Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-08 / 167. szám

1990. november 8., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 NAGY FERENC: Küzdelem a vasfüggöny mögött Megszületik a földreform A megoldandó magyar problémák központi helyén évtizedek óta a földre­form kérdése állott. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás közjogilag és politikailag szabaddá tette a telkes jobbágyokat, de nem oldotta meg a „ föld nélküli mezőgazdasági munkás­ság kérdését. A mezőgazdasági mun­kásviszonyok Magyarországon na­gyon rosszak voltak. A földmunkás­ember keresete jóformán a létminimu­mot sem biztosította... ... Mintegy félmillió mezőgazdasági munkáscsalád volt föld nélkül Magyarországon. Ezeknek a szociális helyzetén segíteni nem lehetett más­ként, mint egy-egy darab földnek a jut­tatásával. A földszerzésnek azonban útját állotta a nagybirtok. A nagybirto­kok jelentékeny része még akkor sem aprózódhatott el, ha a tulajdonos el akart volna adni belőle. Egyes nagy- birtokosok ugyanis hitbizománnyá nyilvánították birtokaikat. Ez azt jelen­tette, hogy még örökösödés útján sem osztódhatott meg a birtok, mert csak a család legidősebb férfi gyermeke örö­kölhette a birtokot. A többi testvér nem válhatott a birtok egy-egy részének tu­lajdonosává. A nagybirtokok másik része a püs­pökségek kezén volt. Ezek a birtokok sem kerültek parcellázásra. Az egyhá­zak vigyáztak rá, hogy a kezükbe került földek mindörökre megmaradjanak az egyház kezén. Egyházi nagybirtokok csak a római és görög katolikus egyhá­zak kezén voltak. A földbirtokok harmadik kategóriája a szabad nagybirtok volt. Ez a birtokka­tegória megosztódott néha örökösö­dés vagy eladósodásból származó eladás útján, de ritkán került a mező- gazdasági munkások kezére, mert vagy valami nagybérlő vette meg őket, vagy olyan kisbirtokosok, akiknek volt már valami földjük, és hitelt tudtak sze­rezni újabb földszerzéshez. A földkérdést nem lehetett megolda­ni másként Magyarországon, csak földreformmal. A négymillió holdnyi nagy- és középbirtok másképpen nem kerülhetett a legszegényebb paraszt­ság kezére. A földreformot a múltban mindig meg tudták akadályozni a vezető rétegek. Ha a földbirtok védelméről volt szó, rendszerint összefogott a nagybirto­kos, a nagypapság, az ingó tőke, sőt vele tartott a hivatalnokréteg jó része is. Mintha érezték volna, hogy ha egy­szer a nagybirtok szétesik, akkor nemcsak a nagybirtokos társadalom politikai befolyása gyengül meg, ha­nem könnyen kerülhet sor egyéb terü­leten is korszerű reformokra. A szo­ciális követelésekkel szemben egyet­len területen sem lehet az ellenállás olyan egységes, mint a nagybirtok megmentésében... A Földművelésügyi Minisztérium a háború előtti években a nagybirtoko­sok vezetése alatt állott. Amikor több ízben interpelláltam a parlamentben a kishaszonbérleti törvény végrehajtása érdekében, akkor a kormány elkezdte végrehajtani a törvénynek a házhelyek kiosztására vonatkozó részét. Azt mondta az egyik nagybirtokos földmű­velésügyi államtitkár, hogy a törvény­nek csak a házhelyek kiosztására vo­natkozó részét kell végrehajtani, mert ez a szakasz a faluvégi földek felpar- ceilázását írja elő, ezek a földek pedig rendszerint parasztok kezén voltak. Természetes, hogy ilyen előzmé­nyek után minden pártban lázasan készítették a földreformtervezeteket a felszabadulás utáni hetekben. Én magam is éjjel-nappal dolgoztam szakértőimmel egy nagyon határozott és nagyméretű földreformtervezeten. A szélsőbaloldali sajtó követeléseket állított fel arra nézve, hogy a megma­radó birtokok legmagasabb határa úri birtokos esetében száz hold, paraszt­birtokosnál pedig kétszáz hold legyen. Ezt a birtokhatárt én is a magamévá tettem, ennek keretében készítettem el egy jól átgondolt tervet. Ebben az időben nem volt könnyű alapos munkát végezni olyan terüle­ten, ahol adatokra, tanulmányokra és könyvekre volt szükség. A főváros le volt rombolva, a közhivatalokban talált iratok jó részét tüzelőnek használták fel a megszálló csapatok. Mégis sike­rült a szükséges adatokat megszerez­ni, s ezeknek birtokában minden rész­letre kiterjedő gondossággal elkészí­tettük tervezetemet. 