Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-24 / 181. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. november 24., szombat Színésznő „kettős szerepben” Pogány Judit politikáról, színházról és önmagáról Pogány Juditról— ő is így tartja — megoszlik a közönség véleménye. Sokan rajonganak érte, mások — finoman szólva — nehezen viselik a személyiségét, a játékstílusát. A szakma megítélése már egyértelműbb; kitüntetések és díjak is jelzik, hogy elismerik. Tény: szuggesztívés meghatározó, tehetséges színésze a kaposvári Csiky Gergely Színháznak. Pogány Juditnak — mint a kaposvári önkormányzat képviselőjének— immár közéleti tevékenységével is esélye lesz a megmérettetésre. Hogy ebbéli „szerepét" hogyan értékeli majd a közvélemény, azt még nem tudni. Mindenesetre a színész-politikus arra törekszik, hogy a megyeszékhely megelégedésére es a nagy hírű kaposvári színház javára tegyen. Ő így vall minderről: „Eörsi hatott ram” Elsősorban színész vagyok, de régóta politizálok. Az SZDSZ-be 1988 végén léptem be, akkor már legális szervezet volt, bár adódtak még veszélyhelyzetek. Egy pillanatig nem volt kétséges, hogy őket választom. Hallgattam buda- esti ügyvivőiket és procjramju- at: erősödött a vonzódásom hozzájuk. A döntő hatást mégis színhazunk dramaturgja, Eörsi István író tette rám. Beszélgetéseink során fogalmazódott meg eqyértelműen: köztük szeretnék lenni. Önkormányzati képviselőként eddig két ülésen vettem részt, a színház csupán Kaposvár megyei jogú várossá nyilvánítása kapcsán került szóba, így sok még a kétség. A színházi évadnyitó társulati ülésen Babarczy László igazgató elmondta, hogy csak januárig tudja pontosan tervezni az évadot, a jövő év kétséges: ki lesz a színház gazdája, kitől kapjuk a fizetést. Most tehát nagy a felelősségem, bár egyelőre csak „harci állásba" helyezkedtem. Tudom, hogy Kaposvárnak filléres gondjai vannak, de a színház országos ügy. Nem szabad, hogy lehetetlenné váljon a társulat, szétzilálódjon a nagy múltú színház. „Igazságot oszt a Pogány!” Mindig hajlamom volt a politizálásra. 1956-ban két liter tejért küldtek el a nevelőszüleim Budapestre. Egy tömeg mellett mentem el, és láttam, hogy orosz katonák puskatussal verik a tüntető egyetemistákat. Akkor voltam 12 éves és egyetlen fegyverem a nálam levő két liter tej, amit a katonákra locsoltam. Gyerekként nem lehettek meggondolt politikai döntéseim, csak ösztönösen rá- éreztem: ha egyetemistákat ütnek, az igazságtalan. A legelső lázadásaim tehát gyermekkoromban voltak. Most például a legnagyobb szomorúsággal és döbbenettel tapasztalom, hogy ismét előkerült a szó, hogy „zsidó”. Azért mondom csak így, mert nem szeretem a „zsidótémát". A „zsidózást" és egyéb kifejezéseit roppant utálom. Bármikor, amikor ez a szó akármilyen előjellel is elkezd „közlekedni" a forgalomban. Tehát gyermekkoromtól kezdve volt bennem egy iszonyú lázadás minden kisebbség, vagy a legalsó rétegeket becsmérlő jelzők ellen. A környezetem ismerte az általam igazságtalannak vélt hirtelen felcsattanásaimat. Zsámbéki Gábor még Kaposváron volt, és hozzá indultam egy előadás után a lakásán tartott társulati beszélgetésre. Útközben láttam, hogy egy üzemi bálból hazafelé tartó család nagyon hangoskodott az utcán. Kétéves kisgyerekük ké- redzkedett fel apja ölébe de ő elkezdte rángatni a gyereket szinte tunkolta az aszfaltba és ordított. Ilyen helyzetben nem tudok csöndben maradni: elkezdtem az apával kiabálni. A nyitott ablakon Zsámbéki