Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-04 / 138. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —NYUGDÍJ ÁSOK OLDALA 1990. október 4., csütörtök Láttuk, hallottuk, olvastuk... Szegénység és betegség Beszélgetés a Petőfi adón szeptember 13-án délelőtt, arról: mennyire befolyásolhatja a szociális helyzet az egészségi állapotot. Például, ha valakinek alacsony a nyugdíja és képtelen tartani korábbi, megszokott életszínvonalát, hogyan hat ez az érintett személy egészségére? — firtatta a riporter. A válasz: —A financiális helyzet, minta szociális állapot egyik meghatározó eleme, valóban igen nagy mértékben befolyásolja az egészségi állapotot, részben a táplálkozás, részben pedig a lakásviszonyok, az öltözködési és a higiéniás körülmények elégtelensége révén... Minden kórházi osztályra begyűrűznek elsősorban az öregek szociális problémái. Az egészségügyi tevékenységek során elért eredmények nagyon múlóak, nagyon átmenetiek, ha nem próbáljuk az idős emberek egész szociális helyzetének analízisét elvégezni, és nem teszünk lépéseket a megoldás érdekében. Nem szabad ezt tehernek érezni... — Ma is élnek Budapesten (és a somogyi településeken is — a szerk. megj.) olyan idős egyének, akikről sem az egészségügyi, sem pedig a szociális ellátó hálózat nem tud, így az elhanyagolt idős egyén már nem tartható tovább az otthonában, és igen rossz állapotban kerül a kórházba. A biológiai létfenyegetettség közelében levő emberek felkutatása fontos feladat... Bizony, ehhez még túl sok pénz se kellene. Csak több jó szándék és cselekvés. A nyugdíjak értékmegőrzéséről A jövő év első felében: új nyugdíjtörvény — ezzel a címmel hívja fel az olvasó figyelmét egy írás a Magyar Hírlapban (szeptember 12.). Ugyanott azt olvashatjuk: „Jövő évben elkészül a nyugdíjak értékmegőrzését garantáló új nyugdíjtörvény-tervezet—egyebek között ezeket tudta meg munkatársunk Surján László népjóléti minisztertől.” S hogy még mi mindent tudott meg az újságíró, abból álljon itt ízelítőül néhány mondat. A várhatóan jövő év első felében elkészülő új nyugdíjtörvény garanciát nyújt majd a nyugdíjak értékmegőrzésére... A társadalombiztosítás a megszabott minimális és maximális nyugdíjkorhatárok között, a béremelkedésekhez kötődött indexálást vállalja fel (sic!). A törvény azonban a már megállapított nyugdíjakra nem vonatkozhat visszamenőleg... Kapaszkodjanak meg tehát azok a milliók, akik jelenleg nyugdíjat kapnak az országban! Hogy miben? Vetítettek egyszer egy filmet, s annak az volt a címe: Kapaszkodj a fellegekbe... Még az idén: átlagosan 10 százalék emelés (?) Botos József, a társadalom- biztosítás főigazgatója abban a reményben hívta össze az újságírókat 1990. szeptember 17-én, hogy már a magas nyugdíjakkal kapcsolatos kormány- rendeletről tájékoztathatja őket. A kormány azonban az előző heti ülésen még csak első olvasatban vitatta meg azt a tervezetet, amelyik a kitüntetések után járó nyugdíj-kiegészítések megvonásáról és az 1988 júliusában hozott minisztertanácsi határozat érvényesítéséről szól... Botos József a nyugdíjasok széles tömegeit érintő, fontos kérdésről tájékoztatta az újságírókat— arról, hogy novemberben a kormány elé kerül a nyugdíjak maximálásáról és érték- megőrzéséről szóló tervezet, s ami az idei nyugdíjemeléseket illeti, az év hátralevő negyedében átlagosan még 10 százalék várható. Ezzel együtt az idén az átlagos nyugdíjösszeg 25 százalékkal nő. (Hangsúlyozottan átlagnövekedésről van szó, tehát 1990-ben nem mindenkinek a nyugdíja nőtt, illetve nő egynegyedével. A szerk. megj.) Mindezek ismeretében is illúzióktól mentesen állíthatjuk: mind nagyobb jelentősége lesz az olyan újsághíreknek, mint amilyeneket például a Somogyi Hírlap szeptember 18-i számában is olvashattunk. A siófoki fideszesek 12,5 mázsa hullott gyümölcsöt gyűjtöttek össze a Siófoki Állami Gazdaságban azért, hogy két mázsa almát szedhessenek és azt ajándékképpen — az öregeknek juttassák; az MSZP és a Vektor Kft. közös akcióban boltot nyitott Kaposváron szeptember 17- én, s ott 20—30—40 százalékos árengedménnyel kaphatók élelmiszerek és vegyi cikkek... Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc HOLTOMIGLANHOLTODIGLAN Fotósunk tucatnyi képet rakott elém. Válasszak, mondta, bizonyosan akad köztük olyan, amelyik a Nyugdíjasok oldalára kívánkozik. Idős emberekkel való találkozásait örökítette meg egy-egy eseményen (mint amilyen a sokadik házassági évforduló), vagy csak úgy, esetlegesen... Ezt a képet választottam. Ezt a két öregembert, fölöttük a falon a szentképpel. Ülhetnének így együtt akár 'a templomban vagy vendégként egy falusi torban — csak éppen az öregember fejéről kellene levenni akkor a kalapot. Máskülönben minden egyezne... De ezek az emberek otthon ültek egymás mellé. A saját szobájukban, a saját szentképük alá. A szemlátomást falusi földművesházaspár szeméből, arcáról életsors olvasható. Ahogy az asszony a férj érdes tenyerei közé bújtatja eres, ráncos kezét: esőáztatta, reszketeg csirke bújik így a kotló védő, melengető szárnyai alá. Vajon hány évtized terhét viselik a vállukon együtt, közösen, mióta kimondták a pap előtt: holtomiglan-holtodiglan... S ennyi sok év alatt előfordult-e csak egyszer is, hogy így, ahogy most ezen a képen, a Papa két kezébe fogta a Mama kezét? Egyáltalán: fogták-e egymás kezét? Simogatták-e egymás arcát? Aki ismeri a mára megöregedett parasztembert, vallhatja: ez az ember nem mutatta ki érzelmeit — szemével simogatott, sóhajával csókolt... Túl a sokadik ikszen egy-egy mozdulat már elárulhat érzelmeket. Mint itt, ezen a képen... H.F. Fotó: Gyertyás László Kereszt a tanyán EGY NAGY CSALÁD, MELY DACOLT A SORSSAL A Harangozó családot még 1936-ban ismertem meg, amikor Kisbajomban megválasztottak református kántortanítónak. Nem laktak bent a faluban, hanem attól északra mintegy két kilométernyire, az úgynevezett Kálistó-tanyán. Sokan furcsállották, hogy ebben a belső-somogyi egykés faluban a Harangozó családban az apán és az anyán kívül még kilenc gyermek élt együtt. Ketten a kisbajomi iskolába jártak, így gyorsan ismeretségbe, jó kapcsolatba kerültem a családdal. A közelmúltban többször is találkoztam a gyermekek közül harmadiknak született, most már 73 éves Harangozó Lászlóval. Tőle hallottam az alábbi — nem mindennapi — történetet. — Szüleim Kéthely községben éltek. 16 kataszteri hold földjük volt, de a család tudta: ha ez a „birtok” a testvérek között egyszer megoszlik, egy gyerekre eső rész már nem lesz elég egy-egy család megélhetéséhez. Szüleim ekkor elhatározták, hogy valahol földet vásárolnak s azon gazdálkodnak, hiszen nőnek a gyermekek, lesz elég munkaerő a föld megmunkálásához. így kerültek a Kisbajomhoz tartozó Kálistó- tanyára, ahol megvettek 35 kataszteri hold földet, kölcsönként — hitelként kapott — pénzből. Ekkor még senki nem tudta, hogy jön a nagy gazdasági világválság és az adósságba bele lehet bukni... A család sokat dolgozott, de a terményekből az adósságot fizetni nem tudták, hiszen a bo- lettás világban 1 mázsa gabonáért 5 pengő készpénzt és 3 pengőről szóló bolettát adtak, s ez utóbbit csak az adóba szám í- tották be. Hiába volt a szép állatállomány, nem lehetett azt értékesíteni. De állatokat mégis kellett tartani, mert az istállótrágyára szükség volt, enélkül nem termett a föld. Az akkori kormány rendelete szerint nagyon sok gazda „védett birtokos” lett. Rettenetesen nehéz évek voltak... Ekkor szüleim megfogadták: ha a nehéz időkön túl leszünk, a birtokon állítunk egy keresztet Isten dicsőségére. Két testvérem időközben meghalt s jött a második világháború. A családból az idősebbek megnősültek, illetve férjhez mentek. Amikor a szüleim meghaltak, a hét testvér osztozott a birtokon, s mindenki használta a maga részét. Öcsémmel mi maradtunk a tanyai házban. Otthon már én voltam a legidősebb és én lettem kulák, mert a birtok telekkönyvi- leg nem volt megosztva... Hiába védekeztem, hogy nekem csak 5 hold földem van. Azt mondták, hogy a birtok egyben van. Apám is kulák lett volna... Mikor ■•jött a tsz-szervezés, bátyám, öcsém és én nem léptünk be. Megfogadtuk, hogy amiért szüléink megszenvedtek, azt nem engedjük, nem adjuk oda. Meg aztán hova is állítanánk a keresztet, amelyre szüléink fogadalmat tettek... Hitünk nagyon erős volt, és győztünk az erőszak felett! Nekünk három gyermekünk van, sőt unokáknak is örvendezhetünk, s együtt dolgozunk. Gazdasági felszereléssel, gépekkel, állatokkal rendelkezünk. Sokat dolgozunk nemcsak a magunk hasznára, hanem az ország javára is. A szüléink által tett fogadalmat, hogy álljon a kereszt a birtokon, megvalósítottuk. A tanya délkeleti sarkán áll, s hirdeti, hogy a hit és az erős akarat győzedelmeskedik. 4t ir ir Az idén tavasszal Kisbajomban jártam, s Harangozó Lászlóval kimentünk a tanyára. Áll még a régi tanyaépület, s ott a kereszt is. Magam előtt látom a szorgalmas, népes Harangozó családot, az öregeket és a gyerekeket, amint a saját földjükön dolgoztak. Később is ragaszkodtak a kemény munkával szerzett ősi röghöz, s jöhettek világégések, embert próbáló évek, győzedelmeskedett egy család „hite és erős akarata"... Kiss József A „siratófal”árnyékában CSÖNDES MAGÁNY Aki betér a kaposvári Vörös Hadsereg utcai Zöldfa borozóba, nem is sejti, hogy a falak mögött, az udvari szobában egy alkotásra vágyó asszony. Varga Györgyné álmodja vászonra képeit. Hangulatokat, érzéseket jelenít meg színeivel. A szépet keresi-kutatja az arcokban, a tárgyakban, a mozdulatokban. Fényekkel, árnyékokkal játszik. — Divatjamúlt az, amit én csinálok — mutat krétarajzaira, festményeire —, hiszen a mai művészek inkább a drasztikum felé fordulnak. Az pedig nem az én világom. Emlékszem, ha anyám elvitt sétálni, én mindig a felhőket bámultam, s hogy ne essek el, szorítottam a kezét. A harmóniát, az esztétikumot kerestem mindenben, s ha megtaláltam, gondolataimban nyomban elraktároztam. Ha alvadt ecset és vászon, rögtön hozzáfogtam, hogy megörökítsem a látványt. Horváth Anna már karon ülő korában rajzolta „ákombákom- jait”. Szülei legnagyobb csodálkozására, hiszen még beszélni sem tudott leányuk, de a ceruza jól mozgott a kezében. Alig múlt 13 éves, s márGoya-másolatokat készített. (Néhány még most is a falon függ belőlük). 1951—55 között járt a Balázs János körbe. Z. Soós István őstehetségnek tartotta a huszonéves leányt, aki mégsem tanulhatott, a képzőművészeti főiskolán. Szülei nem engedték el hazulról. — Családias légkör, remek hangulat volt a szakkörben — meséli nosztalgiával —, Dezső Laci, Fekete Miska, Ungvári Karcsivoltak a barátaim. 1954- ben kiállításra készülődtünk, s én csak hosszas unszolásra adtam be képemet. A tiszti klubban Csók István olajfestménye alá került az én kis grafikám. Mondanom sem kell, már akkor elégedetlen voltam munkáimmal, annak ellenére, hogy első díjat kaptam. Most ugyanígy vagyok: csak addig érdekel egy kép, míg el nem készül... A hófehér falat csendéletek, portrék, tájképek borítják; szinte egy tenyérnyi felület sem maradt üresen. Az utóbbi öt év termése ez a kollekció; azé az öt évé, amely férje elvesztése után, csöndes magányban telt el. — Fiaim a temetés után felmentek Pestre, és egy öl ecsettel meg egy szakajtóra való temperával tértek haza —jegyzi meg mosolyogva. — E naptól fogva huszonnyolc év után újra készítettem a vázlatokat, kevertem a színeket. Éjjel-nappal dolgoztam. Minden bánatot kifestettem magamból, s úgy érzem, férjemet föltámasztottam... sóhajt nagyot, s maga mögé mutatva folytatja: — Látja, ez a „siratófal”. Közös emlékek, élmények nyomán születtek a képek. A vég, Könyörgés, Hiába, Hol a híd— sorolja a műveket. — Nézze, ezt a portrét, emlékezetből festettem — mondja akadozva, csillogó szemekkel, és férje képére mutat. Ezek örökre itt maradnak, s ha odaállok alkalmi festőállványomhoz, néha- néha rájuk téved a tekintetem... A szekrénysor három kiálló polcán sorakoznak a kellékek. A kifeszített vásznon félig kész krétarajz. Az Alpokat járva készített vázlat alapján formálódnak a hegycsúcsok... Az amatőr alkotó általában modell nélkül, emlékezetből fest, s csendéletei — amelyeket a legnagyobb kedvvel készít — a tárgyakat helyezi-premier planba; a virág csak kellék. Az égő gyertya pedig a fény-árnyék játékhoz szükséges. No meg a tökéletesebb látáshoz, hiszen Anna néni fél szemmel alkot. — 1956-ban mentem férjhez — kanyarodik vissza a múltba. —Akkor a leánykori álmok teljesen szertefoszlottak. Beálltam a söntésbe, s az ecset helyett a söröskriglik, a borospoharak jutottak nekem. Húsz esztendőn át dolgoztunk itt, később Somogyjádon és Nagyberkiben, majd újból e falak között kerestük kenyerünket. A művészetnek huszonnyolc évig kénytelen voltam hátat fordítani, de most, hogy fiaim vették át az üzletet, újból a szenvedélyemnek élhetek... Anna néni a festés mellett verseket és családregényt ír — csak úgy magának és szeretteinek. Ha gondolatait a szavak helyett színekben, formákban akarja kifejezni, a szobájába megy, bekapcsolja a magnót, s nekilát a munkának. Meggyújtja a gyertyát, néhány órát dolgozik. Nem várja meg, míg a fagy- gyú csonkig ég. A képet álmában fejezi be... Lőrincz Sándor Fotót Jakab Judit
