Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-17 / 175. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. november 17., szombat A szántódi remete Horatius gyertyafénynél Hajnalban kelnek, találkoznak a kúria ámbitusán. Pálóczi zsinóros magyar ruhát, csizmát visel. Szabó Miklós öltönyt, félcipőt. Horváth Ádám megbillenti süvegét, Miklós jó reggelt mond, s udvariasan előreengedi a tekintetes urat, aki komótos léptekkel elindul a lépcsőn lefelé. A novemberi szél levelet, emléket sodor, és csend ballag a nyomában. — Szépen elképzelted — mondja Miklós, aki mérnökember, és nincs híján a képzelőerőnek. Több, mint egy évtizede találkoztunk először itt, Szántód- pusztán. Az egykori parádés- kocsis-lakban (ezt az épületet renoválták elsőnek) írók, újságírók, képzőművészek gyűltek össze egy kis beszélgetésre. A téma természetesen Szántódpuszta volt: múltja (siralmas), jelene, s (elképzelt) jövője. Szendvics, bor, szenvedélyes vita, számtalan ötlet, jó tanács. Azóta a vitatkozók közül sokan elnémultak. Boldizsár Iván, Passuth László, Lip- ták Gábor például és mások is. Körüljártuk a pusztát egy fiatalember (Szabó Miklós) vezetésével, aki — miután mi elmentünk— nekiveselkedett a munkának. — A szemetet akkorra már elhordtuk — mondja. Az volt az első s nem csekély feladat. Aztán következett a lerongyolódott műemlék épületek renoválása. Irgalmatlan kemény, de.életem legboldogabb korszaka. Tanulva dolgoztam, s nemcsak munkahelyi főnökeim tekintetét éreztem magamon, hanem mindazokét, akik eltökélten akarták, hogy Szántódpuszta napja felragyogjon. Köztük Illyés Gyuláét, Borsos Miklósét, Keresztúry Dezsőét... — Tulajdonképpen hogy kerültél Szántódpusztára? — Ugyanezt kérdezte tőlem 1979 júniusában, két héttel a megnyitó előtt Lázár György miniszterelnök is. A nagybereki állami gazdaságból jövet tért be a pusztára, s miután megtudta, hogy magam is onnét jöttem (ott volt az első munkahelyem), nemigen értette, mit keres itt egy mezőgazdász. Kertelés nélkül elmondtam, hogy mi Gödöllőn elég nívós képzésben részesültünk, kikerülve az „életbe”,, elkedvetlenítő különbségeket tapasztaltam az elmélet és a gyakorlat között. Másrészt Szántód- pusztához a magyar agrártörténet egyik fejezete kapcsolható, s az ide telepített állatállomány is kíván némi szakértelmet. Körülbelül ezt mondtam az akkori miniszterelnöknek, persze, ennél többet is mondhattam volna. Például, hogy pesti fiú létemre s erős humán érdeklődésem ellenére miért éppen az agrártudományi egyetemen szereztem felsőfokú végzettséget. Apám iparosember volt, ő azt mondta: „Fiam, a vasat nem lehet megenni”. Talán ez az „egyszerű bölcsesség” is hatott rám, bár azt hiszem, az ok inkább az alkatomban keresendő. A belvárosban nőttem fel, de a külvárosi emberek között éreztem jól magam, és igazán a vidéket szerettem. Anyám bogiári születésű. A nyarakat a Balaton mellett tölthettem, s a legkedvesebb szórakozásom volt biciklivel bebarangolni a környékbeli falvakat, a parti településeket. így vetődtem el egyszer Szántódpusztára is, körülbelül 20 évvel ezelőtt. Akkor még nem sejthettem, hogy egyszer itt lesz a lakó- és munkahelyem, miként azt sem, hogy valakik már tervezgetik a műemlék major megmentését. Végigjártam a pusztát, talán ittam egy pohár vizet valamelyik háznál, éstovábbálltam. 1976- ban kaptam diplomát, majd a nagybereki állami gazdaságba kerültem. Sáripusztán, akkori állomáshelyemen dr. Antuno- vits Dániel, a neves lószakértő beszélt nekem először a szántódi tervekről... Neki ajánlották fel az állást, ő azonban úgy vélte, a „lovas részleg” megszervezése is elegendő feladatot ad (ezt a munkát a tőle elvárható magas szinten el is végezte), s ötvenegynéhány évesen nem akarta az egész puszta gondját a vállára venni. Fiatal ember kell oda, mondta, aki tele van hittel és tud még lelkesedni! Nagyon megtisztelt, hogy rám gondolt. (Sajnos, már ő sincs az élők sorában.) Nos, én hittem és lelkesedtem! És mint mondtam, tanulva dolgoztam. Tanultam az idejáró műemlékesektől, művészet- történészektől, régészektől, néprajzosoktól, tanultam az íróktól, szobrászoktól, festőktől, idegenforgalmi szakemberektől, és különösen sokat kaptam azoktól az emberektől, akik itt éltek, s már az apjuk, nagyapjuk is a puszta lakója volt. Közülük többen visszajártak dolgozni, és megosztották velem tapasztalataikat, emlékeiket. Bizony, hit kellett ahhoz, hogy a romok helyett mindig azt lássam, ami majd lesz (ami ma már valóság), hit és önbizalom kellett ahhoz, hogy másokkal is ezt láttassam. Kezdetben, ha például külföldieket kísértem a pusztán, sokszor megdöbbentem merészségemen: „ Miféle alapon beszélsz te itt olyasmiről, aminek még a nyoma sem látható, nem szélhámoskodás ez?!” Legközelebb megint elfogott a hév. Szántódpuszta immár Euró- pa-hírű idegenforgalmi és kulturális központ. Miklós számára a főszezon minden évben szellemi és fizikai próbatétel, újabb és újabb megméretés, állandó készenlét, napi 24 órás munkaidő. De az „embersű- rűs” napok is elfogynak, s egyszer csak — szinte átmenet nélkül — nagy csend támad a pusztán. — Az ősz és a tél a meditáció, a feltöltődés időszaka. Elvonulni vágyó, romantikus alkatú ember vagyok, nem szorongok a magányban. Ilyenkor van időm híres elődöm, Pálóczi Horváth Ádám ódon zamatú szavaira is odafigyelni, eltűnődni a régmúlt üzenetein, .s töprengeni a jövőn. Ilyenkor meghitt közelségben élhetek a természettel, kiadós sétákat teszek a kutyámmal, s gyermekes izgalommal várom, hogy leessen az első hó. Az valami nagyszerű, megnyugtató érzés, amikor egy reggel arra ébredek, hogy szikrázik a táj, és vakítóan tündökölnek a fehérfalú épületek... Anyám néha meglátogat, s olyankor mindig megkérdezi: „Fiam, te valóban jól érzed magad itt?!"Igen, anyám, felelem, s ő — látom rajta —, hogy kötve hiszi, amit mondok. Pedig semmiben sem szenvedek hiányt, egyetlen óráig sérti unatkoztam még a pusztán. Aztán: nincsenek nagy igényeim. Ha csak zsír és kenyér akad a kamrában, jóízűen megeszem a zsíros kenyeret, egyébként közel van Zamárdi vagy Földvár, bármikor bevásárolhatok. Kocsim nincs, de van egy kismotorom, felpattanok rá, és oda megyek, ahova akarok. Nem esem kétségbe, ha áramszünet van, Pálóczi- nak is jó volt a gyertya, és én,. őszintén szólva, szeretek gyertyafény mellett olvasni. Kedvelem az irodalmat, különösen a magyar és latin klasszikusokat. (Fotó: Gáspár Andrea) Horatius a kedvencem. Jó volna, ha azt a bizonyos „arany középutat”, amelyet ő javasolt nekünk, megtalálnánk végre a különböző szélsőségek között. Van úgy, hogy egyszerre többféle művet olvasok, de a feladataimat is gyakran „szimultán” végzem. Ha lankad a figyelmem a i íróasztalnál, felkerekedem, és körüljárom a pusztát. Van mindig valami tennivaló. Említettem, hogy nagy hatással voltak rám a puszta író, tudós, művész vendégei, köztük a szántódi tudományos bizottság tagjai. Egy olyan embert, mint Kanyar Józsi bácsi, a bizottság tudós elnöke, reggeltől estig elhallgatnék. Az ő sokoldalú műveltsége, lényeglátó képessége arra is rádöbbentett, hogy a mi nemzedékünknek bizony fájdalmasan sokapótolnivalója... Nemértek hozzá, de nagyon szeretem a zenét is a klasszikust és a modernet egyaránt... — Asszony nélkül élsz itt, akárcsak egykor Pálóczi. Elváltál. A házasságod kudarcához van-e köze a pusztának? Vagy erről nem akarsz beszélni? — Miért ne? Jól sejted.,Választás elé állított a sors. Én a pusztát, a munkámat választottam. Ez az igazság. És az is, hogy a nőkkel teremtett kapcsolataimat előbb-utóbb kikezdi ez az életforma. A barátságok is el-elkopnak, de ehhez már kevesebb köze vdn a pusztának. Más lett a világ. Mindenki a pénzéért rohan, nincs idő a régi, meghitt együtt- létekre, beszélgetésekre... Szapudi András Ádám úr ma jó hangulatban van. — Iszunk egy pohárral, amice? - kérdezi, amikor este összetalálkoznak a kúria folyosóján. — Engedelmével... Esetleg vacsora után... — Hát csak kopogjon be hozzám, ha elköltötte estebédjét. Jóféle rizlingem van. — Köszönöm alássan... Pálóczi bólint. Az ablakon a hold hideg arca. A fél alexandrinus jegyében A hetvenéves Somlyó György köszöntő füzete Egyszerű meghívót hozott a szerkesztőségi posta — szívet melegítő melléklettel. Az invitálás holnap estére szól a bogiári Vikár Béla Művelődési Házba, ahol Somlyó György költőt köszöntik majd pályatársai, kortársai és a gimnazisták, s minden bizonnyal a szülőföld polgárai. A szívet melegítő „melléklet" pedig nem más, mint egy százötven példányban megjelent füzet, borítóján a szerző és a cím: Somlyó György, A bogiári parton. A szerény példányszám és az egyszerű kivitel is tiszteletet fakaszt Laczkó András szerkesztői és Gulyás János művelődési- ház-igazgató kiadói szándéka iránt. S mindazok iránt, akik a „kivitelben” közreműködtek még. Jó tehát hírül adni a költő vallomásai, versei s a bevezető olvastán, hogy e köszöntőfüzet már önmagában is száműzi egy tisztelgő esemény — lehetséges — protokolláris alkalmiságát. Az ALKALOM így tényleg alkalom arra, hogy a lírai önéletrajzrészletek ön- és tájelemzési viszonyrendszerében, a huszonegy itt közölt költemény füzérének metszetében megéljük, újraéljük Somlyó György szülőföldélményét. Nagyon fontos, hogy alapélmény-intelem legyen, s maradhasson a másodpercekre zsugorított kontinensközi üzenetváltások s a kozmikus hajózások korszakában is. Nem ez utóbbiak ellenére, hanem azért, hogy ezek is megélhetők maradjanak még... Somlyó György boglári-balatoni kötődése nem pusztán a gyermekkori eszmélkedés emlékelemeiből épül (abból is) —, hanem maradandó viszony, amely rendre visszatér benne, a gondolat s a _ világ-tág horizontjain „utaztában” is „A hegytetőn állva, mintha víz és ég érintkezési pontjában lebegnél, eltűnik alólad a föld, ekétlaza, ingó éteri elem között létezel — tó fölött ég alatt. Erre a fél alexandrinust vagy egy egész hármas jambusi sort kitöltő, összetett helyhatározóra viszonylag korán rátaláltam, helyem költői — vagy költői helyem meghatározásaként. Mi más is a költészet, mint szavak kibocsátott rádióhullámával megkeresni azt a rejtőző helyet, amely kifejez bennünket, és csakis bennünket fejez ki?"— így ír az önéletrajz egy részletében. S innen (vagy éppen fordítva?) megvilágító fénykort kap az idén nyáron kelt szonett, a Mégegyszer: a bogiári parton induló négy sora: Hozzá se érsz. Csak incselkedsz vele. Nem is látod. Hátat fordítva fekszel. Mégis borzongások átjárta testtel. Mindenestül benned a közele. Miközben a szülőföld köszönti a költőt —fontos tudnunk tehát, hogy őbenne az itt meglelt költői hely szüntelen felköszöntött... Mert így, s csak így győzhető le Pascal rettenete, akit már igen korán megrémített a „végtelen tér örök csendje". Tröszt Tibor Két vers A bogiári parton című kiadványból Somlyó György: Tó fölött, ég alatt (1) Míg sípodon merengsz, a percek szétszaladnak tó fölött, ég alatt: értük se nyúl kezed. Míg tűnnek nyomtalan, mily kétes vágy űzet, kisértni módjait hasztalan hangzatoknak? S otthagyva nyájaid, a vígkedvű tüzet élesztő pásztorok rajától elszakadnod s magad a léttelen idők karjára adnod, szíved mily képtelen remény igézte meg? Amarüllisz haját is hányszor nem simítád! Hányszor eldobtad is ölének ritka titkát! Törd össze rest sípod, már látod, csalra őrzéd. Rád vár a tág világ tó fölött, ég alatt. Ott tűnnek perceid, s vélük tűnvén a nap, szikrázó szőrükön csillan a lehetőség. (2) Tp fölött, ég alatt a perc hogy illan el s csillant a semmibe varázst, esélyt, szerelmet! És minden véle száll, mi volt s ami sosem lett, s szívednek tűntiben hattyúdalt énekel. S te vélük énekelsz, míg szerteszét hever az életed, arany nyájaid széthevernek... S nincs, jaj, nincs semmi mód megint összeterelned e tájon egyszer is — de tűnni majd, ha kell, eltűnsz velük te is... Addig csak múljanak feletted téveteg tavaszok, édes őszök s nyarak vad táncain forogjon csak a nap: szerelmek a mezőn, csaták a szirtfokon, mi gondod is velük! Győzd le, ami legyőzött! Tó fölött, ég alatt merengj csak sípodon. (1942) Mégegyszer: A bogiári parton Hozzá se érsz. Csak incselkedsz vele. Nem is látod. Hátat fordítva fekszel. Mégis borzongások átjárta testtel. Mindenestül benned a közele. Elég, hogy tudatával vagy tele. Érték—túli s— innel érzetekkel. Múlt s jövő közös jelen meleng fel. Mielőtt még a jelen jelene. így feküdhettek boldog szeretők. (Ha voltak...) Az egyesülés előtt. Húnyt szem. Csukott száj. Meg se rebbenő kéz. Retardált vágy mely vágyat fojtva érlel. Köztük pattanásig telt levegő-rés. A gyönyörre-várás hűs gyönyörével. Balatonboglár, 1990. augusztus 19—20.