Gábor meghallotta, hogy ordibálok az utcán, és nála levő kollégáknak csak annyit mondott: „A Pogány igazságot oszt valahol”. Pillanatok alatt kint volt az utcán és látatlanban mellém állt. Tehát így ismertek meg, talán megmosolyogtak, de szeretettel elfogadtak. Gyermekkor: „őrületes emlékek” Minden összefüggésben van a gyerekkorral. Nagyon szélsőséges volt a családi hátterem. Apám mérnök volt. Mivel sok mindenhez értett, jól élhettünk volna, de politikailag zűrös volt a helyzete. Ezért először börtönviselt ember lett belőle, aztán később is hátrányos helyzetű. Nehezen tudott elhelyezkedni. A családunk egyre lejjebb csúszott. Egy kezdeti boldog gyermekkorból indult az életem, aztán fokozatosan el kellett adnunk mindent. Emlékszem, volt amikor a bútorokkal fűtöttünk, aztán amikor az sem volt, könyvek következtek... Apám munkája miatt egyre többet voltunk külön, anyám nehezen bírta ezt az állapotot és inni kezdett. Aztán apám meghalt, egyedül maradtunk a bátyámmal, mert édesanyám kórházba került. Volt egy erdélyi nevelőanyánk, aki ma is velünk él. Övé volt a család felügyelete, és amióta az eszemet tudom, minden helyzetben ő segített bennünket, aztán a nevelésünk is fokozatosan rá maradt. Szóval őrületes emlékek maradtak a gyermekkorból, és tudom, ha egyáltalán valamilyen színész vagyok, akkor ezekből élek. Színészi játékomban ezeket az emlékeket, érzelmeket használom. MÁV-nevelőotthonokban tanultam: Kaposváron és Békéscsabán. Itt is hihetetlen élmények értek. Szerencsém volt, mert rendkívül jó tanárokkal ismerkedhettem meg, akiket szerethettem és ez óriási dolog. Titkon, a színház közelében Már egészen kicsi gyermekkoromban szerettem színházat játszani, és nem nőttem ki ezt az érzést. Vágyakoztam az „eljátszás” élményére. Ahogyan egyre tár- gyilagosabb kamaszlánnyá váltam, láttam külső adottságaimat, tehát próbáltam eltitkolni ezt az érzést. A „világ felé” orvosnak, jogásznak, matematikusnak, árvaházi nevelőnőnek készültem. Azért nem emlegettem a színészetet, mert kis növésű, jelentéktelen külsejű gyerek voltam: nem lehetett feltételezni, hogy belőlem színész lehet. Bár dramatizáltam ifjúsági regényeket és játszottam is, mégis később jött felszínre a pálya utáni éhség, s a felbátoro- dás. Mindez a békéscsabai intézeti életem alatt történt. Bennem az empátiakészség volt erős. Tudtam, ha már a természet nem jutalmazott meg se szépséggel, se ideális női alkattal, akkor ezt az átélőképességemmel ellensúlyozhatom, ha színész leszek. Jeles érettségi után jelentkeztem a színművészeti főiskolára, természetesen nem vettek fel, amit akkor el is fogadtam. Többféle munkahelyem volt: a kaposmérői állomásfőnökség, a közúti üzemi vállalat, majd a bíróság. Munka után a színházpark mellett vezetett hazafelé az utam, ott bóklásztam este nyolcig. Azt se tudtam, hogy merre forduljak az emberek elől, hogy ne lássák: bőgök. Föltódult bennem sok régi álmom... Aztán 1965-ben a Ki Mit Tud?on nagy sikerünk volt a kaposvári amatőr irodalmi színpaddal és a színház akkori vezetőinek Gárdonyi „Ida regénye” című előadásához szükség volt intézeti kislányokra. Meghallgattak és szerződtettek segédszínésznek. Ekkor voltam 21 éves. Nagyon boldog voltam, hihetetlen mennyiséget éltem, mintha a napnak nem 24 órája lett volna. Első években reménytelenül indult a pályám. Aztán Sándor János rendezésében, játszottam néhány kisebb szerepet, ő tartotta bennem a lelket. Félix Lászó mellett már segédrendező is lehettem. 