Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)

1990-12-23 / 206. szám

1990. december 23., vasárnap SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY ennyi idő múlt el azóta, ugyan ki tartja számon. A végtelennél is több­nek tűnik, hogy a mesék elkop­tak mellőlünk. A fiúcska az ablak előtt állt és orrát az üveghez nyomva bá­mult kifelé. A decemberi dél­után szürkesége vetődött a vi­lágra. A nap tüzes korongját rég,nem látták, csak a kavargó fellegeket. Kint fagyott volt a föld, s a fák ágai, mint vénasz- szonyok dermedt ujjai, kaptak feléjük. Varjúsereg tanyázott rajtuk. Károgásuk elriasztotta a környékről a madarakat. A vad­galambok beleolvadtak a fel­hők színébe, és az énekesek messze költöztek. Az ablak a kert felé nézett. Deres volt a gyep, és távolabb a szántás lapjai csillogtak a zúzmarától. A szilvafák köze­lebb álltak, s látta, mint rázzák egy szélfuvallatra ágaikat, raj­tuk a töpörödött terméseik, amik véletlenül maradtak meg, mint nagyanyó is aki vénséges vén volt. Hallotta nemrég, ami­kor a szomszéd dohogva a ke­rítés mellett a halált emlegette, aki tán feledésből kerülte el az Ő portájukat. Ezért él még öreganyja, pedig nem evilágon lenne helye, s akkor nem bosz- szantaná, s verné szemével a tehenet, aminek ettől apadt el a teje... Nem értette, hogy verhet valaki szemmel, de hiába kér­dezte apját, mondva: mit hallott a szomszédtól. Csak legyintett, habókosnak nevezte, mond­ván, egyszer úgyis megfizet nekik. Ahogy múlt az idő és fogyott afény, mind sejtelmesebb lett a puszta kert. Fehérnek kéne már lennie így karácsonyra. Nagyanyó mondta, hogy szentestére felszakadnak az ég dunnái, és beterítik a vilá­got. Fehérbe öltözik hegy és völgy, a fák s a bokrok. Eltakar­ja a hó a föld sebeit. így várja majd a Megváltó születésének ünnepét, nemcsak a bűnös ember. ekkor a nagy mogyo­róbokor mögött mozdult valami, s ahogy erőltet­te szemét, már látni vélte az alakot. Köpönyege olyan volt, mint a föld színe. Belekapott a szél, lobogtatta alját és bő uj­jait, amik alól kivillantak a csont kezek. A csuklya hátrább csú­szott, de így is beárnyékolta a fejet. Vállára volt vetve valami, ami pengében végződött. Olyan mint egy kasza, s ekkor rémisztette meg a felismerés... Nem lehet más, mint maga a halál, Ő óvakodik a kert aljá­ban! — Nagyanyó! — kiáltotta, s rohant keresztül a szobán fel­döntve a széket, ki a konyhába. Nagyanyja egy széken ült, előtte szakajtó, ölében kukori­cacsövek, s a szemek a mor­zsoló harapásában peregtek kötényébe. — Nagyanyó! Itt van! — kiál­totta, és oly kétségbeesett ar­cot vágott, hogy az öreg abba­hagyta a munkát. Ahhoz nagy dolognak kellett történni, hogy örökkön mozgó keze megáll­jon. — Ki van itt lelkem? — Háta... Halál! UJKERY CSABA Amikor eljönnek az angyalok Az öregasszony keresztet vetett. — Ha itt van, fogadni kell — mondta csendesen. — De én... az angyalt vár­tam! — kiáltotta kétségbeeset­ten a fiúcska. — Bújj el nagy­anyó! Az öreg fakult, kékpettyes kötényéből belecsorgatta a veres kukoricaszemeket a sza­kajtóba, s nyomán percegő ha­lom nőtt. Mozdulatai nyugod­tak voltak, arcán a ráncok kisi­multak. Mosolya letörölte az idő árkait. Kiegyenesedett. Kezét bele­törölte kötényébe, aztán uno­kája felé nyújtotta. — Jer, megnézzük... Előle úgy sem lehet elrejtőzni. Merre van? A fiúcska látta, hogy