Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-10 / 169. szám
1990. november 10., szombat SOMOGYI HÍRLAP — FIATALOK OLDALA 7 Ösztön (ző) díjak? Tanulni — de miből? A hangulatos, szépen berendezett kollégiumi szobába még elérnek a haldokló őszi nap utolsó sugarai. A kérdésem után azonban mintha felhők gyülekeznének: „Miből tudtok megélni?” A lányok (főiskolai hallgatók) összenéznek: — Erről lehetne mit beszélni... Bolf Ágnes, Beüthy Tímea és Csepreghy Erika szobatársak. Nemcsak életterük, hanem gondjaik is közösek. 700, illetve 1000 forintos ösztöndíjból élnek. — Ha nem lenne a szülők támogatása... Fizetjük a kollégiumi díjat, a menzapénzt. Az 1000 forint körüli ebéd egyre kevesebb és egyre rosz- szabb. S ennyi pénzért egy héten csak négyszer eszünk — mondja Ági. — Az ajándékokat úgy tudjuk megvenni majd karácsonyra, ha összegyűjtjük több havi ösztöndíjunkat. Ha szeretnél egy ruhát, meggondolod, hogy igazán akarod-e — veszi át a szót Erika. — A szülők ugyan segítenek, de így is visszafogottan élünk. Fél éve nem voltunk moziban. Színházbérletünk van, máshová nem nagyon járunk szórakozni. — Könyvet háromhavonta, ha veszek — mondja Tímea, s a többiek helyeselnek. — Ott tartunk, hogy a jegyzetek közül csak a legszükségesebbeket vesszük meg. Reggelit a büfében eszünk, délután megvásároljuk a vacsorát. Hét végéről mindenki felpakolva jön, hogy ne itt kelljen költekezni. — Hogyan tudjátok beosztani, amit kézhez kaptok? — Már előre helye van minden ösztöndíjnak — válaszol Ági. — Német tanfolyamra járok; ha nem fizetem ki, nem tudom befejezni. Már januárra is terveznem kell. Ez ördögi kör. Már az első két hónapban el tudnánk költeni az egész évi pénzt. — Mennyivel könnyebb, szerintetek, a helybelieknek? — Nem kell vonatra, buszra költeniük, otthon ebédelnek, nem fizetnek kollégiumot — sorolják. __ — Érdemes-e azért tanulni, hogy több pénzt kapj? — Van olyan csoporttársunk, aki azért tanul, mert ebből kell megélnie. Pedig nem igazán éri meg: a 4,00 és a 4,7 tanulmányi átlag között pénzben 200 forint a különbség. — Hogy jövőre mi lesz? — kérdeznek vissza. — A menzaigénylést például már előre le kellett adnunk januárra és februárra. De hogy mennyibe fog kerülni, senki sem mondja meg. Természetesen akkor sem jönnénk ki a pénzből, ha magunk készítenénk az ebédet. Az ösztöndíjunk fél hónapra sem lenne elég. S a szülők is meddig bírják? — És ha önköltséges lenne a tanulás? — A pénz beszél. A gazdag szülők gyermekei lehetnek akármilyen buták, tanulni tudnának. Mint nyugaton: menj el dolgozni két évig, hogy megkeresd a tandíjat. De állást képesítés nélkül nem kapsz — feleli Tímea. Hogy a jövőről mit gondolnak? Két-három generáció fog együtt élni és küszködni. „Fényes” jövő áll előttünk. Régebben szerettek tervezgetni, de most már erről is leszoktak. A diákok közérzete sem igazán jó... Tóth Kriszta Joe, az utolsó mohikán „A SZÍNÉSZ KÉTSZERESEN IS HÉTKÖZNAPI EMBER” Takács László — barátai körében csak Joe — maximalista és kibírhatatlan egyén a kaposvári tanítóképző főiskolán. Ez a kijelentés természetesen tőle származik, de hogy milyen is valójában, az a következő sorokból kiderül. — Laci! Téged a főiskolán úgy tartanak számon a diákok, mint megközelíthetetlen embert. Szeretnek? — Nem. Persze én nem is hibáztatom őket, hiszen engem úgy látnak, hogy mindkét kezem a zsebemben van, cigaretta lóg a számban, ráadásul lehajtott fejjel járkálok. Ezek- után ki mer megszólítani?! Nem vagyok bratyizós típus. Az emberek azt hiszik, hogy a színész égi tünemény, akit ledobtak közénk a földre. A színész kétszeresen is hétköznapi ember: fikcióból, képzeletből szerepet felépíteni nem lehet. A színész úgy szedi össze a szerepéhez szükséges elemeket, hogy az utcán figyel, és mint egy radar, feldolgozza az információkat. Mi a hétköznapokból élünk. — Székesfehéváron már 16 évesen tagja voltál a Látókör nevű amatőrtársaságnak. Gimnáziumi éveid alatt pedig szerepeltél a Sivatagi nemzedékeimé magyar játékfilmben. Te voltál Bolond Sanyika, egy szakadt, csöves srác. Gondolom, ekkor már biztos voltál abban, mi lesz a folytatás... — Érettségi után kétszer jelentkeztem a Színház- és Film- művészeti Főiskolára. A harmadik rostáig jutottam. Legközelebb talán a Goór Nagy Má- ria-féle színitanodát próbálom meg. Nem adom föl... — Tudom, hogy közhely lesz, amit most kérdezni fogok, de úgy érzem, hogy szükséges. Van példaképed? — Egyrészt nem szeretem ezt a szót, és nem is hiszek benne, másrészt, ha van is, akkor ne egy legyen, hanem 522, hogy ezekből ki tudjon valamit szívni az ember, amit saját személyiségére redukálhat. — Sokat meséltél Jordán Tamásról... — Tamás nem példaképem, hanem olyan ember, akivel van közös témánk és célunk. Ő segít nekem felkészülni az előadásaimra és a további felvételizésemre. Nem akarom kinevettetni magam, bár azt hiszem, hogy saját példám nem nevezhető nevetségesnek, de én ezt a kapcsolatot nem fújom fel, mint egyesek a nem létező kapcsolatukat. — Egy színésznek készülő —20 éves—srácnak van-e ars poeticája? — Szeretem az egyenes embereket, akik szemembe mondják a véleményüket. De talán az igazi válasz a kérdésedre, hogy én egy megkésett, utolsó mohikánnak érzem magam, mert ha ez a kis ország valamibe beledöglik, akkor az nem a kultúra hiánya lesz. És ez fáj! — Ki volt Takács Laci korábban? — Egy rossz családi háttérrel rendelkező fiú, aki számos szavalóversenyt nyert országos viszonylatban is. 12 éves voltam, amikor „felfedeztem” József Attilát; három évig ismerkedtem a verseivel. Majd gimnazista koromban a mai magyar költők domináltak életemben. — Hajói tudom, a novemberi előadásod is velük foglalkozik... — Igen, de ez még nem teljesen biztos, ugyanis felvetődött az a „probléma", hogy túl magas a világítási költség az előadásaimon, s állítólag még az is tetézi, hogy nincs rá igény. Ehhez már csak annyit szeretnék hozzáfűzni: örülhetnének a tanárok, ha annyi embert látnának az előadásaikon, mint az én irodalmi estjeimen. — Előfordult, hogy tanárok gratuláltak a műsorodhoz? — Ez nagyon jó mondat lesz az írógépednek: SOHA! De azért sem történhetett meg, mert eddig egy sem volt ott. — A tapsnak hiszel, hogy most jól csináltad? — Nem. A szemeknek! Amikor látom, hogy remeg a válla, de nem meri megvakarni, mert