Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-01 / 161. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. november 1., csütörtök KEZEK f (Gyertyás László felvételei) Kopogtat a tél... Ha tárgyilagosan akarunk beszélni az egyedülálló öregek sorsáról, be kell vallanunk, hogy az még korántsem megnyugtató. Bár a szociális otthonok, a nyugdíjasházak és a napközi otthonok építésével, a házi szociális gondozóhálózat megszervezésével jó néhányu- kat sikerült már eddig is megmenteni a kiszolgáltatottságtól, de nagyon sokan vannak még olyanok, akik magukra vannak utalva! Egészségi állapotuk miatt nehéz elmenniük a boltba bevásárolni, és megerőltetés számukra otthonuk rendben tartása. Szükségünk van a társadalom minden olyan gesztusára, mely az öregek fizikai, pszichikai állapotának könnyítését szolgálja. Nyugdíjas tanárnő ismerősöm, aki még nagyon jó egészségnek örvend, népes családja mellett is szívesen vállalkozott arra, hogy időseket patronáljon. Kerülővel ugyan, de végül is a betegek szociális otthonának központjában jelentkezett ezzel a szándékával. A pszichológussal beszélgetve izgalmas feladatnak találta, hogy egyik választottja a mindenkivel kórosan bizalmatlan, nehéz természetű, 80 feletti asszony legyen. Gyakran fölkereste, majd egy jól sikerült vasárnapi ebédmeghívás után napokig vendégül látta. (Ezt azóta már sokszor megismételték.) Rengeteg energiával, kedvességgel sikerült meggyőznie az idős nőt arról, hogy érdemes közel engedni magához az embereket. A másik nénit a központi intézetből választotta ki. Őt nem tudta otthonába hívni, mert betegsége miatt nem hagyhatja el az intézetet, de sokszor elment hozzá férje és unokái kíséretében. Azt az illúziót keltve, hogy van családja, és azok gondosan törődnek vele... Szép gesztus. Aki már járt szociális otthonban, tudja, mennyire szükségük van az ott lakóknak arra, hogy kapcsolatot tartsanak a külvilággal. Borongós az idő, közeledik a tél, sok a tennivalónk az öregek körül, és számuk növekedésével egyre több lesz. Főként azok igénylik a figyelmet, akik egyedül mennek a télnek. A rájuk fordítható energiánkra nem vonatkozik az energiatakarékosság... —Sz— Alprogram helyett hasznos elfoglaltság Az alaposan kiérdemelt pihe; nés időszaka — mondják a nyugdíjas állapotra. Valóban így van. Egyik legvonzóbb vonása, hogy az ember kiszabadui az idő fogságából: nem kell többé a percekkel hadakoznia, jut idő mindenre. A baj csak akkor kezdődik, ha elfogynak a tennivalók. Elfoglaltságot igaz, mindig lehet keresni, nagyon sok azonban a szellemi-fizikai erejével még teljesen rendelkező nyugdíjas, akit nem elégítenek ki az álprogramok, tehát szeretné képességeit hasznosítani. A több évtized alatt szerzett szakmai és élettapasztalatok nem mennek „nyugdíjba”... A nyugdíjasok társadalmi munkában való foglalkoztatása nem az érintettek magánügye: népgazdasági, munkaerő-gazdálkodási szempontból is jelentős. A nyugdíjasok tapasztalatait, megszerzett szaktudását a fiatalok jól hasznosíthatnák. Országszerte tapasztalható, hogy a lakóhelyszépítés leglelkesebb aktivistái az időskorúak. Általános tapasztalat, hogy az idős, elesett ember még aktív kortársától szívesebben fogad el segítséget. Jó néhány helyen az országban önkéntes kis szociálpolitikai társulások szerveződtek idős emberekből. A nyugdíjasok egy része szakismereteit, tapasztalatait szeretné átadni, hasznosítani, akármilyen formában. Ez pedig olyan erő, amelynek az eddigieknél jobb kihasználása nemcsak a nyugdíjasok érdeke. N. Sz. A NYUGDÍJASKLUBOKRÓL___________________________ A jó közérzet biztosítéka Nyugdíjba vonulás után sokan küzdenek az elszigeteltség érzésével. Kapcsolatuk megszakad a régi munkahelyükkel, ahol nem ritkán harminc-negyven évet is eltöltöttek. Megszakad még akkor is, ha a munkatársak a búcsúztatón kedves szavakkal invitálják: látogassa meg őket immár nyugdíjas kollégájuk, amikor csak teheti. Ezek a látogatások azonban többnyire feszengéssel, formális udvariaskodással végződnek... Hiszen nincs idő részletes tájékoztatásra, melyet a nyugdíjas igényelne volt munkahelye ügyes-bajos dolgairól, a munkamenetről, eredményekről, amelyeknek még nem is olyan rég cselekvő részese volt. Ezért a még aktív, olykor feszes munkaidőben dolgozó munkatársakat nem is lehet megróni, nem az őfeladatuk. Az idős ember viszont úgy érzi, teljesen elszakadt attól a helytől, közösségtől, ahol élete nagy részét töltötte. S néhány futó, véletlen találkozást leszámítva elszakadt többi nyugdíjastársától is, akikkel együtt dolgozott, együtt ment nyugdíjba... Ezért üdvözölték örömmel a nyugdíjasklubok megalakításának ötletét. Egy ilyen klub jó eszköze lehet a munkahely és a volt dolgozó kapcsolatának újrateremtésére, a régi munkahelyi barátságok felújítására. Jó néhány helyen azonban formalitásnak tekintik a nyugdíjasklubok létesítését. Hely- és időhiányra hivatkoznak, a vállalat anyagi helyzetével érvelnek, amely miatt sem támogatni, sem tartalommal megtölteni nem tudják a nyugdíjasklub programjait. Ezeket az összejöveteleket általában havonta egyszer- kétszer szervezik, többnyire tanácstermekben, vállalati könyvtárakban találkoznak egymással a tagok. Olykor tényleg csak egymással, pedig amire legjobban vágynak, az a folyamatos tájékoztatás munkahelyük gondjairól, amelyekben talán még segíteni is tudnának, eredményeiről, amelyekhez még ők is hozzájárultak. Sokszor azonban elmaradnak ézek a tájékoztatók, amelyek megtartására a vállalat vezetői lennének hivatottak... Több helyen előfordul, hogy egyéb rendezvényre hivatkozva elhalasztják a klubfoglalkozásokat, vagy hirtelen megoldásként ta- karítatlan, fütetlen helyiségbe száműzik a csalódott klubtagokat. Sok nyugdíjasklub nem, vagy alig kap anyagi támogatást. Pedig a programokhoz és a rászoruló tagok segélyezéséhez pénz kell!,Szép számmal akadnak persze jó és követendő példák is, s a jól működő klubok „mecénásai” nem többszörösen nyereséges vállalatok. Ezeken a helyeken sem „terem” több pénz, mint másutt, jóindulat és szervezőkészség viszont annál inkább. Ezeket a nyugdíjasklubokat pártfogóik nem kegyeleti intézményeknek tekintik — mint ahogy nem is azok —, hanem közösségmegőrző és közösségteremtő fórumoknak, melyeknek szervezettsége, tartalma az idős emberek jobb közérzetének biztosítéka. L.É. Az írás nyomdába adásakor — mintegy az abban foglaltak illusztrációjaként — kaptuk a következő tájékoztatást: Wág- ner Mihályné a Délviép vállalati szakszervezeti bizottságának megbízásából adta tudtunkra, hogy a vállalati szb mellett működő nyugdíjasklub tagjai október 12-én Tihanyba és Balaton- füredre kirándultak, s megtekintették Veszprém nevezetességeit is. A vállalati szakszervezeti bizottság minden évben elviszi kirándulni nyugdíjasait, és ehhez a Délviép saját autóbuszát vehetik igénybe. (A szerk.) Menjek? Ne menjek? Egy sor vállalatnál a leépítéseket úgy vélik „humánusan” megoldani, hogy a nyugdíjba menők távozásával majd csak kialakul a megfelelő létszám. A „humánusan” szót azért tettem idézőjelbe, mert egyrészt valóban humánus, másrészt nem lehet mindenre sémát húzni. Lehet olyan nyugdíjkorhatárt elért jó szakmunkás vagy főmérnök, hivatalsegéd vagy vezérigazgató, akire nagyobb szükség van, mint egy munkakerülő, semmi munkát végző húszon- vagy harmincévesre... Annak, akinek egyéni döntésére bízzák, marad-e, ha elérte a korhatárt, vagy nyugdíjba megy, számot kell vetnie azzal, mit jelent önmagának, családjának (lelkileg és anyagi okokból egyaránt), ha a nyugdíjat választja, vagy ha úgy dönt, hogy tovább dolgozik. Sok ismerőssel, baráttal, rokonnal próbáltam már lélekben végigélni azokat a hónapokat, amikor nyugdíjba mentek. Nem volt könnyű. Ismerek olyan házaspárt, ahol a férfinak 60 éves korában — vállalati vezetőként — el kellett mennie nyugdíjba, csupán azért, mert közvetlen főnöke lehetetlenné tette a helyzetét. Felesége, aki szintén fontos beosztású mérnök volt, úgy döntött, hogy ő is yg',g (art. Őt a!iy akarták elengedni, szinte könyörögtek neki. hogy maradjon. Nem maradt. Együtt kezdték a nyugdíjaséletet, és a férfi hónapról hónapra rosszabb fizikai, lelki állapotba került. Az asszony ezernyi teendővel úgy lefoglalta magát, hogy szinte élvezte volna a helyzetet, ha férjét nem látja tönkremenni. Végül is a férj esztendő múltán — immár nyugdíjasként — ismét munkát vállalt (hívták nem is egy helyre), azóta is dolgozik, megint kivirult. Az asszony pedig egész jól érzi magát otthon, és mint sokszor tréfásan mondja: „amióta nyugdíjas vagyok, nem érek rá semmire”. A nők általában könnyebben alkalmazkodnak a nyugdíjasélethez, mint a férfiak, de persze erre nincs szabály... HÓDMEZŐVÁSÁRHELYIEK KÉRDEZTÉK: ✓ Es akinek nyugdíja sincs? ÉLÉNK VISSZHANG EGY FELHÍVÁSRA A felhívás, mellyel a Magyar Demokrata Fórum hódmezővásárhelyi csoportja fordult azokhoz az idős emberekhez, akik — bármely oknál fogva — nem részesülnek nyugellátásban, akár Somogybán is íródhatott volna... A MDF-csoport teljes körű felmérést végez az országban, s a jelentkezést Béres Kálmán címére várják (Hódmezővásárhely, Bercsényi u. 21. 6800). Minthogy anyagiakból nem telik arra, hogy kinek-kinek válaszlevelet küldjenek, ezért csak remélni lehet, hogy a jelentkezők „hangja” eljut a címzetthez;.. Béres Kálmántól tudjuk, hogy „százával jönnek a levelek még most is”, s azt is az ő leveléből olvastuk, hogy „képviselőnkön keresztül az illetékes parlamenti bizottság már foglalkozik az üggyel, s várhatóan a jövő év elején nyugdíjellátásban részesülnek azok a személyek is, akiknek, ha megszakítással is, de megvan a szükséges igazolt munkaidejük... Utána vagy egy időben reméljük, hogy azok az időskorúak is valamilyen szociális ellátásban részesülnek, akik egy életen át gyereket neveltek, idős szülőket ápoltak, mellette még ilyen-olyan nagyüzemek bedolgozói, termelői voltak, nyugdíjjárulék nélkül". Vajha Béres úrék szándéka beteljesülhetne... Tartok tőle, nem kerül sor erre egyhamar, nagyon is kézenfekvő okok miatt. Ezeken a hasábokon (1989. december 22-én) helyet adtunk olyan tartalmú levélnek, amelyik éppen az imént említetteket támasztja alá. Idézünk a levélből: „Amíg falun laktunk, nem volt lehetőségem elhelyezkedni, végeztem a háztartási munkát, kisebb állatokat tartottam, és neveltem a gyerekeinket. Amikor beköltöztünk Kaposvárra, már 47 éves voltam. A kisebbik fiunk orvosi kezelésekre járt. Férjem nemcsak nappal, hanem sokszor késő estig is dolgozott, sőt éjszakai ügyeletet vállalt, s én megint csak megmaradtam háztartásbelinek... Közben biztosítottam férjem számára a nyugalmat, a biztos hátteret, neveltem a gyerekeinket, összetartottam a családot, s így szerényen megéltünk. Elmúltam 70 éves, soha nem könyörögtem segítségért, nem is vártam soha meg nem érdemelt támogatást, de most már betelt a pohár, mert úgy tűnik, hogy mi, nyugdíj nélküli asszonyok senkik vagyunk ebben az országban!” Ezek a sorok, kedves Béres úr, csaknem egy évvel ezelőtt jelentek meg lapunk Nyugdíjasok oldalán... Ugye, mennyire találkozik a mondanivalója az ön által küldött, a felhíváshoz mellékelt írás alapgondolatával? Ezért is, közös gondjaink megoldása reményében adjuk közre a hódmezővásárhelyi csoport felhívását. H. F. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc — S —
