Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-24 / 181. szám

1990. november 24., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 PEDRO CALDERON AZT ÜZENTE A BOHOCOT MEGÖLNI NEM KELL Jó másfél évtizede a Babar- czy László rendezte David Sto- rey-drámában, A vállalkozóban (most milyen jó hangzása van az akkor szürkének érzett cím­nek!) az azóta égi társulathoz szerződött színész, Kiss István talán legjobb alakítását nyújtot­ta: lakodalmas sátrat építő munkásbrigád együgyű tagja­ként megunta a közéjük kevere­dett, értelmiségi fickó ügyetlen­kedését, és egyetlen, fölényes lábmozdulattal helyére rúgta azt a deszkát, amellyel a másik már percek óta szerencsétlen- kedett. Glendenning — így hív­ták a Kiss játszotta figurát — mozdulatának fölényessége, célszerűsége kétszer jutott szembe Babarczy rendezései során: a mesterségbeliséget szinte ujjpattintásszerű köny- nyedséggel szemléltetve bil­lentette helyére a Liliom mennybéli jelenetét, így vált az — megelőzve a hintáslegény halálát — Liliom kilobbanás előtti víziójává. Csak az igazi rendezőben elválaszthatatlan a rendező és a dramaturg. A dramaturgus ex machina most ismét jellemzi Babarczy László rendezését: Pedro Calderón de la Barca Az élet álom című színművében természetes könnyedséggel csereberél je­leneteket, kurtít a barokossan indázó, véget nehezen érő monológon a mű és a mai néző javára. S itt nemcsak arról van szó, hogy az állandósult stressz­helyzetben amortizálódó em­ber, aki beül a színházba — el­nézést a szóért — az izgágasá- gig felzaklatva nehezen kon­centrál, sőt szinte képtelen megülni egy helyben... A mű­tétszerű szerkesztés a befoga­Göz István, Dánffy Sándor, Lu- káts Andor dást megkönnyítve mélyít a drámán: példának Basililo ki­rály egy jelenettel korábbi szín­re léptetését hozom: ez egy­részt kiélezettebbé teszi a szi­tuációt, másrészt többet el­mond a király-infáns viszony képtelenségéről, mint a „szó, szó, szó”. (Csak mellékesen: megelőlegezi Schiller Don Car- losa Fülöp—Károly konfliktu­sának kegyetlenségét.) E sorok írója egy beismerés­sel tartozik a színháznak, a nézőnek és önmagának. Az utóbbi évadokban kétszer tar­totta elképzelhetetlennek szín­ház születését az olvasott mű alapján: Gombrowicz Yvon­ne...-ja volt az egyik, Calderón verses drámája a másik. Mind­kétszer megcsalta előérzete. IV. Fülöp káplánja — a királyi kegyelt — Calderón, látszatra XVII. századi vallásfilozófiának szolgai alázattal eleget tevő darabot írt Az élet álom-mai 1635-ben, hiszen már a mű címével is azt sugallja, hogy a földi lét nem valóságos, s az igpzi élet a halál után kezdődik. „Álmodunk, s azt hisszük: élünk!” — térnek vissza a tétel variánsai újra meg újra. Calde- rónnál az élet kifejezetten rossz álom, mondhatni: lázálom. A vallásfilozófia-bástyafal árnyé­kos oldalának kicsi résében — miért nem vették észre a mű analitikusai? — ott cincog egy gyáva kisegér: a kételkedő Cal­derón, akinek hőse (a bigott Hispániáról van szó!) eljut odáig, hogy sorsában megvál­toztatja az égi határozatot, mely szerin} ő a „Század embervipe­rája”. Ám végül, a hatalom birto­kosaként éppoly oroszlán lesz, mint atyja volt: az oroszlán ere­jének tudatában nem vár taná­csot másoktól, maga dönt, maga határoz... Segismundo, a lengyel király fia — olyan lengyelhon ez, mely éppúgy behatárolhatatlan to- pográfiailag, mint Shakes­peare Téli regéjének Bohémiá­ja: nem az igazi, hanem me­seország — emberállatként vegetál vadonbeli börtönében. Apja, Basilo király záratta el tár­sadalmon kívülre, mert „biztos forrásból” tudta, hogy Segis­mundo az emberi nem szégye­ne lesz. Mielőtt azonban az utódlásban a rokoni Astolfo (és Estrella) mellett döntene, tesz egy próbát a „viperafajzattal”: főzettel elaltatva trónra emeli, s lesi a kísérlet eredményét. A vadonfi méltatlannak bizonyul: embert öl, belegázol mások becsületébe, lányt akar erő­szakolni... Bódulatba ejtve ke­rül vissza börtönébe, hogy azt higgye, álom volt országlása. Puccsisták és zendülők azon­ban nem akarják lengyel trónon látni a moszkvai herceget, Astolfót: lázadásuk élére a vér szerinti trónörököst állítják. Se­gismundo győz, de nem áll bosszút: homo morálisként gyakorol kegyelmet, követ meg mindenkit, aki ellen vétett. Mél­tó a trónra. Ennyi? Dehogy... Ha a leg­utolsó három magyar bemuta­tóját felidézzük — s igaza van a fordító Jékely Zoltánnak: a mű a XX. század második felére „ért meg” —, akkor is kitűnik: ahány rendezés, annyi értelmezés, annyi hangsúly. Spiró György írta az 1972-es kecskeméti Ruszt József- rendezésről: „Ami széppé teszi, az Calderón kétségbeesett hite, hogy meg­értéssel, önuralommal, emberi jósággal mégis elviselhetővé lehet tenni az életet.” Tamás Ervin — imponáló bátorság volt ez a kádári éra tetőpontján — ezt olvasta ki Hu les Endre 1980-as szegedi rendezéséből: „...a feltétlen lojalitás drámáját állítja színpadra... a lélek és tár­sadalom törvényei nem mindig fedik egymást. Á terror, a dikta­túra parancsai ugyan nem ér­nek el a bensőnkig, mégis telje­sítjük őket: fizikai szabadsá­gunk oltárán feláldozzuk esz­mei szabadságunkat, a szoron­gás és létbizonytalanság akar- va-akaratlanul lojálissá formáz­hat valamennyiünket... a zsar­nok király ebben a felfogásban szelídebb, hogy észrevegyük: napjaink diktátorait nem a kül­sődleges jegyekben, hanem tetteikben, megnyilvánulásaik tartalmában kell keresni”. Szi- netár Miklós 1986-os Radnóti színházi rendezése Kottái Ta- más megfogalmazásában „egy hatalmi bújócska kulisszái mögé enged betekintést.” Pszi- chologizálni — ráérősebb kor­Kelemen József, Lukáts Andor, Sztarenki Pál Fotó. Lang Róbert ban — a rendező, mint táncos, a kályhától indulhatna el a freu- di álomtantól, vagy a zseniális pszichológus ama felismerésé­től, hogy az apák (tudat alatt) leendő, utódellenfelüktől ide­genkednek a fiuk születésekor. Ádyval: „Apa, fiú: egy Igen s egy Nem”. Itt és most azonban — bár az apa/fiú kardélviszony benne van a kaposvári előadásban — nem erről szól a darab, de nem is az emberi jósággal elviselhe­tővé tehető életről, mint 1972- ben Kecskeméten vagy a bű­nös lojalitásról 1986-ban Buda­pesten. Babarczy rendezése a hatalomváltásról szól: egy — sokáig csaknem összkomfortos börtönben (könyvtár, hideg­meleg víz, tán még központi fű­tés is van itt) és hosszú láncon tartott, álmokkal (eszmékkel) szédített, bizonytalanított nem­zedék veszi el erőszakkal a ha­talmat Segismundóban meg­testesülve. A hatalmat bíró idő­sebb nemzedék két képviselő­je, bár ítélhet elevenek és holtak felett, a feddhetetlenség erköl­csi bizonyítványával nem ren­delkezik. Milyen királya lehet népének az a Basilio, aki tulaj­don fiát holmi kétes előjelek alapján állati sorba taszítja, s miféle ember a tanácsnoka, Clotaldo, ha sorsára hagy egy teherbe ejtett lányt, noha a megesettet minden korban megveti, kiveti környezetei? Erőszakolt rendezői fogások vagy ljubimovi nézőtér-kivilágí­tások nélkül, pusztán arányt és mértéket nem tévesztő eklekti­ka felhasználásával — erre az eredeti filozifikus példázat színi megvalósításához is szükség lett volna — fedezhet fel a fen­tebb már emlegetett, zaklatottá sokkolt mai nézővel azonosít­ható, tovább gondolható mo­mentumokat Calderón művé­ben. Kételyei(nk) számbavéte­lét segítendő vagy figyelmezte­tésül... „Ha a törvény gaz, (hamis) Ne engedj a királynak is” — ez Segismundo vezérfo­nala. Mert a király, vallja Basilio Senecával: „csak / Szolga, a Respublica / Alázatos szolgá­ja.” Öntudatos, gerinces nép, értük munkálkodó uralkodó. Boldog birodalom! Ezzel szemben boldog „len­gyelhonban” még a nemkívá­natos szemtanú (Clarin) sorsa sem lehet más, mint a sötét börtön. S a kurzusváltás után — tessék csak figyelni! — Se­gismundo a magasabb erkölcs nevében löki saját kezűleg ve­rembörtönbe azt, aki hatalom­ra segítette. (Lelke rajta, ha valaki egy bizonyos Végvári őrnagyra asszociál. Calderón igazán nem ismerhette az 1990-es hunniai viszonyo­kat...) Annak a Segismundó- nak, aki még csak az imént prézsmitált a rossz királyi dön­tések elleni protestálás jogáról, koronás főként, ellentmondást nem tűrve parancsol érdekhá­zasságot, érzelmi szálak ku­szaságát figyelmen kívül hagy­va: s elvárja, hogy e keserű happy end alkalmából legyen mindenki maximálisan boldog. (Lelke rajta, aki arra asszociál, hányszor hallotta mostanában errefelé, hogy mosolyogjon a magyar!) Ne így legyen, alighanem ezt üzeni „Calderón” nekünk, ami­kor reménységes kételyeit ilyen szemléletesen állítja elénk. Babarczy László lyukacsos fémszalagokból épülő, monu­mentális díszletben (Khell Zsolt terve) játszatja a darabot: a vadonbeli börtönt, hegyoldalt— a lázadók ide úgy érkeznek, mint ahogy Mohácsi János kommandósai az Ármány és szerelemben —, zöld alapszín­nel, a palotabelsőt kékeslilával érzékelteti. Cselényi Nóra kosztümjei a már említett ízlé­ses eklektika jegyében fogan­va, egyszerűen idézik meg a lengyel, a moszkvai, nyugat­európai divatot, több korból. Harmonizál ezzel—s egyúttal a ruszti rendezés zenei megoldá­saira is emlékeztet — a kísérő­zene sokfélesége. Jékely Zoltánnak, a mű fordí­tójának kétségkívül igaza van abban is, hogy ez a világiroda­lom legmonumentálisabb több szereplős monodrámája. A vasálarcosi, kasparhauseri sorsba kényszerített Segis­mundo drámája ez, aki más­ként reagálja le udvarba kerü­lését, mint mondjuk Gombro­wicz Yvonne-ja. (S nem vélet­lenül emlegetem újra a lengyel szerzőt: Babarczy szinte ab­szurdig felerősíti, iróniává szik­ráztatja a mára avatag, naiv for­dulatokat, tirádákat.) Tehát óriási súly nehezedik a Segis- mundót alakító Sztarenki Pál­ra, aki bírja a terhelést. Rab­ként az a félművelt ösztönlény, akinek tanulmányai szöges el­lentétben állnak helyzetének igazságtalanságával, s tudjuk egy mostanában háttérbe szo­rított gondolkodótól: a lét hatá­roz tudatot. Sztarenki alakítá­sából az is világos, hogy az in- fáns udvarbeli gyilkos modorta- lanságában van ok-okozati rendszer: visszafizet! Színészi elfáradásán emelkedik felül, amikor a játékhoz kellékek áll­nak a rendelkezésére. Béklyó, lánc, kosztümdarabok. Milyen emlékezetes, amikor a ruha vi­seli őt, s nem ő a ruhát! Vagy amikor láncába rúgva, annak csörrenése rántja vissza a reali­tásba: bármikor rákerülhet a béklyó újra. Dánffy Sándor Basiliónak kölcsönöz alkatot, tekintélyt: statikus tényezője az előadás­nak. Astolfo moszkvai hercegként Kelemen József hozza a figura ambivalenciáját, a „királyi karrieristát”, aki sze­relmét is megtagadja a cél érde­kében, ugyanakkor még őrzi magában a lovagi erények egy részét. Clarin apród a világiro­dalomnak az egyetlen, shakes- pearei értelemben vett bohóca, akit megölnek. Lipics Zsolt, aki eddig a pillanatig sokat tudó, de valahogy mégis gyanútlan ér­telmiségi éhenkórásznak alakí­totta őt, itt képes rádöbbenteni a nézőt, kinek a bőrére megy a hatalmi marakodás. Üzenném: a bohócot megölni nem kell... A „lányok” — Estrella, Rosaura — íróijag is egysikúbbak. Ma­gyar Éva — úgy tűnik — komi­kának az igazi, lásd a 3:1 a szerelem javára című operet­tet! A Hegedűs a háztetőn óta alig vártam Varjú Olga újbóli színre lépését. Helytáll most is, de aligha a verses drámában az igazi. Karácsony Tamás zendülő katonája az előadás egyik legjobb, legmarkánsabb alakítása: jól egészíti ki az álta­la képviselt Erő} a dadogó ideológus, Ottlik Ádám. A legteljesebb színészi munkának Lukáts Andor C\o\a\- do tanácsnokát tartom. Az