csak engem akar figyelni, az sokkal többet ér, mintha tíz percig tapsolna. — Diploma után hogyan tovább? — Csakis a színészet. Eljutottam odáig, hogy a családi életbe vetett elképzeléseimet is feladjam, annak ellenére, hogy gyerekkorom óta kiegyensúlyozott családi életre törekedtem. — Minden jót, Joe! Kárász Róbert SLÁGERLISTA a Zselic Áruház ajándékával Külföldi TOP 10: 1. Paul Young: Oh, Girl 2. Lisa Stansfield: All Around The World 3. UB4Ö: Kingston Town 4. Nelson: Love And Affection 5. Snap: Ooops Up 6. Phil Collins: Something Happened... 7. Prince: Thieves in The Temple 8. George Michael: Praying For Time 9. Jon Bon Jovi: Blaze of Glory 10. Iron Maiden: Holy Smoke Magyar TOP 10: 1. Lilla-Czigi: Sóhaj 2. Maximix: Tuttifrutti 3. Edda: Best of Edda 4. Moby Dick: Ugass kutya! 5. Éva—Neoton: Visszatér Dániel 6. Exotic: Vonzó lány 7. Barbaro: Barbár tánc 8. KFT.: Eszter, a meztelen nő 9. Első Emelet: Lány a villamoson 10. Bikini: Széles, tágas tér A kaposvári Zselic Áruház ajándékát — egy popmüsoros kazettát — ezúttal Horváth István Bábonymegyer, Hunyadi u. 2. szám alatti levelezőnk nyerte. Gratulálunk! . Bomba- ■ / jo Ezen a héten Bodó Zsolt göllei olvasónk küldte be a legpontosabb video-si- kerlistát. Gratulálunk a háromszori ingyenes kölcsönzéshez! Levelünket hamarosan megkapod, jelentkezhetsz vele a Bombajó Kft. Fekete Fény videokazetta-kölcsönzőjében (Kaposvár, Honvéd u. 17.) A pszichológus válaszol Csalódás „Gyerekkori barátság fűzött Zolihoz, ez az utóbbi időben egyre komolyabbá vált. Én más fiúval nem is foglalkoztam két éve, mindenki tudta rólunk, hogy együtt járunk. Az osztálytársaim még irigykedtek is rám, mert Zoli igazán jó fej, amellett hűséges, kitartó. Azt terveztük, hogy a tavasszal megvesszük a gyűrűket is, s érettségi után összeházasodunk. Most mindennek vége. Többé rá sem tudok nézni, de más fiúhoz sem tudnék bizalmas lenni. Soha nem fogok férjhez menni, gyereket sem akarok, nehogy véletlen fiú legyen... Vége mindennek, az álmaimnak, a boldogságomnak. A barátnőm születésnapját ünnepeltük. Jól éreztük magunkat, nevetgéltünk, volt jó zene, táncoltunk is. Zoli eltűnt, s mikor őt keresve benyitottam a kis szobába, azt hittem nem jól látok. A legjobb barátnőmmel csókolózott. Úgy éreztem, megroppant bennem valami. Zoli, aki a legfontosabb volt számomra, s a barátnőm, akiben- őszintén megbíztam, s akinek a legféltettebb titkaimat is elmondtam. Először arra gondoltam, legjobb lenne az ablakon kiugrani, megérdemelnék. Aztán lassan megnyugodtam, rájöttem, hogy ezzel csak az én szüleimnek okoznék fájdalmat. Most minden olyan üres körülöttem. Szégyenlem magam, nem merek a lányok szemébe nézni, biztosan jót röhögnek a hátam mögött. Haragszom is nagyon magamra, hogyan lehettem ennyire vak, nem láttam, mi zajlik körülöttem” — írod leveledben. Szegyenkezésre, haragra nincs okod. Minden ember életében vannak tévedések, nemcsak a te korodban, később is. Vágyódunk valami, valaki után, s mikor megtalálni véltük, a szerelem érzése elhomályosít bennünket. Nem látjuk vagy nem akarjuk látni azt, ami nem illik a vágyainkba. A csalódás hozzátartozik az életünkhöz. Hozzátartozik ugyanúgy, mint a csalódás utáni újrakezdés, az új vágyak, az új remények születése is. Értelmetlen vigasz lenne, ha azt tanácsolnám, hogy ne bánkódj, nem érdemli meg Zoli. hogy a szívedet fájdítsd érte. Még csak azt sem mondhatom, hogy el fogod felejteni, ez úgysem igaz. A fájdalmas emlék sokáig megmarad, ugyanúgy, mint ahogy idővel az együtt töltött szép idők emléke is felbukkan és végigkísér a későbbi kapcsolataidban. Mindez hozzátartozik az emberi élethez. Nemcsak a tiédhez, a többi lányéhoz is — de a fiúk sem kivételek. Ha valaki kineveti a társát, mert az csalódott szerelmében, nem tudhatja, másnap nem őt éri-e hasonló csalódás. Szerencsére mindig jönnek új ismeretségek, új lehetőségek, új érzelmek. Egyetlen fiúban való csalódás — bármennyire fájó is — nem jelenti azt, hogy le kellene mondanod az őszinte barátkozásról, szerelemről, családról. A lányoktól sem kell emiatt visszahúzódnod, hiszen nem te vagy a bűnös, amiért így végződött első nagy szerelmed. Ha nehezedre esik is kezdetben, próbálj meg természetes maradni, ugyanúgy beszélgetni, közösségben maradni, mint eddig. Ilyenkor hajlamos az ember, hogy azt higgye, őt figyelik, vele foglalkoznak, pedig a közmondás most is érvényes: Minden csoda három napig csoda. A többi tőled függ! Sípos Ferencné Rovatszerkesztő: Tamási Rita, Varga Zsolt Abszurd bló'dli Kaposváron Országjáró kőrútjának egyik állomásaként a Holló társulat a közelmúltban Kaposvárra látogatott. A plakát angol abszurd revüt ígért magyar nyelven, a társulat tagjainak Galla Miklósnak, Nagy Natáliának, Koval- csik Balázsnak a közreműködésével. A műsor apró jelenetek sorozatára épült, s ezeket a címben ígért revübetétek tették színesebbé. A jelenetek nagy része az emberekről szólt, a különböző fonák dolgainkról. Azonban teljesen fölösleges az előadott műremekek mély régióiba ha- tofni, ugyanis e fáradságos munka semmiféle eredménynyel nem járhat. A jelenetek épp a pillanatnyi blődségükkel ragadták meg a hallgatóságot. A blődlit pedig megöli a gondolat. A társulat tagjai apránként bemutatták estjük hősét, az embert. A fejét, az arcát, a fülét, „csakhogy össze ne tévesszék valami mással." Végezetül pedig szeretnék válaszolni a címben föltett ominózus kérdésre, miszerint: „Tudnak-e a hollók víz alatt repülni vagy megfulladnak?” Nem tudnak; megfulladnak. S.N. Michoel J. Fox-ról rendhagyóon Van képünk hozzád! Ahogy a víz a tűztől, a fehér a feketétől, a nap a holdtól különbözik, olyannyira nehéz párhuzamot vonni Michael J. Fox filmjeiről. A fiatal, tehetséges színész sokáig be volt skatulyázva a Vissza a jövőbe sorozat csacska ifjonc szerepébe. Most azonban valami egészen újat produkált. Egy olyan amerikai filmdrámában szerepelt, amely nemcsak egy újabb vietnami háborús történet, hanem az embertelen körülmények mélységes lélektani ábrázolása is. A háború átkozottai című film forgatása során előfordult, hogy a fájdalomtól (és nem a szerepe által) meggyötörve eszméletlenül esett össze, az életveszélyes tropikus láz térdre kényszerítette. A film elkészült, Michael J. Fox alakítása megrázóan hiteles.
