Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-05 / 139. szám
1990. október 5., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 Szentmihályi Szabó Péter jegyzete Dunántúli festők tárlata a Bernáth-teremben Két hét helyett két év Pannónia dicsérete Már hosszú ideje rosszul érzem magam, egyre rosszabbul, és keresem az okát kívül-belül. Gyanakszom életkoromra, egészségi állapotomra, de rá kell ébrednem, ugyanaz a bajom, mint az egész országnak. Elszegényedtem, és identitás- zavaraim vannak. A kedvetlenség tünete, hogy szép lassan leszoktam 9 bulvársajtóról és az aluljáró-irodalomról: messze elkerülöm a vékony pénztárcámra áhítozó politikai és erotikus címeket, és — már ne vegye senki ezt bujtogatásnak — én nem megyek szavazni, úgy érzem, még arra sem adom többé a szavazatomat a szavazó- fülke ledér leplei mögött, hogy általában kék az ég, és zöld a fű. Sosem hittem volna, hogy ilyen nyomorúságos dolog a szabadság. Amikor ma felkeresett az egyik párt önkormányzati önjelöltje, úgy a kapu fölött elbeszélgettünk erről-arról, de nem sikerült meggyőznie, hogy jobb lesz nekem, ha ő lesz a polgármester. És az a baj, hogy nem hiszem, hogy létezne ember, aki engem jelenlegi állapotomban bármiről meg tudna győzni. Már szinte megsajnáltam szegényt, akárcsak magamat: itt álldogálunk, sok mindenben egyetértünk, csak én nem akarok se polgármestert, se tanácselnököt, se jegyzőt, se titkárt, pontosabban nem tudok és nem akarok választani köztük, mert úgyis sejtem, hogy minden ugyanúgy lesz, mint régen, csak rosszabb. És emiatt az állampolgári borúlátás miatt szinte arcul ütném magam. Miért nincs nekem jövőtudatom, miért nem hiszek egyik pártnak sem, ahogyan annak az egy régi pártnak sem hittem? Biztosan én vagyok a csökött elméjű, aki azon tűnődik, miből veszi meg a téli tüzelőt, honnan_kérjen kölcsön az esedékes OTP-részletekre, s aki nem talál hordható gyerekcipőt két-háromezer forint alatt, de láttam már hétezerért is, ami nettó fizetésem kilencven százaléka. Tisztes megélhetés nélkül alighanem a szabadságnak sem lehet igazán örülni, sót az is kétségessé válik, lehet-e ezt az állapotot szabadságnak nevezni. Már összerezzenek, amikor a „békés rendszerváltás” kifejezést hallom vagy olvasom, márpedig van rá alkalom bőven. Amit 1956 forradalma két hét alatt elképzelt és megcsinált, egészen a tragikus bukásig, azt két év alatt sem sikerült közmegegyezéssel és köz- megelégedéssel végrehajtani. Persze ez igazságtalan és történelmietlen összehasonlítás, tudom én: akkor a szovjet csapatok jöttek, most pedig szép lassan mennek kifelé. Józan eszemmel azt kell mondanom, nincsen olyan nagy ár, amit meg ne érne a végleges függetlenség, hiszen én úgy nőttem fel, és úgy éltem, hogyezatest- vérj jövőbe mutatás sem lesz rövidebb a török megszállásnál. Csakhogy 1956 nagy tanulsága voft az is, hogy akkor a nép többsége nem kívánta vissza a kapitalizmust, az arisztokrácia előjogait, a nagybirtokot, a korlátlan magántulajdont. Most viszont úgy vetődik fel a kérdés, hogy a rendszerváltás annyit jelent, hogy a párttitkárok uralmát felváltja a butikosok uralma. Elmaradt a forradalom tisztító vihara, együtt élünk a régi rend gyilkosaival, csalóival, sik- kasztóival, de már az új szisztéma gátlástalan ügyeskedőivel is, közben pedig megállás nélkül működik a bankjegynyomda és az adóprés. Soha az elmúlt száz évben nem volt védtelenebb a magyar kisember, mint most: nem működik a törvény, a szokásjog, a szakszervezet, és a pártok csatározása megölte az elemi emberi szolidaritást is. Sürgősen rendet kell itt csinálni, de nem bármelyik párt szájíze és programja szerinti rendet: talán 1956 valódi örököseinek, a munkástanácsoknak kellene végre nagyot lépniük együtt, különben nem érjük meg élve ennek a békés átmenetnek a végét. A hét végén Kaposváron megnyíló VII. dunántúli tárlat tekintélyét nem csorbítja az a kiállítás, amely tegnaptól látható a Képcsarnok Bernáth-termében, csupán a kínálat gazdagabb. Tizenöt olyan dunántúli képző- és iparművész szerepel a Bernáth-teremben rendezett tárlaton, akik a régió seregszemléjén nem vesznek részt. Ellenkiállítás? Aligha, hiszen a célja más: először kerültek e helyen olyan alkotások egymás mellé, amelyek kielégítik a legszélesebb ízlésvilágot. így nem csodálkozhatunk azon sem, hogy az idei velencei biennálé magyar pavilonjában szereplő Fehér László festőművész alkotásai mellett többek között Palicz József csaknem giccsbe hajló tájképei kaptak helyet. Pogány Gábor művészettörténész szemet hunyt volna a különböző értékek fölött? Aligha. Tuda- tosan válogatta össze ily módon a képeket abbéli reményében, hogy minden érdeklődő megtalálja azokat a műveket, amelyek ki- nek-kinek tetszenek. A Zalaegerszegen élő Trischler Ferenc szobrászművész néhány festménye is meglepetés; korai klasszicista hangvételű tájképei mellett néhány kisplasztikával is szerepel. A tárlat kiemelkedő művei közé sorolható Golgota című reliefje. A szobrászati anyagot Szabolcs Péter néhány m Október közepén befejeződik a kaposvári Csiky Gergely Színház idei előadásaira a bérletek árusítása. A rendezvényirodán megtudtuk: a vállalatok által igényelt bérletek száma kissé csökkent. Több — tavaly még létező — cég ugyanis megszűnt. A bérletárak emelkedése sem befolyásolta azonban a „felnőttbérletek” igénylőit, mert sokan vásároltak a kitűnő előadásokra szóló bérletekből. Nemcsak Somogyból, kisplasztikája egészíti ki. Németh János kerámiái— köztük az emlékezetes Keresztelő Szent János című — méltóan reprezentálja a Munkácsy-díjas alkotó kiemelkedő kvalitását. A tizenöt dunántúli képző- és iparművész tegnap megnyílt kiállításán ismerős alkotók műveivel találkozunk, hiszen valamenyhanem az ország minden részéből. Az ifjúsági csoportok továbbra is kedvezményes áron kapják az öt előadásra szóló kártyát és — a kaposvári jó hagyományoknak megfelelően—ugyanazokat a darabokat láthatják, mint a felnőtt-bérletesek. A gyermekelőadásra jelzett igényt viszont nehezen tudják kielégíteni, hiszen olyan nagy az érdeklődés a „Micimackó”- raés „A dzsungel könyvé’-re. nyien szerepeltek már £ korábbi dunántúli tárlatokon. így Fusz György sem idegen a somogyi megyeszékhelyen. Sokáig nézegetheti a látogató a váza alakúra mintázott — valóságban plasztikai igénnyel készült — munkáját, míg rájön, hogy „vicc” csupán, hiszen sehol sem helyezhető el benne virág. Udvardi Erzsébet a tőle megszokott arany- és ezüstfüsttel kiegészített akvarelljeitől eltérően hagyományos vízfestményekkel szerepel a Pannónia 1990 című kiállításon. T. Ferk Anna szőttesei, CzirákiLajosés ifi. KoffánKároly festményei önfeledt élményt nyújtanak a nézőnek. (Horanyt) SIKERES SZÍNHÁZBÉRLETEK Magasabb árak, kedvezményekkel KÖNYVESPOLC Törzsi viszonyok Békési Pál novellái Megszűnt az OPI Létrehozták az Országos Közoktatási Intézetet Százötvenen a sztóma ellen ILCO-klubok küldöttei Kaposváron A művelődési és közoktatási miniszter az Országos Pedagógiai Intézet és a Nemzetközi Kulturális Intézetet 1990. október 1-jei hatállyal — jogutód nélkül — megszűntette. A közoktatás kutatási, fejlesztési és innovációs feladatainak ellátására Országos Közoktatási Intézetet létesített; ennek vezetésével — főigazgatói minőségben — Zsolnai Józsefet bízta meg. A munkaügyi miniszter, illetve a művelődési és közoktatási miniszter a szakképzési rendszer fejlesztésére Nemzeti Szakképzési Intézetet létesített. Ennek a vezetésével — főigazgatói minőségben — Benedek Andrást bízták meg. Kozma Tamást, az Oktatás- kutató Intézet tudományos tanácsadóját a művelődési és közoktatási miniszter megbízta az Oktatáskutató Intézet főigazgatói teendőinek ellátásával. Mintegy 150-en jöttek össze tegnap Kaposváron a Latinca művelődési központban: az ország ILCO-klubjainak küldöttei. Tíz éve alakult — először a somogyi megyeszékhelyen — ILCO-klub hazánkban, s a sztó- más betegek azóta a kaposvári példa nyomán 17 új klubot alakítottak; a tagok száma mintegy kétezer. A tegnapi tanácskozáson összegezték az ILCO-mozgalom tevékenységét. Neves egyetemi tanárok tartottak előadást. Ádám György akadémikus az ELTE-n folyó bélérzékenységi vizsgálatokat ismertette. Valamennyi résztvevő megkapta a Magyar ILCO című lap ez évi első számát is. E lap — amelyet Kaposváron készítenek — sokat segít a sztómás betegeknek. „a len vnmos ment a teveben. Mire véget ért a sorozat, kilencvenkét félszemű gyerek volt az országban. Nem ismételték.” Gyerekkor. Egy olyan dolog, ami mindenkinek van. Kinek ilyen, kinek olyan, vannak (kevesen) ún. ingergazdag gyerekkornak, s vannak, akiknek csak amolyan Qtött-kopott, toldozott- toldozott, kidőlt-bedőlt stb. jutott. Szerencsére ez csak utólag derül ki: am íg benne, .tartózkodik” mindenkinek a sajátja a legszínesebb. Gyerekként egyébként nem is érünk rá az ilyen összehasonlításokra. El vagyunk foglalva az „alagút- ásással Amerikába”, a világtengerre való lecsorgással vagy éppen csak egyszerű békame- téléssel. A gyermekkorról érdemes jó könyvet olvasni, és nehéz jót írni. A Törzsi viszonyok novellái bölcsek. Arról beszélnek, amiről kell: közös dolgainkról, s kimondanak olyanokat is, amelyek sokakban csak nevet nem kapott, végiggondolatlan érzésekként rejtekeznek. „Ólomkatonákat sosem kaptunk. Műanyagot sem. Semmi- lyet. Apa úgy vélte, nem szabad lovat adni a gyerek agresszív ösztönei alá. Gyűjtöttük a gyufaskatulyákat. Az ürest és a telit... A skatulyák voltak a tankok, a gyufaszálak a harckocsiágyúk. ... Mindkét sereg ott pusztult egy szálig a konyhaasztalon. Gondosak voltunk, és kíméletlenek... Ragyogott a szemünk.” Békés Pál novellái személyesek ugyan, emlékeket idéznek, de eszébe sem jut az édesbús emlékezgetés szintjére lesüllyedni. Tehetsége van ahhoz, hogy saját kis külön élményeiből kihalássza és megmutassa a közöst. Miről szólnak írásai? Arról, hogy „akkoriban tanultunk mindent”. A kegyetlenséget a vén kutyával, a hatalom megismerését. Az első bűnt — kővel úgy megdob egy csirkét, hogy az megsántul —, és a félelmet a leleplezéstől. Meg a jó szándékot— hogy meggyógyítsa... A gyermeki értékrendszer, látásmód megjelenítése talán A buborék és az Ottilia című novellában sikerül. Míg az elsőben egy arcsérülésről, annak előnyeiről van szó, az Ottilia témája a szerelem. „ — Az Ottilia azt üzeni, hogy ott van. Meg hogy csinálhatnál valamit. Például felvághatnád... Az egész banda a Bödöcsöt leste... A következő körben azután meglódult, ment mint a rakéta, és elsuhant Ottilia mellett, épp csak leheletnyit tolva ki csípőjét. Ottilia levált a kötélről és akkorát zuhant, hogy fölszisz- szentem. Métereket csúszott a jégen.” A gyermek kegyetlen. Csoportjaikban szigorú rangsor alakul ki, s a vezér (jelen esetben a Bödöcs) nem állhat szóba akárkivel. Ezt sürgősen a jelentéktelen Ottilia tudomására hozza. („— Nehogy már azt higgyed, hogy azért, te hülye — mondta. — Csak, hogy jól érezzed magadat, azért.”) Békés néhány mondattal leás a mélységekbe, akár a gyermek, akár az épp felnőni készülő kamasz leikéről van szó. Kitűnő példa erre a Jobbak voltunk című elbeszélése is. Történeteinek háttere a hatvanas—hetvenes évek világa. S az, hogy hogyan tud eligazodni a gyerek az akkori Magyar- ország szólamai és valósága között. Mint krónikás szorgalmasan följegyez mindent. 68- as „baráti segítségnyújtásunkat” éppúgy, mint az elrendelt társadalmi munkákat vagy azt a közös cseh—-magyar hadgyakorlatot, ahol a pontonhidat a folyó közepére, „párhuzamosan a két partra, egyenlő távolságban a cseh és magyar ártéri erdőktől, mindkét oldalról elérhetetlenül..." építették meg. A Törzsi viszonyok minden igényt kielégítő könyv; könnyen olvasható, szórakoztató, és nagyon okos. Kitűnő novellás- kötet — kitűnő magyar írótól. Nagy László Birtalan Ferenc Lány, piros szoknyában, fehér blúzban A lány a villamos második kocsijában áll a peronon, mintha örök időktől fogva ott lenne. Nem is érti, hogy nem vette észre eddig, s egyelőre azt sem, miért érdekes, hogy az a lány ott van, mi az, amiért átbámul a másik kocsiba. Nem a lány arcát nézi. A blúzát, a szoknyáját. A pipacspiros, apró virágokkal teleszórt, térdközépig érő szoknyát, s a keményített fehér vászonblúzt. Emlékei közt kutat: miért érdekes ez a lány, ez a ruha...? Majdnem elvéti a megállót, ahol le kell szállnia. Nem néz a villamos után. Megy a gesztenyés utcán végig. A lány arcát meg se nézte. Tudta, hogy szép. De hol látta már ezt a blúzt, ezt a szoknyát? Ő a másik kocsiban állt, mégis szinte érezte, érzi a lányból, a ruhából áradó mezőtiszta nyárillatot. Talán Annamária ? Talán az a nyár?... A gesztenyefák gyökerei tengerhullámosra görbítették a járdán az aszfaltot. A hullámok tetején lépked. A zivatarra mélykék tócsák emlékeznek. Lombok között tündérkedik a búcsúzó nap. Hol van Annamária, a patak- nevetésű, a fecskekarcsú, a gyerekkor?... Lépked a hullámokon. A piros szoknya, a fehér blúz elment a villamossal. Már ez a csoda is a múlté. Talán most találkoznak Annamáriával, most keresik helyüket, hogy besoroljanak a soha-nem-fe- lejthetokhöz... Lépked a hullámokon. Mint megannyi tenger a sok kicsi tócsa. Egyre erősebben érzi a nyárillatot. Annamária arca tükröződik a pocsolyákból, nő, meg- alakosodik, fut a gesztenyés utcán, int: fusson o is, és iramodna, de nem gyorsul a lába, csak néz a tünemény után, csak kiáltana: Annamária '(!), de a fehér blúz, piros rakottszoknya lebukik egy távoli hullám mögé... Otthon papírt vesz elő, fölírja: Lány, piros szoknyában, fehér blúzban, s mire odaér, ahol Annamária eltűnt, már nem csak érzi, már tudja: közeledik a találkozás.
