Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-03 / 163. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1990. november 3., szombat Harmadik regényének vázlatát készítette el 104 éves jogászprofesszor VALLOMÁS EGY ÉVSZÁZADRÓL Több mint egy évszázad élettapasztalata, köztiszteletet kiváltó harcos életút. Napjainak döntő többségét szobájának íróasztalánál tölti dr. Óriás Nándor. Még mindig dolgozik. Most készítette el harmadik regényének vázlatát. Teljes szellemi frissességben, minden különösebb felkészülés nélkül megkapóan szép magyarsággal mondja el élettörténetét: — Kicsiny növésű, gyenge szervezetűnek látszó egyke voltam. Csak később kaptam egy kistestvérkét. Hatéves koromban szüleim nem is akartak iskolába adni. De otthon szorgalmasan tanultam, s még nem voltam hétéves, amikor iskolába vittek. Az édesanyám azt kérte, hogy a harmadik osztályba vegyenek föl, mivel folyékonyan olvastam, és a szorzótáblát is tudtam . így kezdtem hát a harmadik osztályban. A gimnázium első osztályába minisztériumi korengedménnyel vettek föl. Nem voltam 17 éves, amikor leérettségiztem. Szerény, jó kisfiú voltam, s nemcsak szüleim, hanem a közvélemény is papnak szánt. A kitűnő érettségi és a latin nyelvért való rajongásom miatt Majláth püspök, akinek ministránsa, majd íródeákja voltam, a bécsi Pazmaneum- ba küldött. Kényes fiúcska lévén a papnevelő intézeti életet nehezen bírtam. Kértem és kaptam egyévi szabadságot. Beiratkoztam a budapesti egyetem bölcsészeti karára. Ősszel kaptam engedélyt a teológia negyedik évfolyamának elvégzésére. A tanév végére letettem az első kánonjogi szigorlatot, hogy minél előbb doktor legyek. Nem avattak föl, mert nem voltam fölszentelt pap. S nem is mertem vállalni később sem a felszentelést. Civil maradtam, de az egyháznak lelkes híve. Két és félévi bölcsészkari kol- lokválatás után latinból és történelemből középiskolai tanári alapvizsgát tettem. Értesítést kaptam a bölcsészeti kartól, hogy ott már végzettnek tekintettek. Mivel úgyis Pesten voltam, beiratkoztam jogásznak. Annál inkább, mivel azt tapasztaltam, hogy a középiskolai tanárt sem a társadalom, sem pedig a miniszté-' riumok nem becsülik érdemeihez méltóan. Letettem az államtudományi szigorlatot. Majláth püspök, aki tanulmányaim folyamán jóságosán és bőkezűen támogatott, biztosított nekem egy helyet a Zichy János gróf vezetése alatt álló Vallási és Közoktatásügyi Minisztériumban. A boldog béke idején ideiglenes fizetésű miniszteri segédfogalmazónak neveztek ki. Ekkor már 25 éves elmúltam. Szeretném ezt odaharsogni a mai fiataloknak: mi is nehezen tudtuk megalapozni a jövőt. 85 korona 21 fillér volt a havi illetményem. Ezért délutánonként középiskolai, gimnáziumi tanulókat korrepetáltam. Kitört az első világháború, és én október 28-án a következő levelet kaptam: ,,lgen tisztelt uram! Ha az egri érseki jogakadémián megüresedett római jogi tanszékre reflektálni méltóztatik, úgy kérem, hogy folyamodványát Szvetá- nyi Lajos doktor érsek úr őexellenciájához lehetőleg minél előbb eljuttatni szíveskedjék. Ha némely szükséges okmánymelléklet nem lenne most hamarosan beszerezhető, akkor azok lényeges tartalmát célszerűen be lehetne logalmazni a kérvénybe. Kinevezés esetén azonnal el kellene foglalni a tanszéket. Őszinte tisztelettel: Eger, 1914. október 5. Kriston Endre érseki titkár." Kezemben a levéllel beállítottam főnökömhöz, Neményi Imre miniszteri tanácsoshoz és tanácsot kértem tőle, mit tegyek. Menjek-e vagy maradjak? Farizeuskodás volt ez, mert magamban már eldöntöttem, hogy elmegyek a 8. fizetési osztályba, jogakadémiai nyilvános, rendkívüli tanárnak a római jogi tanszékre. Annál is inkább, mert mind a két hazai egyetemen római jogból kitüntetéssel szigorlatoztam. A háború és a proletárdiktatúra évei bizony elég nehezek voltak, de engem nem bántott senki. Kilenc évvel később az Egerben alapított első egyházi kereskedelmi iskola igazgatójának is kinevezett az egri érsek. Bizony csak újabb három év múlva tudtam befejezni római könyvemet, amelynek alapján a pécsi egyetem jogi kara a római jog egyetemi magántanárává minősített. A szeretett teleseg egykori kepe Keveset publikáltam, de lelkesen tanítottam Pécsett a rendes professzor mellett, annál is inkább, mert ezt a nagy tudóst, Pázmány Zoltánt, érdemein messze alulértékelték a hivatalos szervek. Kellemes meglepetésként ért egy kitüntetés: „A kormányzó úr őfőméltósága Budapesten 1939. évi augusztus hó 2. napján kelt legfelsőbb elhatározásával előterjesztésemre nagyságodnak az egyetemi oktatás és a tudományos szakirodalom művelése terén szerzett érdemei elismeréséül az egyetemi nyilvános rendkívüli tanári címet adományozni méltóztatott. ” Még ebben az évben az egyetem jogi kara Pázmány professzor nyugalomba vonulása miatt meghívott a megüresedett római jogi tanszékre, tanszékvezetőnek. 25 évig voltam egyetemi jogakadémiai tanár, s ezzel párhuzamosan felső kereskedelmi iskolai igazgató Egerben. A pécsi tanszéken 16 évet töltöttem. Tanítottam és szerveztem az egyetemi menzát és a keszthelyi nyári egyetemet. A ,,nagy fordulat után” (a második világháború) lelkes pártemberek állandó gyanakvással kísérték működésemet. Miután az összes horthysta professzort nyugdíjazták, 69 éves koromban rám került a sor. 1955 nyara óta nyugdíjas vagyok. Jelenleg 7050 forint nyugdíjat „élvezek”. Néha ugyan följajdulok, de csak húzom a nyugdíjat. Hiszen egyik öreg barátom is azt mondta: húzd, ki tudja meddig húzhatod. Erdélyből jöttem. Ma is szeretem egyházamat és magyarságomat. De más vallá- súakkal, nemzetiségiekkel szemben sohasem voltam türelmetlen. A zsidókkal szemben sem, mert tiszteltem ennek a népnek a szorgalmát és megbízhatóságát. Pécsett az emelkedett szellemű dr. Schweitzer József főrabbit kedves, fiatal barátomként tiszteltem. Áldott lelkű feleségem, akit júniusban vesztettem el, nem lankadó szeretetével és önfel- áldozóan fáradhatatlan munkálkodásával tartotta bennem mindig a lelket. Most mindennek vége. 104. életévem küszöbén elérzékenyülvén és vigasztalanul egyedül maradván örömmel fogadtam el kedves kaposvári rokonaim dr. Csák- abonyi Ágnes megyei bírósági tanácselnök és dr. Csák- abonyi Balázs ügyvédi kamarai elnök meghívását, és hozzájuk költöztem. Sajátságos érzés, hogy az a néhány ember, aki hírből ismer, milyen szívesen lát ebben a barátságos városban. Vajha ez a jóindulat a számomra hátralevő rövid ideig maradéktalanul eltartana! Volt kedves tanítványaim is rendre fölkeresnek. Sokan közülük ma már Európa számos országában, Ausztráliában, Dél-Amerikában dolgoznak. Tanítványomként tisztelhetek öt pécsi professzort is. Földvári Józsefet, a volt rektort, utódomat, dr. Benedek Ferencet, az alkotmánybíró dr. Ádám Antalt, dr. Szotácz- ky Mihályt, és dr. Erdősi Emilt. A messze egri múltból ide kívánkozik Ferenczi József, Bodó Mihály, Szabó János, Bolya Imre és Erényi Márton. A kaposvári volt hallgatóim közül dr. Domány Sándor, aki ugyan orvos lett, dr. Szigetvári Sándor és dr. Dér Mihály. De senkit nem szeretnék megsérteni, csak hát ilyen távolból a tulajdonnevekre már nem emlékszem pontosan. Hiszen én nem irkáltam a neveket, hanem tanítottam. Amikor elköszöntünk, az idős jogászprofesszor a következőket mondta búcsúzóul: — Belépődíj nélkül láttál egy több mint 100 éves embert. Valóban láttam, dr. Óriás Nándornak még mindig van humora. Van életkedve és bölcs élettapasztalata—útra- valóként, mindnyájunknak. Lengyel János Milyen ma magyarnak lenni Szlovákiában? Beszélgetés Molnár Imre főtanácsossal Forró talajon Molnár Imre, a Magyar Kisebbségek Titkárságának főtanácsosa még csak most tanulja szakmáját a miniszterelnöki hivatalban, hiszen korábban nem volt ilyen poszt a kormányhivatalban. Származása révén a szlovákiai magyarok ügye bízatott rá. Arról váltottunk néhány szót, milyen ma magyarnak lenni Szlovákiában. — Izgalmas — mondja. — Ugyanis 40 éves Csipke- rózsika-álom után a csehszlovákiai magyarság most ébred önmagára; arra a természetes életre, ami minden emberi közösséget megillet. Az élethez szükséges normákért azonban nap mint nap harcolniuk kell. A demokrácia szele az ottaniakat is megcsapta; a négy évtized alatt nem volt alkalmuk arra, hogy pártjaikban, pluralista szervezeteikben, érdekcsoportjaikban él- hessék-élvezhessék a nemzeti kisebbségi létformát az anyanemzettel szemben. A demokrácia kóstolgatása izgalmas dolog; főleg azoknak, akik már „álmukban” járhattak e tájakon. A szlovákiai magyarság eddig is politizálhatott — félig legitim módon. Éppen ezért ez az első veszélye a mostani korszaknak. A korábbi rossz beidegződéseket sok vezető magával hozta a múltból, s ezért éri őket kritika. — Szlovákiában a hivatalos adatok szerint 560 ezer magyar él. Mennyire tudják elviselni azt a fenyegetettséget, ami nap mint nap tapasztalható? A mostani pozsonyi tüntetésen, aki magyarul szólt — mindegy, hogy átutazó vagy helybéli volt — rögtön rájuk ordítottak: ,,Fúj, ronda cigány...” . — A becsült számok alapján az ön által említettnél többen vannak: 700 ezer magyar él Szlovákiában. A régóta tartó félelem és fenyegetettségérzés ma is érzékelhető. Az elmúlt évtizedek statisztikai mutatói elárulják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség több dimenzióban is fogyásnak indult. Az adatok nemcsak a vegyes házasságokra, a magyar népszaporulatra vagy a magyar nemzetiségű, de szlovák iskolákban tanuló diákokra vonatkoznak, hanem egy morális, kulturális, nemzeti és öntudati kategóriára is, amely azt igazolja, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség nagymértékű eróziós hatásnak volt és van kitéve. A magyar fellépések Dél- Szlovákiában olyannyira kivívták a szlovák tömegek ellenszenvét, meg nem értését, hogy ennek ténybeli következményei is lettek. Gondoljunk csak a múlt héten megszületett nyelvtörvényre, amely a kisebbségek nyelvi jogainak visszaszorítását „eredményezte". — A jelenlegi csehszlovák kormány ezzel szemben deklarálja a kisebbségek jogait... — Nem is a hivatalos politikai vezetéssel van baj, hiszen az nem nevezhető magyarellenesnek. A gond az, hogy a szlovák politikai élet porondján megjelent egy olyan szélsőséges nacionalista szervezet, amely egyre jelentősebb teret kap, és ezzel együtt egyre nagyobb tömegeket vonz. Ebből adódóan pedig egyre radikálisabban magyar- és kisebbségellenes politikai gyakorlatot kíván érvényesíteni. Ezek a hangoskodó nacionalista szerveződések — amelyek demagógiával igyekeznek céljaikat elérni —, félő, hogy kiszorítják a közéletből az egyre szűkülő hatókörű politikai csoportot. — Mitévő lehet a magyar kormány? — Be nem avatkozva a csehszlovákiai belügyekbe, de határozottan figyelemmel kíséri az ott élő magyarok sorsának alakulását, s azonnal reagál minden velük kapcsolatos eseményre. Új stratégiára van szükség, amelynek mielőbb ki kell dolgozni paraméteréit. A szlovákiai magyarság ügye amolyan forró talaj, amelyen hiába kapkodjuk a lábunkat, mindenhol megéghetünk. A másik lehetőség az, hogy a magyar kormány egy olyan politikai konszenzusra tesz kísérletet, amely Közép-Eu- rópa egymásmellettiségé- ben élő népeivel a megbékélés, a kiegyezés távlatát vetíti előre. Végül is mi barátkozhatunk a németekkel, ám a szlovákokkal és a románokkal kell együtt élnünk... —Köszönöm a beszélgetést. Lörincz Sándor