1968-ban szerződött ide Zsámbéki Gábor, akinek valóban volt „rezgésszáma" az én színpadi létemre. Ő volt az, aki az operettekben a karból „kiszúrt”, és szerepet osztott rám. Az első ilyen szerepben — amire senki nem vágyott a társulatból — a Várj, amíg sötét lesz című angol krimiben egy tíz év körüli, tüskés lelkű, szemüveges kislányt alakítottam. Ez volt a nagy kitörés. Sikersorozat — szélsőséges véleményekkel Miért e megosztottság? Mindig hajlamom volt a csicsergésre és pöntyögésre. Kialakult bennem egy plusz affektáció — így biztosítottam a környezetemet arról, hogy jól vagyok. Akit nem a saját szülei nevelnek, úgy érzi hálásabbnak kell lenni a környezetének. Az első benyomások — ezek a „felhangok” — a nézőben erősen megmaradnak és utána hiába játszom másképp, az eredeti „kép” rögzül. A filmrendezők sokszor úgy osztottak rám szerepet, hogy használnom kellett ezeket a felhangokat. Ács János a színházunk rendezője volt az első, aki így instruált: „söté- tebb tónusú figurát szeretnék látni”. Ez a Marat halálában volt és az egész személyiségemnek szólt. A nagyközönség engem gyermekszerepekből ismer, de a pályám 90 százaléka drámákban, Fotó: Lang Róbert keserű sorsok alakításában zajlott. Ezek nem olyan hangos sikerek, mint például a humor, a kabaré. A filmszerepeimben zömében is drámai figurákat alakítottam. Rumliban és boldogan Kaposváron ismerkedtünk' meg Robival (Koltai Róberttel) Eleinte csak barátok voltunk, aztán amikor ő Pécsre szerződött, és elkezdtünk „külön élni”, akkor lett egyre komolyabb a dolog. Még Pécsett volt szerződésben, amikor összeházasodtunk, 1971- ben. 1972 nyarán megszületett a gyermekünk. Kezdetben nem volt könnyű, mert öten éltünk együtt kis lakásban. Egész életünk döbbenetes rumliban telt, és mégis mindig nagyon-nagyon boldogok voltunk, mert sokat dolgoztunk. Fiunk most Jeruzsálemben tanul, egyetemen. Gáborral mindig fantasztikus kapcsolatban voltunk, amely baráti és őszinte. Soha nem kellett félnünk attól, hogy átver, ezért morzsányi bizalmatlanság sincs bennünk. Most hetente egyszer beszélünk telefonon és nagyon hiányzik. Féltjük, az ottani bonyolult politikai viszonyok miatt, de rábíztuk a döntést, hogy meddig marad ott. Most éppen minden idegszálam Jeruzsálemben van. Lejegyezte: Varga Zsolt Kultusz és kultúra —> a nevelésben // HIT, MŰVÉSZÉT, KREATIVITÁS A Jungiánus Életfa Egyesület fenti címmel tartott négynapos konferenciát a Budavári Történeti Múzeumban. A konferenciával egy időben kiállítás is nyílt ugyanott, mintegy a témát illusztrálandó, művészek és gyermekek alkotásaiból. A négy nap két hétvégét jelentett, hogy az időszerű és izgalmas előadásokat minél több pedagógus és pszichológus hallgathassa; a fiatalokkal zsúfolt terem valóban okot adott a reményre: a nevelés kétféle szakemberei — több évtizedes elszakítottság és mesterséges szembeállítás után — végre utat találnak egymáshoz. Mielőtt megkísérelném a csaknem húsz előadás tematikájának rövid ösz- szefoglalását, előbb a nagy svájci pszichológusról, Carl Gustav Jungról kell pár szót mondanom, hogy világossá váljék, kik azok a „jungiánusok”, és mit képvisel az Életfa Egyesület. A, Jungiánusok” ,,A világ fele a belső világ” — ezt az emberben és az emberi közösségekben lakozó ősvilágot fedezte fel a kezdetben Freud-tanítvány Jung, aki később elszakadt mesterétől, és vele ellentétes álláspontra jutott. Freud ugyanis úgy vélte, hogy a tudattalan (ezalatt csak a személyes tudattalant értette) a tudatból kifelé induló elfojtás szemétládája, ahová a kellemetlen emlékeket söpörjük, azok azonban könnyen „tüzet” okozhatnak, lévén köztük a sok eleven parázs. Jung ezzel szemben azt állítja, hogy a tudat a személyes és a kollektív tudatalatti humuszában gyökerezik, onnan szívja éltető (vagy pusztító) nedveit, ezért nem elég e mélyvilág tartalmait felszínre hozni, hanem eleven, gyümölcsöző kapcsolatot kell kialakítani tudat és tudattalan között. Jung nevéhez fűződik az „archetípus” (emberi érzések és magatartások ősképe) fogalmának megalkotása is: vallások, mítoszok, művészi alkotások őrzik az arche-típusokat, ezáltal hírt adva a legrégibb, emlékek mögötti emlékekről, az „örök emberiről”. Jungnál és követőinél tehát összetartozik kultusz és kultúra. Ezt az ösz- szetartozást a kiváló német író, Thomas Mann fejezte ki találó és elgondolkoztató módon: „ha kultusz és kultúra elszakadnak egymástól, rögtön elkezdődik a kultúra lassú haldoklása”(Doktor Faustus). A megállapítás igaz voltát nap mint nap látjuk a fiatalság tekintélyes részének kulturális és viselkedésbeli igénytelenségében; az emberi érintkezés eldurvulásában és formátlan megnyilvánulásaiban; az egész társadalmat átitató és gyötrő neveletlenségben (az erkölcsi érzék hiányáról, a „hétköznapi” tisztességtelenségről, no meg a bűnözésről nem is szólva). A budavári tanácskozás A budavári tanácskozás előadásain tehát vezető gondolatként húzódott a vallásos nevelés témája. Többen képviselték, többféle szempontból. A gazdag tematikából nehéz néhány gondolatot — akárcsak ízelítőképpen is — kiragadni. Utalásszerűén mégis megemlítem, hogy az újjászülető egyházi iskolák tanárai a nyitottságot hangsúlyozták, azt az annyiszor áhított toleranciát, amelynek szellemében diákjaikat a más meggyőződésűek tiszteletére nevelik. Minden előadó egyetértett abban, hogy a személyes hit kegyelem, de a felnőttek példaadása és szeretete egyengeti a kegyelem útját, annál is inkább, mert a gyermek ösztönösen vágyódik Isten után, éppúgy — ahogy Jung szerint is — minden nép hitt élete hajnalától fogva amaz ,,végső ok”-ban, az életet, energiát adó örök erőben. Sokan kifejtették, hogy etika és esztétika összetartozik a nevelésben is; hogy a nevelés — mint Kodály hirdette volt — kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, és ennek rriára Bibliában is nyoma van (pl. Ézsau és Jákob története, Mária látogatása Erzsébetnél). Meditációra, belső csöndre, figyelmes várakozásra is tanítani kell a növekvő embert. Ma a tesztek korában is az ismeretszerzés és az önkifejezés legfontosabb eszköze a szó, a beszélt nyelv („kezdetben vala az ige"), de sajnos, mint Sütő András írta: ,,szavaink hét szűk esztendejét éljük”. A mai gyermeknek gyenge a fogalomalkotó és kifejező képessége, illogikus a gondolkodása, de a korán ráerőltetett dialektika sem érintette meg. Marad a fejében a zűrzavar, amellyel szemben egyetlen védekezés a sürgős felejtés. A humanitás vállalása A nevelésnek úgyszólván minden időszerű gondja szóba került, de mindez kultusz és kultúra összefüggéseiben, azzal a határozott és vitathatatlan nevelői céllal, amely a humanitás, az emberi összetartozás vállalására készíti elő a felnövekvő nemzedéket. Ezt az eszmekört nevezhetjük felebaráti szeretetnek vagy akár csak emberségnek. Mindenképpen szebb kort ígér, egészséges testű-lelkű, alkotóerővel megáldott fiatalokat, akik a szokratészi ideálokért fáradoznak majd: a szép, a jó és az igaz diadaláért. Bozóky Éva