1945 márciusának első napjaiban éppen földreformtervezetemen végez­tem az utolsó simításokat, amikor egy este megállott ideiglenes lakásom előtt egy autó, s egy orosz ezredes jött be lakásomba. Közölte velem, hogy azon­nal indulnom kell vele Debrecenbe. Kérte, hogy csomagoljam be az uta­záshoz szükséges holmimat, mert pa­rancsot kapott, hogy még az éjszaka engem és még néhány agrárszakértőt szállítson Debrecenbe. — Mit akarnak ott velünk?—kérdez­tem. — A földreformrendeletet kell elké­szíteni — válaszolta a tolmács segít­ségével az ezredes. Meghökkentem. Hát a Szovjet írja elő, hogy mikor készítsük el a földre­formrendeletet? Én úgy képzeltem el, hogy a földreformot nem rendeleti ala­pon oldjuk meg, hanem törvényt ho­zunk róla, hogy ez a nagy reformalko­tás a nemzetgyűlés határozatával szülessen meg. — Nem indulhatnánk reggel?—kér­deztem az ezredest. — Rossz az út, és éjjel utazni veszélyes. —Azért sürgős önnek és társainak a leutazása, mert már tanácskozás fo­lyik Debrecenben a földreformról — felelte az ezredes. Magam mellé vettem Saláta Kál­mánt, a későbbi összeesküvés egyik fő gyanúsítottját, és két autóval elindul­tunk Debrecen felé. Az úton az orosz katonasofőr jelekkel megmagyarázta, hogy már két éjszaka nem aludt. Át akartam venni tőle a kocsi vezetését, de nem engedte. Nyilván megtiltották neki, hogy a kormánykereket más ke­zébe adja. Kisújszállás határában a sofőr el­aludt, s a gépkocsi belefutott az árok­ba. A két kocsi összes utasának elég volt kiemelni az árokba dőlt kocsit, hogy tovább folytathassuk utunkat. Reggelre megérkeztünk Debrecen­be. A tanácskozás már megkezdődött, mire mi odaértünk. Tildy Zoltán már ott ült a tanácskozóasztalnál. Nagy Imre, a kommunista földműve­lésügyi miniszter felolvasta a kormány földreformtervezetét, amelynek két jel­legzetessége volt: radikalizmusa és felületessége. Ismertettem a magam álláspontját, amelyben főleg három dologra töre­kedtem. Elsősorban arra, hogy min­denkinek meg kell hagyni a száz hold földet, bármilyen nagy volt is a birtoka a múltban. Másodszor azt követeltem, hogy tekintettel kell lenni a földbirtoko­tok gyermekeinek számára, s akinek több gyermeke van, annak több földet kell hagyni, mint akinek kevesebb a gyermeke. Harmadszor azt követel­tem, hogy a szétosztandó földek ellenértékét legalább akkora összeg­ben kell megállapítani, amekkora a földeket terhelő külföldi adósság. Mind a három követelésemet lesza­vazta a pártközi értekezlet. Megdöbbenve fordultam Tildy Zol­tánhoz, és kérdeztem: — Mi van itt? Miért nem lehet itt egyetlen ésszerű javaslatot sem elfogadni? Tildy Zoltán halkan válaszolt: — Tegnap magához kéretett ben­nünket Vorosilov marsall, s előírta a földreform mértékét és végrehajtásá­nak időtartamát is. Nyomban az volt az érzésem, hogy felesleges ott ülnöm a tárgyalóasztal­nál, mert csak a felelősségben oszto­zom a rendeletért, anélkül, hogy szem­pontjaimat érvényesíthetném. De el­határoztam, hogy megpróbálok még két dolgot erőltetni. Azt javasoltam, hogy a parasztoknak kiosztott földeket parcellánként ki kell mérni, és minden darab földről írást kell adni az új birto­kosnak. Ezzel az volt a célom, hogy elejét vegyem a szovjet mintára törté­nő kolhozalapítási törekvéseknek. Ezt a javaslatomat elfogadták. A másik javaslatom az volt, hogy a földbirtok­rendeletben konkrét módon meg kell határozni, hogy az egyházaktól elvett földek helyett mekkora értékű kárpót­lást ad az állam, hogy az iskolákat és egyéb intézményeiket fenntarthassák. Ennél a javaslatomnál nem találtam támogatásra, és így ezt elvetették. Azóta is a kormányok jóindulatától függ, hogy a vagyonuktól megfosztott egyházak, iskolák és jóléti intézmé­nyek milyen mértékű kárpótlást kap­nak elvesztett jövedelmeik helyett. Próbáltam elfogadtatni még egy gondolatot. Azt, hogy a községi föld­igénylő bizottságok, amelyek megje­lölik a kiosztásra kerülő földeket, és összeírják a föld juttatására érdemes szegényparasztokat, ne csak a nincs­telen igénylőkből álljanak, hanem le­gyen a bizottságokban néhány olyan tapasztalt parasztember is, akitől nem vesznek el földet, s aki maga nem is kap földet, tehát érdektelen az embe­rek kiválasztásában és a föld helyes kiosztásában. Ezt a javaslatomat is el­vetették, és így a földosztás kizárólag az egyik oldalon érdekelteknek, az igénylőknek a kezébe került, akik az­után a legtöbb helyen teljes felelőtlen­séggel végezték el azt a korszakos feladatot, midőn a nagybirtokos Ma­gyarországból egyszerre parasztálla­mot kellett csinálni. A földreformrendelet tehát megszü­letett, és lázas tempóban elkezdődött a végrehajtás mindenfelé az ország­ban... Sok igazságtalansága és túlkapása mellett is meg kell állapítani, hogy he­lyes volt a földreform gyors és radikális végrehajtása. Amíg a békeévekben helytálló volt az az érvelés, hogy egy radikális földreform súlyos zavarokat okozna a termelés folytonosságában, addig a háború és a megszállás által feldúlt magyar gazdasági életben a föl­dek megművelését csak úgy lehetett biztosítani, ha a földet kisemberek tu­lajdonába adjuk. Nagybirtokosok nem tudtak volna munkásokat szerezni a föld megműveléséhez, de a parasztok megművelték saját földjüket. Megható volt látni, hogy felszerelés és állatállomány hiányában a paraszt­ság hogyan művelte meg kézi eszkö­zökkel, ásóval és kapával a földjét, és hogyan állította a termőföldnek egy- egy darabját a nemzeti termelés szol­gálatába. Sok helyen emberek húzták az ekét traktor vagy igavonó állat he­lyett. Sok helyen asszonyok és gyer­mekek törték a rögöt, és úgy vetették bele a magot. 1946-ban már a magyar mezőgazdaság szántóföldterületének kilencvenhárom százaléka volt meg­művelve és bevetve. A magyar pa­raszt hatalmas alkotóereje életet te­remtett .a földúlt és elhanyagolt mező­kön, és biztosította szűkös kenyerét a sokat szenvedett magyar nemzetnek. A jóvátételi egyezmény A fegyverszüneti egyezmény egyik legsúlyosabb intézkedése Magyar- országgal szemben a jóvátétel. Ma­gyarországnak összesen háromszáz- millió dollár jóvátételt kell fizetnie, amelyből kétszázmilliót kap a Szovjet­unió, százmilliót pedig Jugoszlávia és Csehszlovákia. A Szovjet vigyázni akart a látszatra és a jóvátételi egyez­mény tárgyalására meghívta a ma­gyar kormányt 1945 júniusában. Csak mikor erre a tárgyalásra összeültek a megbízottak, akkor de­rült ki, hogy milyen terhet jelent Ma­gyarországra nézve a jóvátétel. Az oroszok a jóvátétel teljesítését az áruk szállításában követelték. Mivel Ma­gyarországnak árukészletei nem vol­tak, és a szállításokat az ipar és a mezőgazdaság produktumaival nem kezdhette volna el, a Szovjet kijelölte azokat a gyárakat és energiatelepe­ket, amelyeknek gépi berendezését és nyersanyagkészletét a jóvátételi szállítások teljesítésére elsősorban követelte. A hozzáértő embereken megdöbbe­nés vett erőt. Kiderült, hogy a németek és nyilasok által meghagyott ipari üze­mek és energiatelepek jelentős részét le kell szerelni és át kell adni a Szovjet­nek. A magyar kormány próbálta meg­védeni ezeket az üzemeket, és azt kérte a Szovjettől, várja meg, amíg abban a helyzetben leszünk, hogy áru­kat szállíthatunk. Ha termelőüzemein­ket viszik el jóvátételbe, akkor soha­sem jutunk abba a helyzetbe, hogy a további követeléseket teljesíthessük. A Szovjet ragaszkodott a kijelölt üzemek leszerelésének megkezdé­séhez. Később gyakran láttunk Oroszország felé indított vonatokat, amelyek hetekig vesztegeltek egy- egy állomáson, rajtuk áztak és rozs­dásodtak a magyar ipar drága gépei, amelyeket a Szovjetunióban valószí­nűleg már csak ócskavasként lehetett használni. A jóvátételi tárgyaláson kellett meg­állapodni abban is, hogy a szállított árukat milyen értékben veszi át a Szov­jetunió. A szállítandó áru értékének a megállapítására a Szovjet tett javasla­tot. Hiába állította a magyar delegáció, hogy a legtöbb árut semmiképpen sem lehet előállítani annyiért, amennyit a Szovjet be akart számítani érettük, az árakat ők diktálták, és a magára ha­gyatott magyar kormány kénytelen volt elfogadni. A magyar áruk így általában érté­küknek egyharmadáért, sőt egyötö­déért, egyes esetekben még olcsób­ban kerültek a Szovjetunió kezére. Eszerint a fegyverszüneti szerződés­ben megállapított háromszázmillió dolláros jóvátétel több mint ezermillió dollár értéknek felelt meg. Amidőn a jugoszlávok és csehek megtudták, hogy a Szovjetunió hogyan értékeli a neki szállított magyar árukat, ők is ragaszkodtak hasonló árszínvonal­hoz, és így az egész jóvátételi szállí­tás értéken alul történt. Most már láttuk, hogy a jóvátétel igénybe veszi a magyar piac teljesítő- képességének hatvan-hetven száza­lékát, és sokkal súlyosabb megpró­báltatásoknak teszi ki a magyar gaz­dasági életet, mint a román, finn vagy bolgár közgazdaságot, mert ezeknek az országoknak a gazdasági életét távolról sem érték olyan csapások, mint Magyarországét. A legsúlyosabb és legerkölcstele­nebb dolog azonban az, hogy a jóváté­teli egyezménybe belediktálta a Szov­jetunió azt is, hogy amennyiben Ma­gyarország nem tudna pontosan ele­get tenni a szállítások előírt ütemének, így a hátralékos értékek után havi öt- százalékos, vagyis évi hatvanszáza­lékos büntetőkamatot kell fizetni. 1945 második felében Magyarország csak a jóvátételben leszerelt gyárak elszállításával tudott fizetni, azonkívül valami állatállománnyal. A szállítások így sem tették ki az előírt mennyiség egy harmadát sem. Megkezdődött tehát Magyarország eladósodása, és megkezdődött a gazdasági rabszol­gaság. Külföldön levő drága értékeink elkótyavetyélésére kellett gondolni, hogy az elmaradt jóvátételi szállításo­kat teljesíteni tudjuk és a nehéz bünte­tőkamatoktól megszabaduljunk. így kénytelenek voltunk eladni a Romá­niának ítélt erdélyi területen levő pet- rozsényi kőszénbányát áron alul a Szovjetnek. Minden szakértői becslés szerint legalább negyvenmillió dollárt ér a petrozsényi kőszénbánya, és mi odaadtuk a Szovjetuniónak tizenkét és fél millió dollárért, hogy a jóvátételi hátralékoktól szabaduljunk. Igaz ugyan, hogy miután jóvátételi dolláro­kat számolnak el Magyarországnak ezért az objektumért, a kőszénbánya negyvenmilíió dolláros értéke a tizen­két és fél millió jóvátételi dollár leírása révén megtérült. Parasztságunk számára volt a leg­nyugtalanítóbb hatása a jóvátételi szállításnak. A jóvátételi egyezmény kötelezte Magyarországot nagy mennyiségű szarvasmarha, sertés és ló szállítására is. Ezeket az állatokat a kormány nem volt képes megvásárol­ni, mert egyrészt a parasztok nem akarták eladni amúgy is megfogyatko­zott állatállományukat, másrészt nem volt a kormány kezében olyan érték, amellyel fizetni tudott volna. Az inflá­ciós pénz nem jelentett értéket a pa­raszt számára. Meg kellett tehát indíta­ni a rekvirálásokat, és erőszakkal el­venni a parasztoktól megmaradt álla­taik egy részét, hogy azokat részint elszállítsuk jóvátételbe, részint pedig húst adjunk belőle a Vörös Hadsereg­nek. Ha egy-egy vármegyében nem gyűjtötték össze a hatóságok a kellő időben a jóvátételhez és a Vörös Had­sereg ellátásához szükséges állato­kat, akkor maga a vöröskatonaság in­dult rekvirálásra, s a helybeli kommu­nista vezetők útmutatása nyomán rendszerint olyan házakhoz ment rek- virálni, amelyekben nem kommunista volt a gazda. Sok keserűséget jelentett a magyar népnek, sok gondot a magyar kor­mánynak és hosszú ideig tartó gazda­sági rabszolgaságot az egész nem­zetnek a jóvátételi egyezmény. A potsdami döntés A nyomorúságából emelkedő Ma­gyarországot egyik csapás a másik után érte. A legsúlyosabb ilyen csapá­sok egyike a potsdami döntés volt. Ezt az egyezményt ismét csak a Szovjet­unió gondolta át egészen alaposan, ő vette leginkább hasznát is. A potsda­mi döntés módot adott a nagyhatal­maknak a befolyásuk alá került orszá­gok teljes gazdasági kihasználására. Csak lelkiismereti kérdés volt az egyes nagyhatalmak részéről, hogy milyen mértékben használják ki a potsdami egyezményben biztosított lehetőségeket. A Szovjetnek pedig ilyen tekintetben tág a lelkiismerete. Potsdamban a nagyhatalmak veze­tő férfiai voltak együtt, akik nem akar­tak időt szakítani maguknak az egyez­mény részleteinek pontos írásba fogla­lására. De úgy látszik, félvállról vették a potsdami döntés következményeit azok a szakértők is, akiknek pedig az lett volna a rendeltetésük, hogy részle­tesen körülhatárolják az egyes hatal­mak Potsdamban nyert jogait éppúgy, mint a legyőzött kis országok kizsák­mányolásának mértékét is. Ellenőrizhetetlen szóbeszéd járt ar­ról, hogy a nagyhatalmak Potsdamban eleinte csak Németország felől akartak intézkedni, és csak a Németország kárára történő kielégítésről szándé­koztak tárgyalni. Állítólag a tárgyalá­sok végén valamelyik harmadik vonal­ban álló orosz szakértő felvetette, hogy ugyebár a Németországra vonat­kozó döntések alkalmazandók a csat­lós országokra is. Mivel ellenvetés nem volt, a Szovjet ezt is belefoglalta az egyezménybe. A Szovjetunió Magyarországon tar­tózkodó gazdasági szakemberei elő­ször csak a német állampolgárok Ma­gyarországon levő vagyontárgyainak az átadását követelték. De a magyar közmondás szerint „evés közben jön meg az étvágy", s a Szovjet fokozato­san beledolgozta magát a további kö­vetelésekbe. Már az egyszerű német vagyontár­gyak átadásával is bajok voltak. Ami­kor a szovjet megbízottak kijelölték azokat a vagyontárgyakat, vállalatokat és házakat, amelyeket a potsdami döntés alapján a magyar kormány kö­teles átadni, sokszor vitattuk, hogy ezekben a vagyontárgyakban más országok polgárainak is van tulajdon- részük. A Szovjet azt állította, hogy amit ő követel, az kimondottan német vagyon, s helyesebb, ha a magyar kor­mány nem vitatkozik más országok ál­lampolgárai helyett. A magyar kor­mány erre azt tette, hogy az átadási jegyzőkönyvekbe belefoglalta, hogy amennyiben egy-egy átadott vagyon­tárgy iránt harmadik ország állampol­gárai indítanának keresetet, az ilyen perekért a Szovjetunióra hárítja a fele­lősséget. Később azonban súlyosabb dolgo­kat hámozott ki a Szovjet a potsdami döntésből. Kijelentette, hogy ő csak tehermentesen veszi át a Magyaror­szágon levő német vagyont, tehát át­veszi a vagyontárgyakat, de nem vál­lalja azokat az adósságokat, amelyek ezeket a vagyontárgyakat terhelik. Azután újabb figurája támadt az orosz követeléseknek. Közölték a magyar kormánnyal, hogy nemcsak a valósá­gos német vagyontárgyakra tartanak igényt, hanem német vállalatok vagy állampolgárok magyar vállalatokkal vagy polgárokkal szemben fennálló követeléseire is. Ha tehát valamelyik magyar vállalatnak Németországgal szemben adóssága van, azt az adós­ságot a Szovjetnek tartozik fizetni. Ha a hitelt a német vállalat márkában nyújtotta, akkor a Szovjet önkényesen állapítja meg, hogy magyar pénzben vagy dollárban mennyit követel egy német márkáért. Az egész követelés összege a né­met vagyonnak nyilvánított házak és üzemek átadása után több mint két­százmillió dollárra rúgott Magyaror­szággal szemben. Ennek az összeg­nek a teljesítésére nézve folytatott a magyar kormány tárgyalásokat Moszkvában az én eltávolításom után. (Csütörtökön folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom