Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-08 / 167. szám
1990. november 8., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 NAGY FERENC: Küzdelem a vasfüggöny mögött Megszületik a földreform A megoldandó magyar problémák központi helyén évtizedek óta a földreform kérdése állott. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás közjogilag és politikailag szabaddá tette a telkes jobbágyokat, de nem oldotta meg a „ föld nélküli mezőgazdasági munkásság kérdését. A mezőgazdasági munkásviszonyok Magyarországon nagyon rosszak voltak. A földmunkásember keresete jóformán a létminimumot sem biztosította... ... Mintegy félmillió mezőgazdasági munkáscsalád volt föld nélkül Magyarországon. Ezeknek a szociális helyzetén segíteni nem lehetett másként, mint egy-egy darab földnek a juttatásával. A földszerzésnek azonban útját állotta a nagybirtok. A nagybirtokok jelentékeny része még akkor sem aprózódhatott el, ha a tulajdonos el akart volna adni belőle. Egyes nagy- birtokosok ugyanis hitbizománnyá nyilvánították birtokaikat. Ez azt jelentette, hogy még örökösödés útján sem osztódhatott meg a birtok, mert csak a család legidősebb férfi gyermeke örökölhette a birtokot. A többi testvér nem válhatott a birtok egy-egy részének tulajdonosává. A nagybirtokok másik része a püspökségek kezén volt. Ezek a birtokok sem kerültek parcellázásra. Az egyházak vigyáztak rá, hogy a kezükbe került földek mindörökre megmaradjanak az egyház kezén. Egyházi nagybirtokok csak a római és görög katolikus egyházak kezén voltak. A földbirtokok harmadik kategóriája a szabad nagybirtok volt. Ez a birtokkategória megosztódott néha örökösödés vagy eladósodásból származó eladás útján, de ritkán került a mező- gazdasági munkások kezére, mert vagy valami nagybérlő vette meg őket, vagy olyan kisbirtokosok, akiknek volt már valami földjük, és hitelt tudtak szerezni újabb földszerzéshez. A földkérdést nem lehetett megoldani másként Magyarországon, csak földreformmal. A négymillió holdnyi nagy- és középbirtok másképpen nem kerülhetett a legszegényebb parasztság kezére. A földreformot a múltban mindig meg tudták akadályozni a vezető rétegek. Ha a földbirtok védelméről volt szó, rendszerint összefogott a nagybirtokos, a nagypapság, az ingó tőke, sőt vele tartott a hivatalnokréteg jó része is. Mintha érezték volna, hogy ha egyszer a nagybirtok szétesik, akkor nemcsak a nagybirtokos társadalom politikai befolyása gyengül meg, hanem könnyen kerülhet sor egyéb területen is korszerű reformokra. A szociális követelésekkel szemben egyetlen területen sem lehet az ellenállás olyan egységes, mint a nagybirtok megmentésében... A Földművelésügyi Minisztérium a háború előtti években a nagybirtokosok vezetése alatt állott. Amikor több ízben interpelláltam a parlamentben a kishaszonbérleti törvény végrehajtása érdekében, akkor a kormány elkezdte végrehajtani a törvénynek a házhelyek kiosztására vonatkozó részét. Azt mondta az egyik nagybirtokos földművelésügyi államtitkár, hogy a törvénynek csak a házhelyek kiosztására vonatkozó részét kell végrehajtani, mert ez a szakasz a faluvégi földek felpar- ceilázását írja elő, ezek a földek pedig rendszerint parasztok kezén voltak. Természetes, hogy ilyen előzmények után minden pártban lázasan készítették a földreformtervezeteket a felszabadulás utáni hetekben. Én magam is éjjel-nappal dolgoztam szakértőimmel egy nagyon határozott és nagyméretű földreformtervezeten. A szélsőbaloldali sajtó követeléseket állított fel arra nézve, hogy a megmaradó birtokok legmagasabb határa úri birtokos esetében száz hold, parasztbirtokosnál pedig kétszáz hold legyen. Ezt a birtokhatárt én is a magamévá tettem, ennek keretében készítettem el egy jól átgondolt tervet. Ebben az időben nem volt könnyű alapos munkát végezni olyan területen, ahol adatokra, tanulmányokra és könyvekre volt szükség. A főváros le volt rombolva, a közhivatalokban talált iratok jó részét tüzelőnek használták fel a megszálló csapatok. Mégis sikerült a szükséges adatokat megszerezni, s ezeknek birtokában minden részletre kiterjedő gondossággal elkészítettük tervezetemet. 