Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-31 / 160. szám
1990. október 31., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 Négyezer éves a Pitagorasz- tétel? Nem kisebb szenzációt jelentettek be a New York-i Columbia egyetem tulajdonában levő ókori babiloni agyagtáblával kapcsolatban, mint azt, hogy a benne foglalt adatok négyezerévesek. És mik ezek az adatok? A rovásírási jelek mintegy 60 jelcsoportja 15 derékszögű háromszög adatait rejti. A megfejtés kulcsát Lucio Giadorou-Astori olasz tudománytörténész, az ókori dokumentumok kutatója fedezte fel. Az agyagtábla tanúsága szerint a mezopotámiai kultúrában ekkor már ismertek egy olyan számítási szabályt, amely logikai alapokon nyugszik és általános jellegű. Ha az agyagtáblán föllelhető számokkal kapcsolatban elvégzőnk néhány műveletet, olyan arányokat kapunk, amelyeknek segítségével végtelen sok, de mindig derékszögű háromszöget kapunk. Az agyagtábla emellett olyan matematikai tételekről is megemlékezik, amelyek bizonyítják az ókori geometria magas fejlettségét. A geometriáról szóló legrégebbi ismert följegyzéseket tartalmazó agyagtábla megfejtett szövege az olasz kutató szerint a jelentős elvi felismerések mellett gyakorlati (számítási, építészeti, csillagászati) alkalmazást is említ. A Korunk Tündérek, királyfik és társaik Kaposváron Erdélyi irodalmi lap bemutatkozása A Korunkcímű, 1926-ban Kolozsvárott alapított irodalmi folyóirat szerkesztői gárdája mutatkozott be hétfőn este Kaposváron a megyei könyvtár előadótermében. Bevezetőjében Laczkó András, a Somogy főszerkesztője köszöntötte a háromtagú erdélyi küldöttséget. Arról beszélt, hogy történelmi szemléletünkben Erdély még mindig nem foglalta el a neki kijáró helyet. Sajnos, sokak szemében meg a Temesvár név is csak tavaly decemberben vált ismertté. A romániai magyar irodalomról pedig polgártársaink többsége vajmi kevés információval rendelkezik. A köszöntő után Jancsik Pál szerkesztőségi titkár, költő olvasta fel néhány versét, műfordítását. A művek — így az Ahol az ég kékje a legmélyebb című vers is — Brassó és Kolozsvár hangulatát idézték. „Előzetesként” a most készülő számból egy román költő művének fordítását hallgatták meg az egybegyűltek. A szépen csengő sorok után az erdélyi mindennapok valóságába is bepillanthatott a hallgatóság, amikor Kántor Lajos fő- szerkesztő, irodalomtörténész a lap múltjáról és jelenéről beszólt. Azt a Korunk olvasóihoz írt nyílt levelet ismertette, amelyben világosan megnyilvánult: vállalják a rájuk testalt címet. Tudatában vannak a történelmi nehézségeknek, de — mint megfogalmazta — a dicső múltból ma már nem lehet megélni. „Évtizedek keserű tapasztalatait próbáljuk energiává kovácsolni— mondta.—Ebben számítunk mindazokra, akik gondolataik tisztaságát az idők során mindvégig megőrizték. ” A szerkesztőség állásfoglalásának ismertetésén túl Kántor Lajos a folyóirat történetéről, az egymást váltó szerkesztőgárdák által képviselt irányzatokból is beszélt. A közelmúlt eseményeiről szólva elmondta: a decemberi események, amit ma már „a hivatalosságokat leszámítva” csak rendkívül kevesen vallanak forradalomnak,' a lap számára is új lehetőségeket teremtettek. — Mi egy teljesen más folyóiratot akarunk szerkeszteni — összegezte. — Azt reméljük, hogy legutóbbi számunk olvastán ez mindenki számára világossá vált. Ma Romániában a magyar nyelvű folyóiratoknak olyan széles skálája van — mintegy százharminc magyar nyelvű újságról beszélhetünk —, amelyben helytállni rendkívül nehéz, és csak úgy lehetséges, ha hagyományaink pozitív vonásait magasabb szinten, nagy szerzőgárdával próbáljuk megvalósítani. Ennek érdekében keressük a kapcsolatot fiatalabb költőkkel, írókkal is csakúgy, mint régi szerzőinkkel. Végezetül a szerkesztőség legifjabb tagja, Józsa István művészeti rovatvezető olvasta fel egyik alkotását. B.Zs. GYERMEKKÖRBEN, MESEKÖZELBEN Ha megszólal, sajátos mimika keríti hatalmába arcizmait. Szemöldöke összerándul, mély redők borítják homlokát. Ajkairól szépen formált szavak röppennek föl. Kummer Judit mesél. Köréje gyerekek telepszenek, s áhítattal nézik — hallgatják a csillogó szemű óvónénit, aki gyakran eleveníti föl a félénk tapsifüles vagy Róka Rudi alakját. Törpékről és óriásokról, tündérekről és ördögökről szólnak a történetek. A hétköznapokból színes mesevilágba vezeti a lurkókat. Valamennyien részt vesznek e kalandos túrán—anélkül, hogy fognák egymás kezét. Egy nagy gyerek — vélhetjük sokan, és ezt vállalja is a nagykanizsai lány, aki két even át képesítés nélküli óvónőként dolgozott szülővárosában, s jelenleg a kaposvári tanítóképző másodéves óvodapedagógusa. A meséken nevelkedett diáklány nemrég érkezett meg a zsámbéki tanítóképző főiskolán rendezett országos mesemondóversenyről, ahol mintegy 30 óvónő- és tanítójelölt seregíett össze. A zsűri előtt egy orosz népmesét, a Vajaspánkot és a Cinkotai főpapság című, Mátyás királyról szóló magyar népmesét mondta el. Előadását — mert a mesélés is az — Benedek Elek-díjjal jutalmazták. — Nagyon szép gyerekkorom volt—vallja Judit —, s úgy érzem ez határozta meg pályaválasztásomat is. Imádtam óvónénimet, Kálecz Andrásnét, Teri nénit, aki az akkori Teleki utcai óvodában őrködött felettünk. Már akkor, há- tulgombolós koromban akár élő szobán, akár lemezről nagy élvezettel hallgattam a meséket, s később jómagam is gyakran vállalkoztam mesemondásra. Szeretem, ha szeretik hallgatni a meséimet, ha figyelnek rám a kisebbek. Amikor érettségi után elhelyezkedtem a nagykanizsai Korvin Ottó utcai óvodában, minden nap boldogságot jelentett. Gyermek- és meseközeiben dolgozhattam, s ez volt a legnagyobb öröm. Arról is szót ejtettünk, hogy a mesélés kiment a divatból. A gyerekek nagy előszeretettel nézik a szem rágógumijának nevezett tévét, videóznak, s egy-egy Kriza János, Benedek Elek, Andersen- vagy Grimm-mese helyett inkább képregényekbe feledkezhetnek... — Ez valóban így van — erősíti meg Judit —, az okok is közismertek. A szülőknek kevés idejük marad a felolvasásra vagy a spontán mesemondásra. Pedig a lurkók figyelme — ha édesanyjuk, édesapjuk vagy óvónőjük élvezetesen beszél — leköthető. Szoknyám köré gyűlnek ilyenkor, simogatnak, beleülnek az ölembe, és figyelemmel kísérik a cselekményláncot. Ha mesét mondunk, mindig ügyelnünk kell a szemléletessógre; fontos szerep jut az arcnak, a gesztusoknak, a szavaknak, a tiszta beszédnek. A kicsinyek érezzék, hogy hol van a tetőpont, s törekedjük arra, hogy a mese megoldása egyben feloldódást nyújtson... Hallgatom a tanulmányba illő szakmai instrukciókat, s közben azon meditálok, mennyit veszíthet egy gyerek, aki csak ritkán hall mesét. Aki a filmek révén készen kapja a figurákat, és fantáziájának megmozgatása nélkül — mintegy tudomásulvételként — szemléli a történet fonalát és a szereplőket. — Természetesen a film is nagy élményt jelent a gyerekeknek — magyarázza Judit —, hiszen az ovisok is örülnek, ha egyszer-egyszer betéved hozzájuk a „mozis” bácsi. Am ekkor a gyermek egy másik, vizuális élményt dolgoz fel. Erre az élményre is szükség van, de ha azt szeretnénk, hogy csemetéink képzelete szabadon szárnyaljon, akkor a tévé bekapcsolása helyett mondjunk el egy szép nép- vagy műmesét. Szerencsére van belőlük bőven. Kummer Judit végleg eljegyezte magát a mesemondással. Ha teheti, őmaga is szívesen hallgat mesét. Kedvence a Benedek Elek-díjat jelentő Vajaspánkó. Hogy kit tart mesterének? Mády- Szabó Gábort és Helyei Lászlót. Az óvónőjelölt — állítja — megmarad a pályán. Erez elegendő elhivatottságot és tehetséget magában. Szívesen járatnám hozzá alig hároméves kisfiámat. Lőrincz Sándor „Nem sokaság, hanem lélek...” A Sirály „szabadon szállt” a barikád idején is Pár perccel hét óra előtt szokatlan csönd fogadta a Csiky Gergely Színház vendégeit. Kezdetben tán föl sem tűnt, hogy a morajló embertömeg zaját finom suttogás váltotta föl, hiszen odakünn, a neonfényes estében még nagyobb a némaság. Talán elkezdődött már az előadás? — tűnődöm. Ám a nézőtér látványa lehangol. Csak mutatóban bukkan fel egy-egy ember, itt is ott is: jelezvén, hogy a Noszlopy-bérlet tulajdonosai nem beszéltek össze. A távolmaradás nem az előadás elleni néma tiltakozásból fakadt. Most mindenki lát mindenkit, de a pillantások szemérmesen visszafogottak. Mintha senki sem akarná tudomásul venni, hogy ma csak ennyien vagyunk. Felgördül a függöny, és a sötétség jótékony puhasága körülölel. A rivalda azonban a régi. A díszletek és a szereplők „időn és téren kívül élnek” Csehov halhatatlan klasszikusának, a Sirálynak előadásában. Bár a kezdőjeleneteket aláfestő aritmikus kopogás mintha idegesí- tőbb lenne, mint máskor, és a szorongás lélekbe markoló. — Csak egy színpadot ácsolnak — tér magához a rakoncátlan gondolat, hogy aztán teret engedjen Arkagyi- nának, Trepljovnak, Nyinának, Trigorinnak és a többieknek... S mi felejtünk. Felejtjük a némaságot, a szorongást, a kételyt, a kinti valóságot. Az előadás végén azonban nincs kegyelem. A láncban álló és a publikummal szembenéző szereplők világosan látják a nézőteret. Mindannyian érezzük: mi sem mozdulhatunk. Legalábbis a látványunk nem hazudik. Alig vagyunk ezen az estén. A taps azonban mégis erősödik, és a harmadik színrejövetelnél már mosolyognak ők is, mi is. Igazi siker ez. Olyan szívből jövő köszönet, amely nem számlálja az összecsattanó tenyereket. Mert ezen a péntek estén a kis publikum is felnőtt a rivaldához. Várnai Ágnes Híres hordók Stróbl Pál lajosmizsei kádármester híres iparoscsalád tagja, már a dédapja is ebben a szakmában dolgozott. Dísztárgyként készített, faragott-festett hordói az USA-ba, Kanadába, Ausztráliába, Új-Zé- landba és Dél-Afrikába Is eljutottak; legismertebb vendégük és vásárlójuk a walesi herceg volt. Stróbl Pál a Szakma Kiváló Mestere cím birtokosa, eddig három kiállításon vett részt hordóival. A fes- tett-égetett díszítéseket a mester felesége készíti, míg a fafaragásban a fia járatos. A MÚLT ÉRDEKESSÉGEI MIÓTA VISELÜNK RENDJELET? A régi rendjeleket a szakirodalom egyszerűen a „rend” megjelöléssel látja el, mely néha félrevezetheti az olvasót. Az első, oklevéllel hitelesítő magyar lovagrend a Károly Róbert által 1326-ban alapított Szent György-rend volt. Zsig- mond 1408-ban hozta létre a Sárkányrendet, amelynek tagjait a főrangú családok jele- sebbjei alkották. 1429. január 10-én Burgundiában alapították az Aranygyapjas rendet — nagymesterei kezdetben a burgundi hercegek, majd a spanyol királyok voltak, de 1477 után a nagymesteri méltóság a Habsburg- házra szállt—, 1725 után pedig mind a spanyol uralkodó, mind a Habsburgok adományozták. E rendjelet kapta pl. Zrínyi Miklós (1664) és ll. Rákóczi Ferenc (1703). Az ősi főrangú családok hölgytagjai nyerhették el 1668- tól a Csillagkeresztes-rendet (pontosabban: rendjelet). VI. Károly császár özvegye hozta létre 1750-ben az Erzsébet— Terézia-rendet. Nyilván az olvasók előtt is jól ismert a Mária Terézia által 1757. május 13-án alapított Katonai Mária Terézia- rend, amelyet a monarchia 1918-ig adományozott, de Bécs lényegében 1931-ig. Ezután a rendet magyar alapítványnak nyilvánítottak. Híres polgári kitüntetés volt múltunkban a Szent István- rend, amelyet ugyanez az uralkodó keltett életre 1764. május 5-én. (Megújítására 1938-ban került sor.) E rendet — akár csak az előzőt — nagykeresztes, parancsnoki és kiskeresztes fokozatok formájában ítélték oda, s az első fokozat tulajdonosai a „valóságos belső titkos tanácsos” méltóságra is igényt s tarthattak. 1884-ig volt érvényes az a rendelkezés, amely szerint a középső fokozat odaítélése után díjazott (illetve családja) a grófi rangért is kérelmet nyújthatott be, míg azzal, illetve a kiskereszttel a bárói rang „automatikusan" megkapható volt. A rend nagymestere maga az uralkodó volt, s a díjak átadására minden év augusztus 20-án került sor. I. Ferenc császár és magyar király 1808. január 9-én édesapja emlékére hozta létre a Li- pót-rendet, majd 1816. február 12-én a Vaskorona-rendet. Ennek is három fokozata van, akár csak az előbbieknek, s 1884:ig az első fokozattal belső titkos tanácsosi méltóság, a másodikkal bárói, a harmadikkal nemesi rang járt együtt. I. Ferenc József nevéhez fűződik a Ferenc József-rend 1849. december 2-án történt bevezetése. Az első világháború során adományozott Katonai Érdemkeresztet is még 1849-ben alapították. 1898. szeptember 17- től volt ismert a hölgyeknek átnyújtott Erzsébet-rend (illetve rendjel), amit a császár édesanyja emlékére alapított. Á számos katonai érdemrend mellett kiemelkedő egy másik, a „Művészetért és Tudományért” elnevezésű, melyet V. Ferdi- nánd hozott létre 1835-ben; ennek utóda lett az 1887. augusztus 18-án alapított „Pro Lit- teris et Artibus”. Gazda István