nagy­anyja biztatón néz rá, hát indult és vonta maga után az ablak­hoz. Kint már alig volt világosság, de még kibontakoztak a fák s bokrok körvonalai. — Ott, a nagy mogyoróbokor mögül leselkedett — mondta a gyerek, és izzadt ujjaival erő­sen szorította nagyanyja kezét. — Most is látod? — kérdezte az öregasszony. A gyerek megvonta a vállát. — Mintha lenne ott valami... — Ilyenkor — kezdte nagy­anyó — szent karácsony éje előtt, az angyalok szállnak le a mennyek országából. Ha fü­lelsz, hallod szárnyaik suhogá­sát. Addig kavargatják a leve­gőt, amíg megindul a fehér hul­lása. Elreppennek a házakhoz és megnézik, milyen keresztet rajzoltak homlokukra az előttük járók. Akién fekete van, mesz- sze kerülik az ajándékhozók, csak az aranyossal írt felé szállnak... Ilyenkor nincs helye a Gonosznak a földön. Elrejtő­zik az erdő közepén odvas fa belsejébe, hogy rá ne találja­nak. Ott várja ki idejét... S ekkor, mintha megzendült volna egy távoli harang. Csak egyet kongott, tompán küldte jelét. Csodák csodája, apró fehér pelyhek kezdtek szállin­gózni. — Ó... — kiáltotta a fiúcska, és ahogy a hangot formálta szája úgy maradt, szeme neve­tett nagyanyjára. — Látod, elűzték a Gonoszt. Ne félj, ma este nem bánt sen­ki. Ma este örülni kell, és csen­desen imádkozni... Nem mozdultak az ablaktól. A párkányára könyököltek, és néztek kifelé. Lassan fehérbe öltözött a táj. A mellettük lévő szoba ablakából sárga fény vetődött ki, és fehér pelyhek kavarogtak benne. — Ugye nagyanyó, most már a tündérek jönnek és az angya­lok... Nem kapott választ, s ahogy nyúlt az öreg kéz után, a sem­mit tapintotta. Nagyot sóhajtott Ézsiás. — Nagyanyó, nagyanyó... hová tűntél és az ígért angya­lok... gyedül volt a szobában, tekintete messze kalan­dozott lakótelepi házak lapos teteje felett. Szürkék vol­tak, mint a fellegek, hasonlato­sak belsejéhez, ahogy magára maradt. Második karácsonya egyedül, amióta felesége elköl­tözött a gyerekekkel. Talán hol­nap, ahogy a láthatás előírja, találkozhat majd velük. Sokszor átgondolta azóta, hol rontotta el, hisz oly egyetér­tésben éltek, hogy úgy tűnt, az idők végezetéig tartani fog. S akkor jött Grisel, aki felforgatta életét. Az addig hitt értékek el­lenkező előjelűre változtak, ami fontos volt, értéktelenné. Végül nem látott mást, csak őt. Minden gondolatát, cselekede­tét irányította. Azt sem bánta, amikor elköltöztek tőle. Nyug­tatta magát, miért ők lennének kivételek. Ez az élet rendje, nem szokás manapság az első házasságban megöregedni... csak a gyerekek... Nem telt el sok idő, keserű volt a kijózanodás. Grisel meg­változott. A földöntúlinak hitt szerelem, hétköznapivá ko­pott. Mosolya mind halványabb lett, s aztán elmaradt az arc közömbös lárvája alatt. Unott ásítások, és kifogások szomo- rították napjait. — Ne haragudj, nem tudok veled szárnyalni... — mondta. Ézsiásnak ekkor keseredett meg a szíve. Éjjelente álmok­kal küszködött. A Metróból szűk folyosó ka­nyargóit a felszín felé. Elöl ment Grisel, és ő utána. Ahogy feljebb értek, még kes­kenyebbé vált a folyosó. Egy­szer csak érezte, vége, beszo­rult. Grisel, aki túljutott, hátra se nézett sgélykérő kiáltására, ment tovább. Kínlódva, veríté- kezve ébredt. Tekintete a nap­tárra esett, december 24-e... Elfordult az ablaktól. Töltött magának egy pohár bort, de nem itta meg, hanem kabátja után nyúlt. Úgy érezte, megfojt­ja az ólmos szürkeség, ami kintről folyik be az ablakon és terül szét szobájában. Elmerül benne, ahogy törnek rá emlé­kei. z utcán alig jártak embe­rek. A sarkon egy fenyő­árus téblábolt megma­radt fái között. Gyérek voltak, és fél árúak. Ugyan kinek kelle­nek már ilyenkor. Ézsiás amikor meglátta, el­lenállhatatlan vágyat érzett a fenyő illata után. Határozott léptekkel indult feléjük. — Azt kérem — mutatott egy hosszú tűlevelű fenyőre. — Pont ezt uram, hisz ez vé­letlenül került ide, nem lucfe­nyő ez... Válogasson, vannak itt még szép karácsonyfának valók, maga az utolsó kuncsaf­tom, szinte ingyen adom... — Nekem ez kell. — Ez a magányos? Ézsiás bólintott, és dupla árat hagyott az álmélkodó ke­reskedő markában. Hazafelé megszaporázta lépteit. Valami megmagyarázhatatlan izga­lom kerítette hatalmába. A fát az előszobában hagyta, lement a pincébe. Jól emléke­zett, a lomok között megtalálta a karácsonyfatalpat. Helyen­ként rozsdás volt ugyan, s leko­pott róla a kályhaezüst, de azért a fát megfogja tartani. Mellette volt a doboz, a díszek­kel. Felnyitotta tetejét, beletúrt. A papírokba csomagolt göm­bök tapintása eszébe juttatta, amikor a gyerekeknek díszítet­te a fát. Összerázkódott, és visszahajtotta a doboz fedelét, csak a talpat vitte fel. A kenyérszeletelő késsel megfaragta a göcsörtös, gyan­tás favéget és beleillesztette a talpba, majd meghúzta a rögzí­tő csavarokat. Aztán bevitte a szobába és rátette az asztalra. Ott állt a fenyőfa kissé ferdén, kopaszán, teteje a plafonig ért. Ézsiás leült vele szembe, kezébe vette a borosüveget és hosszan ivott. Aztán a fogyó fényben az üres fát nézte. Érezte illatát. Gondolta: ez az ő ajándéka. Szívéből eltűnt a nyugtalanság. A távolból üvegcsengő hangszilánkjait hallotta, s lassan benépesült a fa környéke. Ott voltak rég nem látott szü­lei, korán elhalt testvére. S nagyanyó az elmaradhatatlan kékpettyes, fakult kötényében. Mosolygott miközben megiga­zította álla alatt a kendőt. — Nagyanyó — suttogta Ézsiás — ugye, ma eljönnek az angyalok, s a Gonosznak nincs helye ezen a világon,, még az emberekben sem... Csengő riasztotta. Kinyitotta szemét, a szoba sötét volt. Kí­vülről szűrődtek be a neonok fényei, megvilágítva a hosszú tűleveleket. Azt hitte, a képze­let játszott vele, de a csengő újra felberrgett. Ki keresheti ilyenkor őt, aki mindenkit elha­gyott — gondolta, felállt és az ajtóhoz ment. lépcsőház gyér fé­nyében kisfia állt az aj­tóban. Kabátjának prémgallérja havas volt, és mosolygott, kezét nyújtotta. — Gyere apa... lent várnak a többiek. Ma hozzánk jönnek az angyalok... Ézsiás nagyot sóhajtott. Megfogta a kis kezet, és indult fia után. A lépcsőház ablakából látta, hogy kint hullik a hó. Hal­lotta az angyalszárnyak suho­gását. Oszlop fő az altemplomban Theszaloníki legnagyobb görögkeleti bazilikájában több, az antik aranykort idé­ző oszlop látható. A Szent Demeter tiszteletét hirdető és az őskeresztény legendá­kat őrző „bizánci” építmény­ben fel sem tűnnek. Látvá­nyos és gazdag építészeti környezet ez. Úgy hívják fel a látogató figyelmét létezésük­re, mert a keresztény hit vál­lalkozó hősei, a bátor és fá­radhatatlan hajósok szállítot­ták ide a fényes Délről a sudár oszlopokat. Lent az altemplomban vi­szont van egy cjyönyörő korin- thoszi oszlopfo, az őskeresz­tény keresztelőmedence és más, messzi múltat idéző kö­vek társaságában. Ez már lapi- dárium „csupán”, szigorúan őrzött relikviák gyűjteménye. Ám úgy tetszik, ez az antik tor­zó önmagában is fenségesebb a fentieknél. Mert arról beszél, ami nem látható belőle: a kar­csú, hófehér, napfényben für- dött oszloptörzsről, ami tartot­ta, s az egykor fölötte ívelő tim­panonról — amit tartott. A félhomályban az összehaj­tó akantuszlevelek mintha su­sognának még a hajdani görög világról. Antik értékek világa üzen, és üzen arról is, hogy új értékek környezetében, egy új hitben miként váltott szolgála­tot a névtelen görög kőfaragó mester munkája. Szelíd meg­adással simult az új küldetés­be, üldözött őskereszté­nyeknek és ivadékaiknak lett oltárasztalává. Hit és ér­tékek elválasztó korában sem maradt puszta kőda­rab: Heliosz fényözönének beborultával új fénybe öltöz­tette Betlehem reménycsil­laga. Magányának méltósá­ga e csillagfényt őrizve hir­deti az akantuszlevek bé­kességét. T. T. Rippl-Rónai ismeretlen Ady-rajza Olaszország­ban egy magán- gyűjtemény ma­? yar kéziratai — iszt Ferenc, Kos­suth Lajos, Petőfi. József Attila, Ko­dály Zoltán írásai — között leltem rá néhány Ady doku­mentumra: egy Lédának küldött névjegykártyára, három levélre, a Szeretném, ha szeretnének (1909) kötetnyitó versére (Sem ~\ utódja, sem bol­dog őse) „Pistá­nak’^?) adott kéz­iratára és Rippl- Rónai József dió- pácrajzára a költő- ^ ről. Az itáliai Ady- s.. gyűjtemény fontos darabja a kismére­tű, különös Rippl-Rónai tusrajz Adyról (papír, diópác, 155x113 mm). A rajz felső szélén:,.Ami­kor inkább támadták” RRJ (Rippl sajátos, nem átírható, rajzolt szignójával). Az arckép alatt: „Tudja meg Ambrus Zol­tán, hogy nem volt Magyaror­szágnak nagyobb költője mint én”. Ady Endre RRJ. (Ismét a rajzolt Rippl-szignó). A rajz szuggesztív mlniáíúrá- arcmás. Kusza, firkálásos tus­vonalak összevisszaságában rögzítette a festőbarát a költő keserű-szomorú arcát. A sze­mek alatt mély árnyékok-ár- kok, haja a homlokába hullik. Elgyötört, szenvedő betegnek látszik Ady. A kun szemű le­gény, a megkeseredett muszá- ly-Herkules, s a fáradt-megtört Ady ez. A költő és a festő ismert találkozásait, együttléteit s a fönnmaradt Rippl-készítette Ady-rajzokat végigtekintve föl­tehető: e mű létrejöttét 1915 októbere és 1916 februárja közötti időre dotálhatjuk. Az Ady-Rákosi vita, katonai soro­zása, a háború miatti kétség- beesettsége s a Gyalui Farkas affér ideje ez. A költő bizonyo­san fáradt, ideges és megtört volt ez időben. Ahogy Rippl-Rónai rajza is mutatja. Sümegi György r, TAKATS GYULA VERSE ES RAJZA Velem teljesebb velük Csupán csak ennyi volt és ez maradt... A kert? És való részei között a zöld emlékezet a kezdetig, mikor benzinnel, motoron nem is a test, de valami más, fölpörgetett fokon vitt és láttam, de még nem úgy, ahogyan máma a rostok és a mész kezemből néz e fákra. Az enni/i-volt-csupán völgyéből nézve szét, ma már tudom, hogy ami indul, megleli mindig a helyét. így áll köröttem és hagyom... A zöldjével nevel. Az egész velem teljesebb velük s így leveleivel még árnyékot se vet, mert több... Együtt vagyunk a teljes részei, akár a gaz, vagy mint a pipacsok... És ennél többet ki kiverni E zöldben ennyi én művel és visz... Testvérien jönnek s nőnek belém.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom