Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-15 / 173. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —NYUGDÍJ ÁSOK OLDALA 1990. november 15., csütörtök „Szegény ember nem nagy úr...” EGY OLVASÓI LEVÉL MARGÓJÁRA „Tisztelt Szerkesztő Úr! A Paradicson helyett Cavintont (?) című cikk utolsó bekezdésében ön a következőket írta: „Nos, én el tudok képzelni olyan értelmes célokat, melyeknek a megvalósításához sok, sőt temérdek pénzre van szükség, magyarán: megtalálnám a helyét ezeknek a havi jövedelmeknek. Most már csak a pénzt kell előteremteni hozzá valahonnan...” Nem „előteremteni", szerkesztő úr, hanem elvenni — mert van honnan és van kire, mire költeni" — írja levelében Mizeckij Viktor, Kaposvár, Iszákutca 18. szám alatti olvasónk. Őszinte örömömre szolgál, hogy levélírónk ilyen pontosan idéz egy, a Nyugdíjasok oldalán meglehetősen régen (június 21 - én) megjelent írásból. A teljesebb* érthetőség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az idézett mondatokat az akkori cikkben az igencsak magas (30—40 ezer forint) nyugdíjat élvezőkkel kapcsolatos okfejtés előzte meg. Levélírónk, persze nem személyektől kívánja elvenni azt, amit kapnak, hanem költséghelyekről, magyarán: észszerű költséggazdálkodásra, a kiadások racionális felhasználási lehetőségeinek átgondolására céloz. Mostani levelében írja — egyebek között —: „Szegény ember nem nagy úr — tartja a közmondás, s hiába írunk, mondjuk a magunkét, panaszkodunk, az eredmény: rajtunk, kisnyugdíjasokon csattan az áremelések ostora... Azt mondják, hogy szegény ország vagyunk, sok az adósságunk, nincs az országnak elég pénze. És akkor ez az adósságokkal terhes, szegény ország, ahol több tízezer munkanélküli él, világkiállítást akar rendezni Ausztriával közösen... Az infrastrukturális beruházásokhoz 90,8 milliárd forintra lesz szükség. S az új déli autópálya?! Kérdezem: most van szüksége erre ennek az országnak? A tévében a különböző játékokban a műsorvezetők az ezreseket osztogatják, máshol főnyereményként autók, színes televíziók találnak gazdára. Ezeket a forintokat nem lehetne érdemesebb célokra fordítani?!" Egyben s másban vitatkozhatnánk olvasónkkal, hiszen például a cégek által felajánlott nyereményösszegekkel vagy nyereménytárgyakkal nem a kisnyugdíjasok pénzét herdálják el, vagy a tervezett világkiállítás költségei is várhatóan megtérülnek (majd, ám aligha kétséges, hogy ennek a haszonélvezői zömmel nem a mai kisnyugdíjasok lesznek...) Vannak tehát vitára ingerlő pontjai a levélnek, ezek azonban igencsak eltörpülnek az alapmondandó igazsága mellett. „A múlt rendszer paragrafusai még mindig ott fekszenek az irodák asztalain és a soha meg nem szűnő bürokrácia nagyon nehéz és kellemetlen helyzetbe hozza az amúgy is nehezen boldoguló kisnyugdíjasokat”— írja olvasónk, majd a száz esztendeje elhunyt Vincent van Gogh szavait idézi: „Érzem, hogy semmi nincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket”. Olvasónk hozzáteszi: „Vajon mi ma elmondhatjuk-e, hogy tiszteljük, szeretjük egymást?! Aligha. Nagyon sokan naponta megfeledkeznek a becsületről, a tisztességről és becsapják a másikat, nem szívelik embertársaikat. A nehéz helyzetbe sodort kisnyugdíjasok a gyakori áremelésektől egyik napról a másikra mind türelmetlenebbek lettek egymáshoz — ezt mutatják azok a levelek is, amelyeket az utolsó időben a Nyugdíjasok oldalán olvashattunk...” Nem mi mondjuk — levélírónk soraiból idéztünk. S tettük ezt abban a reményben, hogy mielőbb szűnnek a türelmetlenségre, az idegességre okot adó körülmények ebben az „adósságoktól terhes, szegény országban”. A szerk. Rovatszerkesztő: HerneszFerenc Pista bácsi egyedül maradt. Tudta, hogy a felesége nagybeteg, de reménykedett abban, hogy a karácsonyt talán még megéri az asszony, talán haza is adják arra a pár napra a kórházból. A reménye nem vált be. Nem sokkal karácsony előtt Ilonka néni meghalt a kórházban, és újév után el is temették. A temetésig még csak megvolt az öreg. Gyerekeik soha nem voltak, néhány fiatalabb rokon felkereste, de utána nem nyitott rá ajtót senki. Egyedül maradt a kutyájával, a kis zsemleszínű, nem egészén „tiszta vérvonalú”, de nagyon kedves tacskóval. A nyugdíj kicsi, az asszony nyugdíjának kiestével még kisebb lett, a lakás azonban nem lett olcsóbb, a villany sem, sőt... És fűteni is kell. Pista bácsi most gazdálkodni tanul. Igaz, már az asszony betegsége idején is többnyire ő járt bevásárolni, de azt vette, amit a felesége felírt neki, és az asszony meg is főzött otthon. Most neki kell kigondolni, mit is vegyen és meg is kell főznie, mert hát ugye hideg koszton nem lehet élni, mert drágább is, mint a főtt étel, amiből még a kiskutyának is marad... Amikor kölcsönkért tőlem egy szakácskönyvet, akkor jutottak eszembe a többi Pista bácsik. Mert a nők valamivel tovább élnek, mint a férfiak, s mert a házasságokban — különösen a régebbi időkben — szokásos volt az 5—10 év korkülönbség is, több az özvegyasszony, mint az özvegyember. Rossz, nagyon rossz egyedül maradnia egy idős asszonynak is, de egy öregembernek majdnem leheA PARLAMENT JÓVÁHAGYTA Vita után — kiegészítés Az 5000 forint alatti nyugdíjasok esetében 4000 forint, az 5001 és 8000 forint közötti nyugdíjaknál 3200 forint, a 8001 és 13 800 forint közötti nyugdíjaknál pedig 2400 forint az egyszeri nyugdíj-kiegészítés összege. Szabad György, az Ország- gyűlés elnöke november 2-án sajtótájékoztatót tartott. A házelnök — egyebek között — elmondta, hogy a T. Ház „számítási hiba” miatt újra napirendre tűzi (az írás nyomdába adása óta ez nyilván megtörtént. A szerk.) a Társadalombiztosítási Alap 1990. évi költségvetésének módosításáról szóló törvényt. Ezek a hibák azonban nem érintik a nyugdíjasokat, olvashatjuk a Népszabadság november 3-i számában: mindenki idejében megkapja majd a beígért egyszeri nyugdíj-kiegészítést, szögezte . le az Országgyűlés elnöke. Most már csak a következő kérdések várnak válaszra: Milyen időpont értendő az alatt, hogy idejében? Mert van, akinek a korán is későn van... Aki rádión hallgatta vagy tévén nézte a társadalombiztosítással kapcsolatos ország- gyűlési vitát, tapasztalhatta, milyen élénk szó- és érvcsatában'született meg a végleges döntés. Vajon hogyan csúszhatott „számítási hiba” az egyszer már elfogadott módosító törvényjavaslatba? Csapóné dr. Tóth Margittól, a Somogy Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság osztályvezetőjétől megtudtuk: november végén, december elején várható, hogy az egyszeri nyugdíj-kiegészítéssel csenget a pénzes postás. Tehát december közepét mindenképpen érdemes megvárnia annak, akinél késik a kézbesítés és emiatt reklamálni akar. A jogszabály, mely az egyszeri nyugdíj-kiegészítésről rendelkezik, e cikk nyomdába adásáig még nem jelent meg a Magyar Közlönyben. Tájékozódásunk szerint a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság és a posta illetékesei már megállapodtak a kiegészítés kézbesítésének rendjéről.-hfNYUGDÍJAS-KÖZELKÉPEK KÁROLY JÁNOS 42 éves munkaviszony után ment nyugdíjba. Most 70 évesen, feleségével Igáiban él. Őaszerencsé- sebbek közé tartozik, mert szerényen ugyan, de meg tudnak élni kettőjük nyugdíjából. Főkönyvelőként nyugdíjazták 10 évvel ezelőtt. Most 7311 forint a havi „illetménye". Ottjártunkkor szívesen beszélt a régi időkről. — Két fiúgyermekünk született. Feleségem csak a gyermekeink felnevelése után helyezkedett el. Szociális gondozóként dolgozott, most 4600 forint a nyugdíja. Nem panaszkodunk, van kis kertünk, ahol megterem a zöldség. Az asz- szony varrogat, amin tudunk, spórolunk. A gyerekeknek hál’ istennek nem kell segíteni. A nagyobbik Pakson zongoratanár, de kiváltotta a zongorajavítói engedélyt is, a kisebbik meg Vonyarcvashegyen iskolaigazgató. Havonta egyszer-kétszer meglátogatnak bennünket. — János bácsi, a kormány megígérte, hogy a nyugdíjasok még ebben az évben egyszeri kiegészítést kapnak. Mire költik majd azt a pénzt? — Jó lesz karácsonyi ajándéknak az unokáknak, ha már segíteni úgyse tudtuk őket — mondta szomorúan mosolyogva János bácsi. PINTÉR LAJOSÉK szintén Igáiban laknak. Amikor bekopogtunk, 9 feleség jött elénk ajtót nyitni. Lajos bácsi pizsamában feküdt az ágyban. Két mankóját megpillantva elszorult szívvel ültem le ágya mellé. Észrevehette a zavart a tekintetemen, mert mindjárt a lábáról kezdett beszélni. — Három évvel ezelőtt történt, hamarosan, ahogy nyugPintér Lajos: — Csak gyógyszerekre mennyit költünk! díjba mentem. Begyulladt egy köröm az egyik lábamon, és annak ellenére, hogy orvoshoz fordultam, elfertőződött. Térdtől amputálni kellett. — Mennyi a nyugdíjuk? — Az enyém 6400, a feleségemé 4700 forint. Annyi munka után! A Dédásznál dolgoztam, villanyszerelő a szakmám. Az operáció után cukros lettem, a feleségem meg magas vérnyomásos, csak gyógyszerekre mennyit költünk! — Még karácsony előtt várható, hogy pár ezer forint juttatást folyósítanak a nyugdíjasoknak... — Ennek megvan már a helye: a tüzelőt vesszük meg belőle. De ez csak egyszeri segítség. Mi lesz velünk, ha az árak tovább növekednek? Félünk belegondolni ajövőbe... VINCZELLÉR KATALIN Ráksiban lakik, mióta édesanyját eltemette, egyedül. Rendben tartott portáját, nagy családi házát látva szinte hihetetlen, Károly János: — A gyerekeknek, hála Istennek, nem kell segíteni... hogy mindezt önmagának építette fel. Ahogy az elmúlt éveket felidézi, gyakran elsírja magát. Kató néni tsz-tag volt. A mezőn, majd a magtárban dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. 31 év és 65 nap szolgálat után 1762 forintot kapott kézhez. Most, 67 évesen 5000 forint a nyugdíja. Ahogy a pénz szóba kerül, ismét csak elkeseredik. — Amikor a tsz megalakult, Vinczeyér Katalin: — Egy héten egyszer veszek kenyeret... azért kellett dolgozni, hogy a jövőt megalapozzuk. Volt olyan év, amikor az összegyűjtött munkaegységekre nem tudtak semmit fizetni, mert gépeket kellett venni a szövetkezetnek. Alacsony volt a keresetünk és ennek alapján kaptuk a nyugdíjunkat. Mondja, milyen igazság ez?! Még az sincs, akinek panaszkodni tudnék. Arról nem is érdemes beszélni, hogy ilyen árak mellett ennyi pénzt hogyan lehet beosztani. Egy héten egyszer veszek kenyeret, de már a tejet és a túrót sem engedhetem meg magamnak. Túl kell élni. Nekem nem jutott tévére, nincs mosógépem, hűtő- szekrényem, pedig világéletemben csak dolgoztam. Es ne haragudjon meg, hogy már ezt mondom, de szégyen az is, hogy a kormány tisztességes nyugdíj helyett most karácsony előtt ezzel a kis pénzzel akarja a szemünket kiszúrni... Ennyi munka után alamizsnát érdemiünk?! Hunyadkürti Ilona Egyedül tetlen IA férfiak többsége sokkal kevésbé tud egyedül élni, nemcsak azért, mert hiányzik neki egy társ, hanem azért is, mert egyszerűen nem tudja vagy csak nagyon nehezen tudja ellátni önmagát. Egy idős orvos barátom hirtelen megözvegyült. Alig telt el a gyászév, újra megnősült. Többen felháborodtak: hogy tehet ilyet, hiszen, ha valaki szépen élt élete párjával, az ő volt. Ilyen hamar elfeledte? Nem. Tudom, hogy nem feledte el, s nem is kell, hogy elfelejtse ahhoz, hogy másik (ugyancsak özvegy) asszonyt hozzon a házhoz. A legnagyobb gondot az okozta, mielőtt döntöttek, hogy mit szólnak majd a két oldalon a gyerekek, s a már kamasszá cseperedett unokák... Szerencséjük volt, mert a gyerekek okosan felfogták, így jó az édesapjuknak (édesanyjuknak), s minden bizonnyal olyasfajta önzés is motiválta a dolgot, hogy könnyebb nekik is, hiszen így kevesebb törődést igényel tőlük az „öreg"... Előfordul, hogy a fiatalok tűz- zel-vassal meg kívánják akadályozni megözvegyült édesapjuk vagy édesanyjuk új párra találását, még inkább hivatalos házasságát — anyagi okokból. Féltik ugyanis az örökséget. Félnek, hogy később jutnak hozzá, s mi lesz akkor, ha az öreg „ifjú pár” feléli addig, amit az előző házasságban megőriztek. Tudok olyan esetről, hogy az új házasságban az öregek kitalálták: eladják felesleges értékeiket, hozzányúlnak a takarékban őrzött pénzhez — és utaznaklVúágot látnak, amíg még erejük, egészségük engedi. Vádló szavakat hallottam: „Apám tudja, hogy építkezünk, és jól jönne nekünk az a néhány tízezer forint, amelyet ő most az új asszonnyal elutazgat. Édesanyánkkal ezt biztosan nem tette volna”. A másik gyakori vád: miért nem gondolnak az öregek az unokákra; miért nem adják oda valamelyiknek a lakást ahelyett, hogy jó pénzért csereberélnek és még pénzük is marad belőle. Ugyan, minek már nekik az a temérdek pénz?! Még olyan szülőt is megvádoltak ezzel, aki pedig az így kapott pénz jelentős részét odaadta a fiataloknak. Ott az volt a kérdés, hogy miért nem az egészet. „Csak nem akarják a sírba vinni magukkal?” Ugyan, melyikünk nem hallott már ilyen vádat?! Nagyon könnyű megítélni másokat... Van, aki csak akkor érti meg a már régen sírban fekvő szülőjét, amikor ő kerül hasonló helyzetbe. Addig azonban nem ártana elgondolkodni azon, hogy ki az önző: az idős, megözvegyült ember, aki magányát oldani új társat keres, vagy az a gyereke, aki erénycsőszként fellépve, de végül is egészen más okokból ítéli meg őt ezért... S.M.