ala­kítás önálló elemzést igényel. Leskó László Új helyzet állt elő, amikor a szerbek 1921 augusztusában megkezdték Ba­ranya kiürítését. Már augusztus 21 -én a katonai kerületi parancsnokság és Kiszely Gyula kormánybiztos is Pécs­re tette át székhelyét. Ezzel egy időben megkezdődött a polgári közigazgatás újjáalakítása is. A kereskedelmi mi­niszter december 1-jével visszahe­lyezte a Kereskedelmi és Iparkamarát Pécsre. A kaposvári képviselő-testület azonban a kamarának a városba he­lyezését nem átmeneti állapotnak, hanem véglegesnek tekintette és ak­ciót indított ittmáradásáért, még szep­temberben küldöttséget menesztett a kereskedelemügyi miniszterhez. Agrárkamarát! Amikor ez nem bizonyult sikeresnek, tárgyalást kezdtek a miniszterrel, hogy Kaposváron önálló kereskedelmi és iparkamara létesüljön Somogy és Tol­na megyei hatókörrel. Hiába ment azonban a küldöttség, a felirat a keres­kedelemügyi miniszterhez, nem sike­rült elérni az új kamarai beosztást. Az adott helyzetben a város kárpót­lásnak tekintette a mezőgazdasági kamara felállításának tervét Kaposvá­ron és reményeket látott a kereskedel­mi és iparkamara megszervezésére. A város igénye kedvező elbírálásban részesült: a Földművelésügyi Minisz­térium az Alsódunántúli Mezőgazda- sági Kamara székhelyéül — Baranya, Tolna, Somogy és Zala megyékre ki­terjedően — Kaposvárt jelölte ki. A miniszteri döntésben a kaposvá­riak „kijárásán” kívül nagyobb súllyal estek latba az első világháború alatt és után elterjedt földrajzi alapvetésű köz- igazgatási reformtervek, melyek közül a három-öt középtájat összefogó nagy táj egy viszonylag egységes keretét jelenti a termelésnek és a közigazga­tásnak, központja pedig a jó közleke­dési viszonyokkal rendelkező igazi nagyváros. A törvényhatósági jogkörét A város képviselő-testülete az igaz­gatási szerepkör alapján, bízva a si­Kaposvár rangjai kerben, szeptember 12-i közgyűlésén egyhangúlag határozott a törvényha­tósággá alakulásról. Az 1922. április 25-én tartott közgyűlés pedig ismétel­ten kimondta, hogy Kaposvár az önálló törvényhatósággá való átalakulást kí­vánja s kérte a vármegyei törvényható­sági bizottságot, hogy eme kérését pótlólag terjessze a belügyminiszter elé. Miért volt előnyösebb a törvényható­sági státusz a város számára? A vá­laszt a szeptember 12-ei közgyűlés véghatározata tartalmazza. Az 1866. évi XXII. tövény alapján a rendezett tanácsú városok felett a vármegye fel­ügyeletet és ellenőrzést gyakorol, így még a kis fontosságú ügyek is csak a megye jóváhagyása után hajthatók végre. E megyei gyámkodást a város az önkormányzati joga csorbításának, fejlődése akadályának érezte. Pénz­ügyi szempontból is előnyösebbnek látszott az átalakulás, mert a törvény- hatósági jogú városok nem fizettek a megyének pótadót és útadót. A vármegye a kezdeti vonakodás után, mely abbéli félelemből fakadt, hogy költségvetéséből hiányozni fog a város adóbefizetése, pártolta a kapos­vári törekvéseket és felterjesztette azt a belügyminiszterhez. A státusz — 1942-ben A belügyminiszter támogatta a fel- terjesztést, de javasolta, hogy az or­szág gazdasági talpraállásának befe­jeződéséig vegyék le az ügyet a napi­rendről. Ez az időszak 1926. január 1 - jével járt le. Közben megváltozott a bel­ügyminiszter személye és napirendre került a közigazgatás reformja. így végül ismét elodázódott a törvényható­sági jog ügye. 1928-ban Vétek György polgármester ígéretet kapott: ha elfo­gadják a közigazgatás reformjáról szó­ló törvényt, ismét előveszik a törvény- hatósági jogért kérelmező városok kérdését, melyek között Kaposvár a harmadik helyen szerepelt. Végül csak 1942-ben sikerült megkapnia a város­nak Szombathellyel együtt a törvény- hatósági státuszt. Dr. Jávorszki Andrásné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom