Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-24 / 181. szám

SOMOGYI HÍRLAP—KULTÚRA 9 1990. november 24., szombat ZALA KINCSEI — KÖTETBEN IS Végre, Zichy-album! CÁRI UDVARI FESTŐ — ÖSSZEGEZÉS A KLASSZIKUSRÓL Zihy Mihály regényes életrajza jócskán kitölti a kíváncsiskodók érdeklő­dését. Munkásságának értékelése szélsőséges állásfoglalásra késztette eddigi elemzőit. Gellér Katalin művészettörté­nész vállalkozott a cári udvari festő ouvre-jének újraértékelésére. Tárgyi­lagos tanulmánya nem rajong, nem vet el, követ­kezetesen tényszerű. A Képzőművészeti Kiadó gondozásában megje­lent, színes és fekete-fe­hér reprodukciókkal gaz­dagon illusztrált dolgoza­ta legfeljebb regényes ol­vasmányosság követel­ményének adós. Zichy Mihály 1827. október, 14-én született a Somogy me­gyei Zala községben. A grófi család bécsi festőket foglalkoz­tatott. Zichy Mihály szülei re­bellisként pesti festővel készít­tették el portréjukat. Ellentétek vonzásában nevelkedett a kora gyerekkorától tehetségét bizo­nyító festő. Példátlan a magyar művészettörténetben az, hogy a reformkor eszméit magába fogadó Zichy nem volt képes beolvadni a magyar képzőmű­vészeti életbe. A század elejé­től romantikus művészként élt a köztudatban, aki üstökösként tűnt fel a reformkorban, életé­nek jelentős részét mégis Mulató társaság Zichy Mihály önarcképe Oroszországban, a cári udvar­ban töltötte. Csak megkésve került kap­csolatba a hazai művészettel, kibontakoztatva a magyar könyvillusztráció máig klasszi­kusnak tekintett stílusát. Zichy akkor hagyta el Magyarorszá­got, amikor a nemzeti művé­szet fogalma — jellegzetes té­makörei — kialakulóban voltak. A magyar téma gyakran még az 1850-es, 60-as években is csupán pusztai helyszínt, nép­viseletet hordó figurák szere­peltetését, az osztrák festők által is kedvelt egzotikumot je­lentette. A negyvenes évek közepétől már fölbukkantak a magyar történelem különböző eseményeit feldolgozó litográ­Koporsólezárás fiák, de a 19. század második felében bontakozott ki a ma­gyar történeti festészet roman- tikus-historizáió vonulata, amelynek grafikus megfelelője Zichy Mihály. Miként a szerző megállapítja, Zichy illusztárció- ban talált igazán magára. Hogy a 19. századi illusztrációmű­vészet egyik legjelentősebb mesterévé válhatott, abban akarva-akaratlanul közreját­szott az is, hogy a század na­gyobbik felében — Magyaror­szágon és Oroszországban egyaránt — az irodalom ját­szott vezető szerepet. Orosz­országban a romantikus nem­zettudat által nagyra értékelt Igor-énekekhez készítette először az illusztrációkat. Sha­kespeare Falstaffja messzire vezető sorozatra indította. Bayron, Goethe, Schiller, Wal­ter Scott, Victor Hugo művei­hez nyúlt később. Itthon az Athenaeum kiadó Petőfi összes költeményei il­lusztrálására kérte föl, ezt kö­vette a Deák-album. Pefőfi-il- lusztrációi miatt sokat támad­ták: királyellenessége szemet szúrt. Sokan a mai napig is az illusztrációival ismerik Arany Nagy Zsóka tárcája ÜZENET J.-nek Néha úgy érezzük: szeretnénk álmodni az ébredést A férfi azt gondolta, többé már nem találkozik vele. Egy délután azonban meglátta a lányt. Éppen egy parkolóba j állt be a főtéren, már le is állí- j tóttá a motort. Nyúlt a kulcsért i és ahogy fölnézett, a szem­közti járdán, ott ment el előtte, | mindössze három lépésre. Itt van hát. Mennyire várta, hogy viszontlássa! S most nincs ereje, hogy szóljon. Az is hosszú időbe telt, míg egyál­talán magához tért a látvány okozta kábulatból. Ez hát a szerelem — gondolta, miköz- j ben a lány után nézett. Ettől ijedt meg annyira azon az éj­szakán, s ez tartja vissza most is, pedig a lelke görcsbe rándul, annyira hiányzik neki a j közelsége. Úgy látszott, a lány szabad­ságon van, mert könnyű sza- i badidőruhában, hóna alatt egy csomaggal ment a téren át. Nem volt egyedül. Tán egy barátnője vagy kollégája lehet —gondolta a férfi és féltékeny volt, hogy az a másik ott van, | ott lehet vele. Belekapaszko­dott a kormányba, nehogy ki- | vágja az ajtót és odarohanjon hozzá. Tudta, hogy nem lett volna szabad akkor elenged­nie. De félt. Rettenetesen félt attól, hogy felborítja a nyugal­mát. * * * A férfi sokat dolgozott, s nem azért, mert különösebben pénzre lett volna szüksége. Szerette a munkáját. A nap jó részét társaságban töltötte, esténként jobb szeretett egye­dül lenni. Ezeket a nyugodt órákat tudatosan védte a külvi­lágtól. Persze voltak nők az életében, de mióta elvált, min­dig időben ki tudott lépni egy kapcsolatból. Egyik se volt se jobb, se több a feleségénél. Akkor meg minek égesse meg magát újból? Aztán jött ez a lány. Jóval fiatalabb volt nála, mégis úgy érezte, mintha egy­idősek lennének. Minden mon­data, minden rezdülése tükör­képe volt gondolatainak. Este még azt hitte, reggelre elmúlik az egész és néhány nap múlva már csak emlék lesz a lány ölelése. Az éjszaka olyan volt, mintha álmodna. Soha senkit nem érzett még ilyen közel magához. Megbor­zongott, ha a reggeli ébredésre gondolt. A lány hajnalban felöltözött és halkan kiosont a szobából. Hallotta az ajtó csapódását, de ahogy most sem, akkor sem mozdult. Igyekezett megnyug­tatni magát: így lesz jó. Sokáig aludt, mégis fárad­tan, kimerültén ébredt. Vissza­jött volna? Ez volt az első esz­mélő gondolata. Kinyitotta a szemét és először nem fogta fel az érzékek csalóka játékát. A lány parfümjének illata kígyó­zott át a szobán, amelyet ő egyre követelődzőbben szívott magába. Végigjárta a lakást, bár nem tudta, mit is keres. Valami jelet, valami üzenetet csak hagyott. Egy címet, vagy telefonszámot. Mindegy hogy mit, csak találni akart valamit, ami elvezetheti hoz­zá. Annyit tud róla, hogy Ju- j ditnak hívják. Ennyi másnál [ elég is volt, de most dühös volt magára, amiért legalább j a címét nem kérdezte meg. Jaj, miért is hagyta elmenni! Rágyújtott és azon gondol­kodott, hogy is fog majd ez­után együtt élni a lány hiányá­val. És mit kezd ezzel a ko­rábban soha nem érzett ér­zéssel? Nem tudja, meddig ülhetett ott megválaszolha­tatlan kérdéseivel. Egyszer csak—számára is váratlanul j — keserűen felnevetett és beleordított a szoba csendjé-1 j be: Szeretlek Judit! Szeret-i| lek! * * * A lány közben megállt és j nevetve magyarázott valamit a másiknak. A férfi elfordítot- : ta a kulcsot és beindította a motort. — Őrült vagyok — gondolta, miközben kikanya­rodott a parkolóból. — Nem, nem ez a jó szó. Egyszerűen csak gyáva. S ez sokkal ro- hadtabb dolog... Keresztlevétel János balladáit, Madách Tra­gédiáját. (Irodalmi érdeklődé­sének szép példája, hogy Oroszországban is népszerű­síteni igyekezett Az ember tra­gédiáját, a róla életrajzot írni szándékozó Pintér Ákos segít­ségével Gorkij számára el is kezdte fordítani a tragédiát.) A tizenkilencedik század első éveiben maga is megpró­bálkozott az írással, vadászel­beszéléseket írt. Oroszország­ban bőven volt alkalma arra, hogy élményt gyűjtsön a cári udvar vadászeseményeiről. A véletlenen múlott, hogy nagyméretű festményeit, me­lyeket Velencében kívánt be­mutatni, végül is hazaszállítot­ta: terve ugyanis az volt, hogy egy nemzetközi galériát rendez be a lagúnák városában, kollé­gáihoz hasonlóan. — Akadémikus kompozíciós fegyelem alá rendelt vonalmű­vészete (illusztrációs tevéke­nységére utal a szerző) szinte felizzik, amikor néha csak egy- egy részletben érvényesülni hagyja romantikus tempera­mentumának felfokozottságát, a rajzi szépségét — írja a sok szép képben gazdag album utószavában Zichy művésze­tét sommásan értékelve Gellér Katalin művészettörténész. Horányi Barna Fotó: Lang Róbert Egri Béla KÉSŐ ŐSZ SZELE Vöröses barna lomb között kacagva fut az őszi szél, rázza a gyenge ágakat s lehull meghalni egy levél. Fésüli a nagy rétet is, indul a zsenge, friss vetésre borzolni a búza haját, hogy jókedvét így tetézze. A tó vizén hullámot hajt, melyek a parton ülnek el, meghajlik a nád és a sás, ponty vágódik a vízre fel. Lakapja a boglyatetőt, szétszórja — nincsen fedél már. Nem bogozza, kigyűjtötte, nem bántja, minden szálért kár. Eresz alatt sok kis veréb meleg, tollas fészkébe túr, percek alatt bizonyítja, hogy őszidőben, ő az úr. A szél dolgavégeztével a fákon nincs már levél, csak kopasz gallyak ringanak s hókalappal köszön a tél. Szirmay Endre DIDERGŐ Lompos, őszi szélnek vásott vitorlája cafatokban hull rá a didergő tájra elszöszög az erdőn elmatat a dombon megtépett szárnyakkal herseget a lombon nyűvi kopasz ágát a vacogó fáknak az álmos, fázósan didergő világnak már mindenki tudja hamarosan tél lesz hóba burkolóznak mind a messzeségek. Nyirkos, őszi szélnek sírós muzsikája a távol kóborlót újra haza várja rókavakogással varjúkárogással botorkáló hangok borzongatásával; lelkedben, szemedben füstös tüzek égnek ködöt göngyölgetnek fonnyadt reménységnek pedig a zúzmarás jégszínszemű berkek dalában biztató tavasznóták kelnek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom