Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-22 / 179. szám

1990. november 22., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Tárgyalás Sztálinnal ...Sztálin katonás egyszerűséggel, kemény bútorokkal berendezett hiva­tali szobájában, Molotov társaságában fogadott bennünket. Egyszerű katona­ruha volt rajta, marsain rangjelzéssel. Mellén egyetlen kitüntetés, a „Szovjet­unió Hőse” arany csillaga lógott piros szalagon. Sztálin összehúzott szemmel nézett ránk és némán nyújtotta kezét, amikor beléptünk a szobájába. Nem látszott rajta szívélyesség. Leültetett bennün­ket egy hosszú tárgyalóasztal végére, s ő maga szemben ült velünk. Az asz­talfőn közöttünk Grigorjev tanácsos ült mint tolmács. Elmondtam, hogy elsősorban is tájé­koztatni szeretném a magyar demok­rácia fejlődéséről, a magyar nép szor­galmáról és demokratikus eredménye­iről, majd előadtam jövetelünk célját. A gazdasági kérdésekkel kezdtem. Amikor a jóvátétel teljesítésének ne­hézségeit fejtegettem, Sztálin közbe­szólt: — Mi segíteni akarunk önöknek, s ezért a jóvátétel teljesítésének idejét hat évről nyolc évre terjsztjük ki. így könnyebben fogják megfizetni a jóvá­tételt. Megköszöntem a jóvátétel terén tett engedményt, s folytattam a hadifog­lyok hazabocsátásának a kérelmével előterjesztésemet. Sztálin erre is azonnal válaszolt: — A hadifoglyokat elkezdjük haza- bocsátani már a békekötés előtt. Ez olyan tempóban történik, ahogy a köz­lekedési viszonyok és az adminisztrá­ció munkája megengedik. — Nagyon köszönöm ezt a kijelenté­sét — mondottam. — Nagyon kérem azonban miniszterelnök urat, járuljon hozzá, hogy addig is, amíg az összes hadifoglyok hazaszállítása meg nem történik, a hadifoglyok hozzátartozóik­kal levelezést folytathassanak. — Ez meglesz — válaszolta Sztálin. Gerő miniszter terjesztette elő ez­után a magyar kormánynak azt a kéré­sét, hogy a vasút-helyreállítás címén igényelt tizenötmillió dollárt engedje el a Szovjetunió, annyival is inkább, mert hiszen a számlában feltüntetett vas­utak jó része nem is Magyarországon van, hanem Csehszlovákiában, Ro­mániában vagy Ausztriában. Gerő ha­tározottan, minden diplomáciai hang­színezés nélkül beszélt Sztálinnal. — Ne fizessék meg! — vágta rá kur­tán Sztálin. Ezután adtam elő Magyarország békecéljait. Kijelentettem, hogy Jugo­szláviával nincs vitánk, mire Sztálin helyeslőén bólintott. Csehszlovákiától is csak abban az esetben kérnénk színtiszta magyar területeket Csonka- Magyarország határain elterülő vidé­keken, ha Csehszlovákia nem volna hajlandó az ott maradt magyar lakos­ság polgári jogegyenlőségét biztosíta­ni, vagy ha ragaszkodnék a magyar lakosság kitelepítéséhez. Sztálin erre a kérdésre is nyomban válaszolt. — Én a lakosságcserét jó dolognak tartom — mondotta. — Egy nemzet számára nincsen nagyobb kincs, mint az emberanyag, s ennek szaporodása hasznos az országra nézve. Mégis elismerem, hogy a csehszlovákiai magyar lakosság polgári jogainak biz­tosításához önöknek joguk van ra­gaszkodni, s kijelentem, hogy a Szov­jetunió ebben a törekvésében támo­gatni fogja Magyarországot. Ezután az erdélyi területi kérdésre került a sor. Sztálin megkérdezte, hogy hoztunk-e magunkkal térképeket. Gyöngyösi János kibontotta térképeit, s megmutatta a Magyarország által igényelt területeket. Sztálin Molotov- hoz fordult: — Hogyan szól a fegyverszüneti egyezménynek az a pontja, amelyik Erdély felől intézkedik? — Ügy szól, hogy amennyiben Ro­mánia a fegyverszüneti egyezmény­ben vállalt kötelezettségeit teljesíti, úgy megkapja Erdélyt vagy annak nagyobb részét — válaszolta Molotov. — Igen, a fegyverszüneti egyez­ménynek ez a pontja módot nyújt önök­nek az erdélyi területi kérdés felveté­sére — mondotta felénk fordulva Sztá­lin. Ezután behatóan tanulmányozni kezdte a térképen ezeknek a területek­nek nemzetiségi megoszlását, gazda­sági és közlekedési viszonyait is, és később sem tett ellenvetést a magyar területi kérdéssel szemben. Sztálin modora a tárgyalás során fokról fokra felmelegedett, s a tárgyalá­sok végén tréfásan fordult felénk: — Mintha önöknél valami baj lenne a pénzzel. Hogy áW most a magyar inflá­ció? Tájékoztattuk a magyar gazdasági élet nagy nehézségei felől. Két óráig tartott a Sztálinnal való tár­gyalás, s azzal a benyomással távoz­NAGY FERENC: Küzdelem a vasfüggöny mögött tunk tőle, hogy gazdasági téren máris eredményeket értünk el, a békecélok tekintetében pedig legalábbis nem kaptunk elutasítást, s így remény lehet a Szovjet közömbösítésére. Búcsúzás közben mondottuk el Sztálinnak, hogy mi mindent raboltak tőlünk el a német megszállók és nyilas cinkosaik. Sztálin elnevette magát, és a következő megjegyzést tette: — No, azért a mi katonáink is elhoz­tak onnan egyet-mást, ha önök most nem is beszélnek róla. Lefelé a lépcsőn keserű humorral gondoltam arra, milyen jó lenne, ha egyszer elszámolhatnánk Sztálinnal arról is, amit saját beimerése szerint a szovjet katonák raboltak el Magyaror­szágról. A következő napon délelőtt megláto­gattuk Vorosilov marsallt a Kremlben levő hivatalában, délután pedig Molo­tov nagy fogadást adott a magyar kor­mányküldöttség tiszteletére. Itt ismer­kedtem meg Bedell Smithszel, Ameri­ka moszkvai új nagykövetével, akivel néhány hónap múlva Párizsban na­gyon érdekes beszélgetésem volt. A fogadáson megjelent diplomaták úgyszólván kivétel nélkül nagyon me­leg érdeklődést tanúsítottak Magyar- ország fejlődése iránt. Amikor néhány nap múlva visszaad­tam Molotov fogadását, s az Oszt- rovszkij utcai palotába hívtam meg a szovjet előkelőségeket és a külföldi diplomatákat, Molotov félrevonult ve­lem, Gyönqyösi külügyminiszterrel és Puskinnal. — Tanulmányoztuk Magyarország erdélyi területi igényeit. Megkönnyíte­né az elrendezést, ha önök megérte­nék egymást a román kormánnyal. Helyesnek tartanánk, ha tárgyalást kezdeményeznének a Groza-kor- mánnyal. — Kizártnak tartom, hogy ered­ményre vezessen az ilyen kezdemé­nyezés — válaszoltam Molotovnak, meglepve a gondolat felvetésétől. — Romániában még nem voltak meg a választások. Groza nem tehet olyan lépéseket belpolitikai okokból, ame­lyek Magyarországot kielégítenék. — Mégis meg kellene kísérelni a közvetlen tárgyalásokat — erősködött Molotov. — Romániával csak akkor érdemes közvetlen tárgyalásokat kezdeni, ha a román kormány is sugalmazást kap ilyen tárgyalások folytatására — je­gyezte meg Gyöngyösi János külügy­miniszter. — Én csak annyit mondok, hogy he­lyes, ha a megbeszéléseket önök kez­deményezik. A románok vagy elfogad­ják, vagy elutasítják, de önök megtet­ték a kötelességüket. Szviridov belpolitikai követelései Július 7-én tárgyalni kívánt velem Szviridov altábornagy. Természete­sen ezúttal is Puskin jelenlétében tár­gyaltunk. Elmondotta Szviridov, hogy nagy aggódással figyeli a magyaror­szági jelenségeket, s arra a meggyő­ződésre jutott, hogy a magyar kormány nem jár el erélyesen azokkal szemben, akik a Vörös Hadsereget és egyben a magyar demokráciát is veszélyeztetik, ezért pontokba foglalva átnyújtja a Vörös Hadsereg parancsnokságának azokat a követeléseit, amelyeket a magyar kormánynak végre kell hajta-' nia. Nyomban átnyújtott egy hosszú levelet. A levél orosz nyelven volt írva, úgyhogy nem tudtam minden részleté­re azonnal reflektálni, de annyit meg­mondtam Szviridovnak, hogy a meg­szálló hadsereg magatartása minden megszállott országban maga után von a lakosság részéről reakciós lépése­ket, de semmiképpen sem szabad ezeket az egész magyar intencióinak tekinteni. A konkrét eseteket megvizs­gáljuk, s ahol szükségét látjuk, orvo­solni is fogjuk a sérelmeket. Hivatalom­ban azonnal lefordíttattam a levelet, amelynek legfőbb intézkedéseit emlé­kezetből le fogom írni. A levél ravasz módon nem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében íródott, nehogy a bizottság amerikai és angol tagjai is beleavatkozhassanak az ügybe. A megszálló csapatok parancsnok­ságának nevében küldötte hozzám Szviridov a levelet. A levél első részében megállapítja, hogy sorozatos támadások indultak meg a Vörös Hadsereg tagjai ellen Magyarországon, amelyek abból ered­nek, hogy egyes politikusok és egyes intézmények valósággal bátorítást nyújtanak a szovjet hadsereg elleni atrocitásokhoz. Ezért követeléseket támaszt a magyar kormánnyal szem­ben bizonyos intézkedések megtételé­re. Egyik követelés úgy szólt, hogy a magyar kormány azonnal oszlassa fel a katolikus ifjúsági egyesületeket és a Cserkész Szövetséget. Ezek az ifjúsá­gi egyesületek a reakció fészkei, s ezekben a Vörös Hadsereg elleni gyű­löletre nevelik az ifjúságot. Á második követelés, hogy a magyar kormány erélyesen utasítsa a papsá­got, hogy ne izgasson a Vörös Hadse­reg ellen és ne támadja a demokrácia intézményeit. A magyar papság jelen­tékeny része Mindszenty hercegprí­más hatása alatt gyűlöletet szít a Vörös Hadsereg ellen. A harmadik követelés, hogy távolít- sam el hivatalukból Andrássy Dániel Szabolcs megyei, Vidovics Ferenc Somogy megyei, Zeőke Pál Eszter­gom megyei és Milassin Kornél Heves megyei főispánt, a vármegyei önkor­mányzatok vezetőit, mert ezeknek vár­megyéje területén folyik a legélénkebb izgatás a Vörös Hadsereg és a demok­rácia ellen. A következő követelés, hogy mon­dassam le hivataláról Pfeiffer Zoltán igazságügyi államtitkárt, miután hiva­talában akadályozza a demokráciael­lenes bűncselekmények gyors kivizs­gálását és a bűnösök megbüntetését. Egy másik követelésében azt kíván­ta a Szovjet, hogy állítsam bíróság elé Gyulai László nemzetgyűlési képvise­lőt, a Kisgazdapárt propagandaosztá­lyának vezetőjét, és B. Rácz István nemzetgyűlési képviselőt, a Független Kisgazdapárt hatalmas ifjúsági szer­vezetének elnökét. Egy újabb követelés, hogy tisztítsam meg a Független Kisgazdapárt ifjúsági szervezetét reakciós vezetőitől, és ál­lítsak a szervezet élére új vezetőséget. Emlékezetem szerint tartalmazott még a levél olyan követelést is, fékez­zem meg a Kisgazdapárt sajtóját, és figyelmeztessem, hogy tanúsítson demokratikusabb és koalíciósabb magatartást. A követelések egytől egyig pontosan hasonlítottak a Kommunista Pártnak a sajtóban és a nyilvános gyűléseken elhangzott követeléseihez. Kétségte­len, hogy az egész levelet a magyar- országi kommunisták sugalmazták, s a megszálló csapatok parancsnoksága nem is gondolt rá, hogy ilyen levelet kellene intézni a magyar kormányhoz. Rákosi és Puskin agyafúrt terve volt ez a levél, amelyre okot szolgáltatott né­hány orosz katona ellen elkövetett egyéni akció. A szovjet-kommunista együttműkö­dés ekkor már eljutott ahhoz a perió­dushoz, amikor minden alkalmat igye­keztek megragadni az igazi demokrá­cia gyengítésére és a kommunista ter­jeszkedés előmozdítására. Ha ezeket a követeléseket nem a Szovjet, hanem a magyarországi Kommunista Párt állította volna fel, akkor a magyar kormánynak vissza kellett volna utasítania őket. A Szovjet­tel szemben azonban nem látszott védelem, s követeléseivel szemben a magyar kormány nem tehetett mást, mint hogy megpróbál alkudozni és a követeléseket részben teljesíteni, részben megtagadni, részben pedig lealkudni. Lehetséges, hogy ebben a feltevé­semben tévedek. Lehetséges, hogy jobb lett volna már ezeket a szovjet követeléseket egytől egyig visszauta­sítani és a világ nyilvánossága elé vin­ni. Az én emberi és politikai szempon­tomból mindenesetre ez lett volna a helyes, mert népszerűbb ember lettem volna, mint valaha, és olyan körülmé­nyek között távozhattam volna a kor­mány éléről, hogy az egész ország együttérzett volna velem. Akkor azonban úgy ítéltem meg a dolgot, hogy feltétlenül el kell kerülni a Szovjettel való nyílt politikai harcot a béketárgyalások ideje alatt, mert nem vállalhatom a történelem előtt a fele­lősséget azért, hogy esetleg a Szovjet állásfoglalása következtében a béke- szerződés olyan súlyos büntetéseket tartalmaz majd Magyarország ellen, amelyeknek következménye eljöven­dő magyar nemzedékek nyomorúsága és szenvedése lesz. De így kellett gondolkodnom azért is, mert egyáltalán nem mertem azt re­mélni, hogy egy szovjet—magyar vita esetén egyenlő félként fogunk állani a világ ítélőszéke előtt, s nem lehetett reményem arra sem, hogy a legvégső konzekvenciákig támogatást kapok a Szovjet ellen. Nem volt tehát más vá­lasztásom, mint megvizsgálni a szov­jet követeléseket, eldönteni, hogy a nemzet jól felfogott érdekében mennyit kell belőiükteljesíteni, és mennyit lehet elodázni. Az első kérdés a vallásos ifjúsági egyesületek feloszlatása volt. Magam­hoz kérettem Rajk László belügymi­nisztert, aki jelentette, hogy közvetle­nül is kapott utasítást a Szovjettől az ifjúsági egyesületek feloszlatására. Megállapodtam a belügyminiszterrel abban, hogy a kijelölt ifjúsági egyesü­leteket fel fogja oszlatni, ezek azonban új néven és új emberek vezetésével ismét megalakulnak. A miniszter az egyesületeket fel is oszlatta, de az­után, kétségtelenül orosz biztatásra, az újjáalakulásuk elé mindenféle bü­rokratikus akadályokat támasztott, úgyhogy csupán a Cserkész Szövet­ség tudott ismét megalakulni. A második követelés teljesítése egyszerű volt, mert az egészet egy nyilatkozattal el lehetett intézni. Egy nyilatkozatban felhívtam a papságot, hogy támogassa a demokráciát és igyekezzék a megszálló hadsereggel való együttműködést elősegíteni. A főispánok eltávolításának kérdése sem jelentett különösebb gondot, mert ezek a főispánok egyben a parlament tagjai is voltak, és a készülő összefér­hetetlenségi törvény miatt amúgy is le kellett volna mondaniuk vagy foispáni állásukról, vagy képviselői tisztségük­ről. Néhány hétig még elhúztam a fő­ispánok lemondatását, s amikor az összeférhetetlenségi törvény már tár­gyalásra került, lemondattam őket. A negyedik követelést, hogy Pfeiffer Zoltán államtitkárt hivataláról mondas­sam le, a leghatározottabban vissza­utasítottam. Pfeiffer Zoltán ezután még több mint fél évig államtitkára volt az Igazságügy-minisztériumnak. Azt a követelést, hogy állítsam bíró­ság elé Gyulai László és B. Rácz István nemzetgyűlési képviselőket, szintén visszautasítottam, úgyhogy B. Rácz István egyáltalán nem került bíróság elé, Gyulai Lászlót pedig fél évvel ké­sőbb mint összeesküvőt tartóztatták le. Annak a követelésnek, hogy a Füg­getlen Ifjúságot tisztítsam meg veze­tőitől, úgy tettem eleget, hogy pártelnö­ki megbízottat állítottam a Független Ifjúság élére, egyébként a vezetőség néhány tagjának kicserélését magára a szervezetre bíztam. Ez a felébe-harmadába történő megoldás természetesen nemcsak a Szovjetet, de a Kommunista Pártot sem elégítette ki. A Szovjet viszont újabb meggyőződést szerzett arról, hogy nem vagyok a kezében vak esz­köz, és hogy nem engedem magam felhasználni a kommunista terjeszke­dés előmozdítására. Valószínűleg et­től az időtől fogva kezdték érlelni elle­nem azt a pokoli tervet, amely később törvénytelen és erkölcstelen módon történő eltávolításomhoz vezetett. Az első „összeesküvő” csoport tárgyalása Eközben már folyt az áll ítólagos ösz- szeesküvők első csoportjának népbí­rósági tárgyalása. A bírósági tanács össz_eállításánál mutatta meg igazán az igazságügy-miniszter, hogy egy­szerűen eszköz a kommunisták kezé­ben. Egy részeges, gyenge jellemű bírót nevezett ki a tanács élére, aki tudta, hogy politikai eszközül szolgál a kommunisták kezében, magában lá­zadozott is ez ellen a hitvány szerepe ellen, de már annyira benne volt a kom­munisták markában, hogy nem volt útja visszafelé. Nem kevésbé kifogá­solható ember volt az a népügyész, aki a vádat képviselte. így azután a népbírósági tárgyalás csak annyiban felelt meg a bírósági igazságszolgáltatásnak, amennyiben a kommunistáknak szükségük volt rá, hogy ezt a bűnpert a törvényesség látszatával ruházzák fel. Kezdődött a dolog azzal, hogy a vádlottakat még az ügyészségi vádirat után és a bírósági tárgyalás kitűzése­kor is a politikai rendőrségen tartották. Ezt még a két háború közötti reakciós kormányzás idején sem tették meg a perbe fogott kommunistákkal sem. A vádlottaknak úgyszólván idejük sem volt a rendőri kínzások hatása alól sza­badulni, amikor már bíróság elé állítot­ták őket. Testileg, lelkileg megtörve, leromlott idegzettel kellett volna véde­kezniük az ügyészség vádjai ellen. A másik súlyos hátrány, amivel ezek az emberek a tárgyalásra mentek az volt; hogy nem választhatták kfvédőül ' azokat az ügyvédeket, akiket szerettek volna. Budapest egész ügyvédi kara megrémült már a gondolatától is an­nak, hogy az összeesküvőket védje. Ki menti meg őket a politikai rendőrség terrorjától, vagy ki védi meg őket eset­leges tömegtüntetések alkalmával? Csak egészen bátor, deportálótáboro­kat járt, minden kínzáson átesett zsidó ügyvédek merték vállalni az összees- küvési bűnper vádlottainak védelmét. A népbírósági tárgyalást az első napokban rendkívüli érdeklődés kísér­te. A bíróság gondoskodott róla, hogy a közönség soraiban túlnyomóreszt kommunisták legyenek, de a külföldi sajtó elhelyezéséről is gondoskodtak. Megdöbbentő volt a vádlottak maga­tartása. Szinte az önkínzásig vallottak önmaguk ellen. A demokratikus pol­gárság várta, hogy a vádlottak sorban el fogják mondani, milyen kínzásoknak vetették alá őket a rendőrségen vagy a katonapolitikai osztályon. Ez azonban nem következett be. Meglepő volt Szent-Miklósy maga­tartása, aki többet mondott el a bírósá­gi tárgyaláson maga és vádlott-társai bűnösségéről, mint amennyit kérdez­tek tőle. A közvéleménynek az volt a nézete, hogy Szent-Miklósyt lekenye- rezték valami enyhe ítéletnek a kilátás­ba helyezésével, ha hajlandó lesz önmagát és vádlott-társait bemártani. Arany Bálint magatartása volt azon­ban a legjellemzőbb. Amikor rákerült a sor, azzal kezdte vallomását, hogy visszavonja azt a vallomást, melyet a rendőrség előtt tett, mert nem saját elhatározásából tette ezt a vallomást, és nem is saját elhatározásából írta alá a jegyzőkönyvet. Amikor Arany Bálint ezeket a kijelentéseit megtette, Jankó Péter tanácselnök a tárgyalást azon­nal berekesztette, és Arany Bálintot visszavitette a-cellájába. Másnap a közvélemény meglepődve tapasztal ta, hogy nem Arany Bálint kihallgatásá­val folytatják a tárgyalást, hanem új vádlottat kezdtek kihallgatni. Csakha­mar kitudódott, hogy Arany Bálintot az éjszaka a szovjet NKVD elvitte az ügyészségi fogházból, s ezért nem lehet a tárgyaláson való kihallgatását folytatni. Amikor néhány nap múlva Arany Bálintot visszahozták és a bíró­ság elé állították, egyetlen szóval sem védekezett, hanem beismerte a terhé­re rótt összes bűncselekményeket. A tárgyalást Jankó Péter bíró ezután is politikai utasításra irányította. Az iránt faggatta a vádlottakat főként, hogy mit tudnának vallani Kovács Bé­lára, de nem tartózkodott olyan kérdé­sek feltevésétől sem, amelyek Varga Bélát vagy engem kopromittálhattak. Egy alkalommal, italozás közben, Jankó Péter részegen azt a kijelentést tette, hogy ,,ha ezzel a csoporttal vég­zünk, akkor rá fogjuk keríteni a sort Nagy Ferencre is”. Az ítéleteket a Kommunista Pártban határozták el. E szerint a határozat szerint a bíróságnak produkálni kell három halálos ítéletet, amelyek közül kettőt a Népbíróságok Országos Ta­nácsa fellebbezés során életfogytigla­ni fegyházra fog változtatni, egyet pe­dig helybén hagy. Egy embernek feltét­lenül meg kell halnia azért, hogy az összeesküvés valószínűsítése na­gyobb eredménnyel járjon. Tildy alaposan megbukott azzal a számításával, hogy majd a bíróság igazságot fog szolgáltatni az ártatlanul perbe fogott politikusoknak. (Vége)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom