat nélkül, mint vendég „Ami nem tetszik..., azt nem játszom el” LUKÁTS ANDOR: „A SZÍNHÁZ FELADATA MEGFOGALMAZNI A FESZÍTŐ BAJT" Lukáts Andor — így, egyszerűen szólva—nagyon Jó színész. Egyike azoknak, akiknek a neve fémjelzi a kaposvári Csiky Gergely Színházat. Ez a megállapítás azonban már múlt időbe került. Lukáts Andor ugyanis szerződést bontott. A tényt kevesen tudták: az éles szemű közönség a színházi plakátokon fedezhette föl a szereposztások mellett a megjegyzést: Lukáts Andor „mint vendég”. Szerencsére ez azt is jelenti, hogy a színész továbbra is játszik a Csiky Gergely Színházban. Legutóbb a Micimackó rendezését „fejezte be” Ascher Tamás rendező betegsége miatt, most pedig Calderonnak Az élet álom című darabjában — már tudjuk: nagy sikerrel — vállalt szerepet. A szerződés- bontás okairól faggattam Lukáts Andort. Egyedül a szélmalomharcban — Megpróbálok nagyon józanul és röviden válaszolni: 1972 óta vagyok a színház tagja és talán jobban megkapaszkodtam az egyirányba tartó közös vonat egyik ülésén. Makacsul ragaszkodtam ehhez a helyhez és irányhoz, nem vettem tudomást arról, hogyan változott körülöttünk minden. Arról sem, hogy ez a vonat átmehet váltókon és mehet más irányba is. Figyelmen kívül hagytam, hogy az embernek idősödésével sok mindenen túl kell tennie magát, beleértve viszonyát a közösséggel. Húsz éve a közösség teljes életet jelentett ebben a színházban, ma ez legfeljebb egy-egy közös produkciót. Régen minden közös volt: a bennünk levő tehetség, a lehetőségek. Hát ez most nem így van. Ezt évek óta érzem, és próbálok hadakozni ellene, de egyre inkább belátom: egyedül vagyok ebben a szélmalomharcban. Szembe is fordított azokkal, akik ezt másképp látják, és ilyenkor az a megoldás, hogy az ember fogja magát, és elmegy. — Melyik volt az az utolsó „ váltó”, amely miatt Lukáts Andor más irányt vett? Talán a Borisz Godunov előadásának a rendezése, amely nem hozta azt a sikert, amit szeretett volna ? — A Borisz Godunov kifejezetten szakmai kérdés, bár Freud bizonyára elemezni tudná döntésem tudatalatti okaként. Úgy érzem, hogy az előadás nagyon érdekes és fontos lehetett volna, ha meg tudom valósítani azt, amit a darabról gondoltam. Inkább a színház renoválásakor érlelődött meg az elhatározásom. Hiányzott a szakértelem a tervezésből, és elkészült ez a „másod- osztályú szálloda”, 300 millió forintért. A megyei tanács elnöke akkoriban kijelentette a társulati ülésen: becsüljük meg magunkat, mert a kórházra kellett volna a pénz és ehelyett színházra fordították. Borzalmasan visszatetsző beszéd volt ez. Az ember arra gondolt: miért húzzam össze magam, amikor én csak adni próbálok a városnak, szemben — mondjuk — a megyei tanáccsal, aki csak elvesz: épít például magának egy „csatahajót” 150 irodával, amitől nem megy előre semmi. A sok pénzzel — amit adtak a színháznak — azt gondolták: nekünk a hatalom hűséges szolgáinak kellene lennünk. „ Elegem van az ízléses népbutításból” — Ezekben a kérdésekben is kisebbségi véleményben volt? — Az igazán régi társulatból — amikor lerobbant színházban nagyszerű társulat volt — kevesen vannak itt: nemigen beszéltünk tehát erről, de nem is mindenki ártja bele magát ezekbe a dolgokba. Ez az én bajom: nem tudom túltenni magam ezeken a dolgokon. — Tehát ön szerint a régi, lerobbant színházban kitűnő volta társulat, a ma felújított színházban széteső? — (gy is lehet fogalmazni, és úgy is: azért volt ez a társulat sokkal erősebb, értékesebb és jobb, mert egy idő után szinkronba került a közönséggel. Mintha közös feladat lett volna, hogy megteremtsünk egy színházat. A közönség ezt várta tőlünk, és e kívánalom miatt tudtunk olyan erősek lenni. — Magyarán: a közönséget „fölemelni" a színpadhoz? Például a Borisz Godunovval? — Azt gondolom, hogy a Borisz Godunovra nincs közönségigény, és ezért nem is lehet igazán sikeres. Mondják: „ez is benne van a bérletben, de jöhetne már az operett, a vígjáték”. Ezekkel az előadásokkal nekem semmi bajom nincs szakmailag, csak elegem van az ízléses népbutításból is, és mindenből, aminek semmi köze az élethez. Szerintem a nézők nem elfelejteni akarják a bajaikat— mint ahogy ezt a szórakoztató előadásoktól remélik —, hanem meg akarják fogalmazni. És ha én ebben nem tudok segíteni nekik, hanem helyette mázzal leöntött produkciót adok, akkor becsapom a nézőt. A színház alapvető feladata megfogalmazni a feszítő bajt, mint ahogy ezt a költészet teszi. Kétségtelenül a nézőkért vagyunk, de nem mindenáron. Tisztán, őszintén és becsületesen kell értük tenni. — Két évtized után, hogy érzi magát társulat nélkül? — Nagyon sok hátránnyal jár, de van egy döntő előnye: ami nekem nem tetszik és amit nem akarok eljátszani, azt nem jászom el. Tudom, hogy nagyon kevés ember hiányol engem a társulatból, sőt néhány embernek jól is jött: egy akarnokkal kevesebb van a közelükben. „A politika ócska és kapzsi..." — Most hogyan tovább? — Lesz néhány fllmszerepem januártól , és most elfogadták egy hat éve elkészült forgatókönyvemet. Ez katasztrófafilm, illetve — aHTelet-európai filmgyártás eszközei szerint — szerencsétlenségeim lesz. Egy ringlisen játszódik, amelyben egy csomó ember ül, miközben meghal a ringlispil kezelője és nem tudnak leszállni... — Színházi ügyekben pesszimista. Az ország helyzetével kapcsolatban sem bizakodóbb? — Nem. Nálunk látszólag megbuktak a kommunisták, de ez igazából nem jelent semmit. A hatalom mindig ugyanúgy viselkedik: saját szolgálatába állítja a jogot. És megszerzi, amit tud. A politika ócska és kapzsi, mindent megszerezni akaró emberek hadszíntere. A kívülrekedteket „népnek” nevezi, és ezzel egyszer s mindenkorra megfosztja őket a személyiségüktől. Vajon kinek van fogalma arról, hogy mi az a „nép”? Sok, sok emberke van, aki mind a saját boldogulását keresi. Egyetlen dolog tudna működni igazán: ha felnőttnek tekintenének bennünket és nem formálna jogot arra senki, hogy a „nép apukája" legyen. Egyet tehetnénk, amit Peter Weiss mondott a Marat halálában: porrá zúzni mindent és újra kezdeni. Aki egyszer leszerepelt, az leszerepelt. De sajnos, annyira összekeveredett itt már minden, hogy nincs olyan erős mágnes, amivel ki lehetne válogatni a sok gazembert. — Köszönöm a beszélgetést. Varga Zsolt