1945 márciusának első napjaiban éppen földreformtervezetemen végeztem az utolsó simításokat, amikor egy este megállott ideiglenes lakásom előtt egy autó, s egy orosz ezredes jött be lakásomba. Közölte velem, hogy azonnal indulnom kell vele Debrecenbe. Kérte, hogy csomagoljam be az utazáshoz szükséges holmimat, mert parancsot kapott, hogy még az éjszaka engem és még néhány agrárszakértőt szállítson Debrecenbe. — Mit akarnak ott velünk?—kérdeztem. — A földreformrendeletet kell elkészíteni — válaszolta a tolmács segítségével az ezredes. Meghökkentem. Hát a Szovjet írja elő, hogy mikor készítsük el a földreformrendeletet? Én úgy képzeltem el, hogy a földreformot nem rendeleti alapon oldjuk meg, hanem törvényt hozunk róla, hogy ez a nagy reformalkotás a nemzetgyűlés határozatával szülessen meg. — Nem indulhatnánk reggel?—kérdeztem az ezredest. — Rossz az út, és éjjel utazni veszélyes. —Azért sürgős önnek és társainak a leutazása, mert már tanácskozás folyik Debrecenben a földreformról — felelte az ezredes. Magam mellé vettem Saláta Kálmánt, a későbbi összeesküvés egyik fő gyanúsítottját, és két autóval elindultunk Debrecen felé. Az úton az orosz katonasofőr jelekkel megmagyarázta, hogy már két éjszaka nem aludt. Át akartam venni tőle a kocsi vezetését, de nem engedte. Nyilván megtiltották neki, hogy a kormánykereket más kezébe adja. Kisújszállás határában a sofőr elaludt, s a gépkocsi belefutott az árokba. A két kocsi összes utasának elég volt kiemelni az árokba dőlt kocsit, hogy tovább folytathassuk utunkat. Reggelre megérkeztünk Debrecenbe. A tanácskozás már megkezdődött, mire mi odaértünk. Tildy Zoltán már ott ült a tanácskozóasztalnál. Nagy Imre, a kommunista földművelésügyi miniszter felolvasta a kormány földreformtervezetét, amelynek két jellegzetessége volt: radikalizmusa és felületessége. Ismertettem a magam álláspontját, amelyben főleg három dologra törekedtem. Elsősorban arra, hogy mindenkinek meg kell hagyni a száz hold földet, bármilyen nagy volt is a birtoka a múltban. Másodszor azt követeltem, hogy tekintettel kell lenni a földbirtokotok gyermekeinek számára, s akinek több gyermeke van, annak több földet kell hagyni, mint akinek kevesebb a gyermeke. Harmadszor azt követeltem, hogy a szétosztandó földek ellenértékét legalább akkora összegben kell megállapítani, amekkora a földeket terhelő külföldi adósság. Mind a három követelésemet leszavazta a pártközi értekezlet. Megdöbbenve fordultam Tildy Zoltánhoz, és kérdeztem: — Mi van itt? Miért nem lehet itt egyetlen ésszerű javaslatot sem elfogadni? Tildy Zoltán halkan válaszolt: — Tegnap magához kéretett bennünket Vorosilov marsall, s előírta a földreform mértékét és végrehajtásának időtartamát is. Nyomban az volt az érzésem, hogy felesleges ott ülnöm a tárgyalóasztalnál, mert csak a felelősségben osztozom a rendeletért, anélkül, hogy szempontjaimat érvényesíthetném. De elhatároztam, hogy megpróbálok még két dolgot erőltetni. Azt javasoltam, hogy a parasztoknak kiosztott földeket parcellánként ki kell mérni, és minden darab földről írást kell adni az új birtokosnak. Ezzel az volt a célom, hogy elejét vegyem a szovjet mintára történő kolhozalapítási törekvéseknek. Ezt a javaslatomat elfogadták. A másik javaslatom az volt, hogy a földbirtokrendeletben konkrét módon meg kell határozni, hogy az egyházaktól elvett földek helyett mekkora értékű kárpótlást ad az állam, hogy az iskolákat és egyéb intézményeiket fenntarthassák. Ennél a javaslatomnál nem találtam támogatásra, és így ezt elvetették. Azóta is a kormányok jóindulatától függ, hogy a vagyonuktól megfosztott egyházak, iskolák és jóléti intézmények milyen mértékű kárpótlást kapnak elvesztett jövedelmeik helyett. Próbáltam elfogadtatni még egy gondolatot. Azt, hogy a községi földigénylő bizottságok, amelyek megjelölik a kiosztásra kerülő földeket, és összeírják a föld juttatására érdemes szegényparasztokat, ne csak a nincstelen igénylőkből álljanak, hanem legyen a bizottságokban néhány olyan tapasztalt parasztember is, akitől nem vesznek el földet, s aki maga nem is kap földet, tehát érdektelen az emberek kiválasztásában és a föld helyes kiosztásában. Ezt a javaslatomat is elvetették, és így a földosztás kizárólag az egyik oldalon érdekelteknek, az igénylőknek a kezébe került, akik azután a legtöbb helyen teljes felelőtlenséggel végezték el azt a korszakos feladatot, midőn a nagybirtokos Magyarországból egyszerre parasztállamot kellett csinálni. A földreformrendelet tehát megszületett, és lázas tempóban elkezdődött a végrehajtás mindenfelé az országban... Sok igazságtalansága és túlkapása mellett is meg kell állapítani, hogy helyes volt a földreform gyors és radikális végrehajtása. Amíg a békeévekben helytálló volt az az érvelés, hogy egy radikális földreform súlyos zavarokat okozna a termelés folytonosságában, addig a háború és a megszállás által feldúlt magyar gazdasági életben a földek megművelését csak úgy lehetett biztosítani, ha a földet kisemberek tulajdonába adjuk. Nagybirtokosok nem tudtak volna munkásokat szerezni a föld megműveléséhez, de a parasztok megművelték saját földjüket. Megható volt látni, hogy felszerelés és állatállomány hiányában a parasztság hogyan művelte meg kézi eszközökkel, ásóval és kapával a földjét, és hogyan állította a termőföldnek egy- egy darabját a nemzeti termelés szolgálatába. Sok helyen emberek húzták az ekét traktor vagy igavonó állat helyett. Sok helyen asszonyok és gyermekek törték a rögöt, és úgy vetették bele a magot. 1946-ban már a magyar mezőgazdaság szántóföldterületének kilencvenhárom százaléka volt megművelve és bevetve. A magyar paraszt hatalmas alkotóereje életet teremtett .a földúlt és elhanyagolt mezőkön, és biztosította szűkös kenyerét a sokat szenvedett magyar nemzetnek. A jóvátételi egyezmény A fegyverszüneti egyezmény egyik legsúlyosabb intézkedése Magyar- országgal szemben a jóvátétel. Magyarországnak összesen háromszáz- millió dollár jóvátételt kell fizetnie, amelyből kétszázmilliót kap a Szovjetunió, százmilliót pedig Jugoszlávia és Csehszlovákia. A Szovjet vigyázni akart a látszatra és a jóvátételi egyezmény tárgyalására meghívta a magyar kormányt 1945 júniusában. Csak mikor erre a tárgyalásra összeültek a megbízottak, akkor derült ki, hogy milyen terhet jelent Magyarországra nézve a jóvátétel. Az oroszok a jóvátétel teljesítését az áruk szállításában követelték. Mivel Magyarországnak árukészletei nem voltak, és a szállításokat az ipar és a mezőgazdaság produktumaival nem kezdhette volna el, a Szovjet kijelölte azokat a gyárakat és energiatelepeket, amelyeknek gépi berendezését és nyersanyagkészletét a jóvátételi szállítások teljesítésére elsősorban követelte. A hozzáértő embereken megdöbbenés vett erőt. Kiderült, hogy a németek és nyilasok által meghagyott ipari üzemek és energiatelepek jelentős részét le kell szerelni és át kell adni a Szovjetnek. A magyar kormány próbálta megvédeni ezeket az üzemeket, és azt kérte a Szovjettől, várja meg, amíg abban a helyzetben leszünk, hogy árukat szállíthatunk. Ha termelőüzemeinket viszik el jóvátételbe, akkor sohasem jutunk abba a helyzetbe, hogy a további követeléseket teljesíthessük. A Szovjet ragaszkodott a kijelölt üzemek leszerelésének megkezdéséhez. Később gyakran láttunk Oroszország felé indított vonatokat, amelyek hetekig vesztegeltek egy- egy állomáson, rajtuk áztak és rozsdásodtak a magyar ipar drága gépei, amelyeket a Szovjetunióban valószínűleg már csak ócskavasként lehetett használni. A jóvátételi tárgyaláson kellett megállapodni abban is, hogy a szállított árukat milyen értékben veszi át a Szovjetunió. A szállítandó áru értékének a megállapítására a Szovjet tett javaslatot. Hiába állította a magyar delegáció, hogy a legtöbb árut semmiképpen sem lehet előállítani annyiért, amennyit a Szovjet be akart számítani érettük, az árakat ők diktálták, és a magára hagyatott magyar kormány kénytelen volt elfogadni. A magyar áruk így általában értéküknek egyharmadáért, sőt egyötödéért, egyes esetekben még olcsóbban kerültek a Szovjetunió kezére. Eszerint a fegyverszüneti szerződésben megállapított háromszázmillió dolláros jóvátétel több mint ezermillió dollár értéknek felelt meg. Amidőn a jugoszlávok és csehek megtudták, hogy a Szovjetunió hogyan értékeli a neki szállított magyar árukat, ők is ragaszkodtak hasonló árszínvonalhoz, és így az egész jóvátételi szállítás értéken alul történt. Most már láttuk, hogy a jóvátétel igénybe veszi a magyar piac teljesítő- képességének hatvan-hetven százalékát, és sokkal súlyosabb megpróbáltatásoknak teszi ki a magyar gazdasági életet, mint a román, finn vagy bolgár közgazdaságot, mert ezeknek az országoknak a gazdasági életét távolról sem érték olyan csapások, mint Magyarországét. A legsúlyosabb és legerkölcstelenebb dolog azonban az, hogy a jóvátételi egyezménybe belediktálta a Szovjetunió azt is, hogy amennyiben Magyarország nem tudna pontosan eleget tenni a szállítások előírt ütemének, így a hátralékos értékek után havi öt- százalékos, vagyis évi hatvanszázalékos büntetőkamatot kell fizetni. 1945 második felében Magyarország csak a jóvátételben leszerelt gyárak elszállításával tudott fizetni, azonkívül valami állatállománnyal. A szállítások így sem tették ki az előírt mennyiség egy harmadát sem. Megkezdődött tehát Magyarország eladósodása, és megkezdődött a gazdasági rabszolgaság. Külföldön levő drága értékeink elkótyavetyélésére kellett gondolni, hogy az elmaradt jóvátételi szállításokat teljesíteni tudjuk és a nehéz büntetőkamatoktól megszabaduljunk. így kénytelenek voltunk eladni a Romániának ítélt erdélyi területen levő pet- rozsényi kőszénbányát áron alul a Szovjetnek. Minden szakértői becslés szerint legalább negyvenmillió dollárt ér a petrozsényi kőszénbánya, és mi odaadtuk a Szovjetuniónak tizenkét és fél millió dollárért, hogy a jóvátételi hátralékoktól szabaduljunk. Igaz ugyan, hogy miután jóvátételi dollárokat számolnak el Magyarországnak ezért az objektumért, a kőszénbánya negyvenmilíió dolláros értéke a tizenkét és fél millió jóvátételi dollár leírása révén megtérült. Parasztságunk számára volt a legnyugtalanítóbb hatása a jóvátételi szállításnak. A jóvátételi egyezmény kötelezte Magyarországot nagy mennyiségű szarvasmarha, sertés és ló szállítására is. Ezeket az állatokat a kormány nem volt képes megvásárolni, mert egyrészt a parasztok nem akarták eladni amúgy is megfogyatkozott állatállományukat, másrészt nem volt a kormány kezében olyan érték, amellyel fizetni tudott volna. Az inflációs pénz nem jelentett értéket a paraszt számára. Meg kellett tehát indítani a rekvirálásokat, és erőszakkal elvenni a parasztoktól megmaradt állataik egy részét, hogy azokat részint elszállítsuk jóvátételbe, részint pedig húst adjunk belőle a Vörös Hadseregnek. Ha egy-egy vármegyében nem gyűjtötték össze a hatóságok a kellő időben a jóvátételhez és a Vörös Hadsereg ellátásához szükséges állatokat, akkor maga a vöröskatonaság indult rekvirálásra, s a helybeli kommunista vezetők útmutatása nyomán rendszerint olyan házakhoz ment rek- virálni, amelyekben nem kommunista volt a gazda. Sok keserűséget jelentett a magyar népnek, sok gondot a magyar kormánynak és hosszú ideig tartó gazdasági rabszolgaságot az egész nemzetnek a jóvátételi egyezmény. A potsdami döntés A nyomorúságából emelkedő Magyarországot egyik csapás a másik után érte. A legsúlyosabb ilyen csapások egyike a potsdami döntés volt. Ezt az egyezményt ismét csak a Szovjetunió gondolta át egészen alaposan, ő vette leginkább hasznát is. A potsdami döntés módot adott a nagyhatalmaknak a befolyásuk alá került országok teljes gazdasági kihasználására. Csak lelkiismereti kérdés volt az egyes nagyhatalmak részéről, hogy milyen mértékben használják ki a potsdami egyezményben biztosított lehetőségeket. A Szovjetnek pedig ilyen tekintetben tág a lelkiismerete. Potsdamban a nagyhatalmak vezető férfiai voltak együtt, akik nem akartak időt szakítani maguknak az egyezmény részleteinek pontos írásba foglalására. De úgy látszik, félvállról vették a potsdami döntés következményeit azok a szakértők is, akiknek pedig az lett volna a rendeltetésük, hogy részletesen körülhatárolják az egyes hatalmak Potsdamban nyert jogait éppúgy, mint a legyőzött kis országok kizsákmányolásának mértékét is. Ellenőrizhetetlen szóbeszéd járt arról, hogy a nagyhatalmak Potsdamban eleinte csak Németország felől akartak intézkedni, és csak a Németország kárára történő kielégítésről szándékoztak tárgyalni. Állítólag a tárgyalások végén valamelyik harmadik vonalban álló orosz szakértő felvetette, hogy ugyebár a Németországra vonatkozó döntések alkalmazandók a csatlós országokra is. Mivel ellenvetés nem volt, a Szovjet ezt is belefoglalta az egyezménybe. A Szovjetunió Magyarországon tartózkodó gazdasági szakemberei először csak a német állampolgárok Magyarországon levő vagyontárgyainak az átadását követelték. De a magyar közmondás szerint „evés közben jön meg az étvágy", s a Szovjet fokozatosan beledolgozta magát a további követelésekbe. Már az egyszerű német vagyontárgyak átadásával is bajok voltak. Amikor a szovjet megbízottak kijelölték azokat a vagyontárgyakat, vállalatokat és házakat, amelyeket a potsdami döntés alapján a magyar kormány köteles átadni, sokszor vitattuk, hogy ezekben a vagyontárgyakban más országok polgárainak is van tulajdon- részük. A Szovjet azt állította, hogy amit ő követel, az kimondottan német vagyon, s helyesebb, ha a magyar kormány nem vitatkozik más országok állampolgárai helyett. A magyar kormány erre azt tette, hogy az átadási jegyzőkönyvekbe belefoglalta, hogy amennyiben egy-egy átadott vagyontárgy iránt harmadik ország állampolgárai indítanának keresetet, az ilyen perekért a Szovjetunióra hárítja a felelősséget. Később azonban súlyosabb dolgokat hámozott ki a Szovjet a potsdami döntésből. Kijelentette, hogy ő csak tehermentesen veszi át a Magyarországon levő német vagyont, tehát átveszi a vagyontárgyakat, de nem vállalja azokat az adósságokat, amelyek ezeket a vagyontárgyakat terhelik. Azután újabb figurája támadt az orosz követeléseknek. Közölték a magyar kormánnyal, hogy nemcsak a valóságos német vagyontárgyakra tartanak igényt, hanem német vállalatok vagy állampolgárok magyar vállalatokkal vagy polgárokkal szemben fennálló követeléseire is. Ha tehát valamelyik magyar vállalatnak Németországgal szemben adóssága van, azt az adósságot a Szovjetnek tartozik fizetni. Ha a hitelt a német vállalat márkában nyújtotta, akkor a Szovjet önkényesen állapítja meg, hogy magyar pénzben vagy dollárban mennyit követel egy német márkáért. Az egész követelés összege a német vagyonnak nyilvánított házak és üzemek átadása után több mint kétszázmillió dollárra rúgott Magyarországgal szemben. Ennek az összegnek a teljesítésére nézve folytatott a magyar kormány tárgyalásokat Moszkvában az én eltávolításom után. (Csütörtökön folytatjuk)