Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-30 / 159. szám
1990. október 30., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 Végveszélyben a néptáncmozgalom? Ropjak, arrúg rophatják^. Kisplasztikák triennáléja 1971 óta rendeznek Magyar- országon nemzetközi kisplasztikái kiállítást. Kezdetben kétévenként, biennálárendszer- ben, aztán némi (pénzügyi) megtorpanás után már csak nemzetközi kiállításnak nevezték, míg most úgy tetszik, a háromévenkénti ismétlődésnek, a triennálénak van létjogosultsága és lehetősége. Mindenesetre ez a mostani, a Vili. budapesti nemzetközi kisplasztikái triennálé — amely október végéig látogatható — elég érdekes és változatos, hogy valamiféle képet kapjunk a világban uralkodó műveszeti tendenciákból. Hiszen nemzetközileg elismert művészek és fiatal, most bontakozó tehetségek is jelen vannak e tárlaton. A nemzetközi zsűri — amely már gondolkodik azon, hogyan lehetne módosítani a részvételi szabályzatot a legfrissebb művészeti irányzatok bekapcsolása céljából — öt díjat osztott. A nagydíjat éppen a magyar művésznek, Sugár Jánosnak ítélték. A lengyel Marek Chlan- da, az osztrák Dorothee Golzés az angol Cathy de Monchaux mellett még egy magyar szobrász, Sass Valéria kapott díjat. A kiállítást rendező Frank János most is—mint az utóbbi két kisplasztikái kiállításon — konceptuális tárlatot hozott létre. Azaz nem országok vagy alkotók, hanem stílusok, tendenciák szerint csoportosította a kisplasztikákat. (Annak idején az első kiállításokon a hagyományos biennálémodell alapján, nemzetek szerint, ábécérendben sorolták egymás mellé a műveket.) Most egy terembe került az amerikai Nancy Graves — ő a legnagyobb „név” a tárlaton — és a magyar Várnagy Ildikó fémobjektje, a nagyon jó spanyol, román és bolgár kollekció, a legújabb irányzatot képviselő Az egyéniségek szerepe Somogybán tehát évtizedek óta él a néptánc. S mi több, a régóta működő csoportok mellett újak jöttek létre. A közelmúltban verbúválódott például a kaposszentjakabi Móricz Zsigmond Művelődési Ház, a Gárdonyi Géza Általános Iskola cigánytánccsoportja, a szuloki német nemzetiségi együttes gyermekcsoportja, a Berzence és a; Karád táncegyüttes. S hogy most egyre kevesebb jut a repertoárbővítésre, ruhavarra- tásra, s néptáncos ^táborokra, az nem az együttestagokon múlik. Szerencsére a fenntartó intézmények vezetői és munkatársai mindent elkövetnek azért, hogy a jövőben is működőképesek maradjanak csoportjaik. Ám ehhez olyan egyéniségekre van szükség, mint a karádi Kovacsik Lajos, a somogyjádi Bőgős Lászlóné, a lábodi Palánki László, a kisbárapáti Fazekas István, a balatonberényi Budai Imre, a boglárlellei Gulyás János... és még hosszan sorolhatnám azokat, akik szívügyüknek tekintik e mozgalom létét. Az erős egyéniségek szerepe a jövőben hatványozódik. Azoké az embereké, akik továbblépésre a tanulásra sarkallják táncos lábú tanítványaikat. És mindig készülnek valamire. Hol csak egy tanévnyitó zárószámára vagy egy Balaton- parti üdülő félórás nonstop műsorára. S ha megadatik: a hagyományos, év végi önálló estre. Kell a pódium! E bemutatkozási alkalmakon kívül a megyében számos más szakmai rendezvény kínálja a megmérettetés lehetőséget. A balatonföldvári folklórfesztivál üde színfoltja a nyárnak. S ha azt halljuk: Karád, nyomban tudjuk, hogy a Horváth János emlékére rendezett szóló gyer- mektáncversenyen lehet megcsillogtatni a táncos-tehetseget. Az Együd Árpád emlékére rendezett találkozó szintén a legkiválóbb gyermek táncosoké. Aki valóban komolyan kíván foglalkozni a néptánccal s nem elégszik meg a próbákon, fellépéseken való részvétellel, ,,C” kategóriás néptáncoktatói és táncházvezetői tanfolyamon, dudaiskolában és ki tudja még hányféle szakmai képzésen vehet részt a megyében. Lehetőség tehát van bőven, csak az idővel kell jól sáfárkodni! S ne feledjük: a rendszeres heti próbák, a hét végi utazások, szereplések elég megterhelők, és sok mindenről lemondásra késztetik az együttes tagjait. Ám számukra a táncos-közeg, a reflektorfény mindennél többet ér... A babér az önkormányzaté is Az öntevékeny művészeti csoportok jól működnek, s ez a szakembereken kívül annak is köszönhető, hogy itt, Somogybán — más megyéktől eltérően — megmaradtak a művészeti szemlék a néptáncos rendezvények, amelyek a legjobb ösztönzői az effele műhelymunkának. Az ország különböző részein e rendezvények megszűntével az együttesek sorra ejsorvadtak. A jövőt tekintve ezért valóban nem lehet közömbös számunkra, hogy a somogyi táncosokra, műveszeti vezetőjükre, valamint az együttesek fenntartóira mennyi pénz jut. A néptáncban — es általában az amatőrmozgalomban — rejlő értékeket nem kell bizonygatnunk senki előtt. Vélhetően az új önkormányzatok tagjai is érzik majd ember- és lélekformáló, közösségková- csóló erejét, s a szűkre szabott kalapból jut majd pénz; legalább annyi, amennyi a folyamatos működést garantálja. Ugyanis a magyar- és külhonban szerzett babér olyany- nyira az önkormányzatoké, mint a táncosoké. Lőrincz Sándor A nemrég megalakult Magyar Néptáncszövetség ideiglenes elnöksége nevében Novák Ferenc koreográfus felhívással fordult mindazokhoz, akiknek az elmúlt években, évtizedekben valamiféle kapcsolatuk volt — és jelenleg is van — a magyar folklórral. A levél azzal a céllal íródott, hogy a szövetséghez minél többen csatlakozzanak. Ahhoz a szövetséghez, amely harcol a néptáncegyüttesek fennmaradásáért és eredményes működéséért. A csoportokért érzett felelősségvállalás és kötelességtudat tiszteletre méltó, hiszen Európa a hazai hagyományápolást példának tekinti és „magyar iskolának” nevezi. „Profi” amatőrök Ahogy olvasom a neves koreográfus aggódó sorait, miszerint az amatőr néptáncmozgalom a fenntartó, támogató intézmények és szervezetek megszűnése miatt, végveszélybe került, azon tűnődöm: mindez Somogybán miként érződik. Én (még) nem látom ily tragikusnak az öntevékeny csoportok feltételeit megyénkben; még akkor sem, ha azt a bizonyos lélekharangot már régóta húzzák a közművelődés feje fölött. Nagyszerű felnőtt- és gyermek-táncegyüttesek sora aratja a babérokat egy-egy megyei és országos megmérettetésen. Gondoljunk csak a legjobbakra: a Somogy, a Somogyi Aprók, a Bm. Kaposvár, a Boróka, a Balaton, a Kisbalaton, a Lelle táncosaira; Szülök, Balatonberény, Buzsák és Karád hagyományőrzőire! Ezek az amatőr csoportok azt bizonyítják, hogy a néptánccal, a népzenével, a gazdag magyar folklórkinccsel szinte örökre jegyességet kötöttek. Tudásukat és tehetségüket, amelyet őseiktől örököltek vagy izzasztó próbákon sajátítottak el, rendszeresen felvillantják. Nemcsak a magyar színpadokon, hanem a külföldi folklórtalálkozókon is. Mert többségük oda is eljut. Még akkor is, ha már-már gondot jelent egy-egy koreográfiái vagy zeneszerzői díj kifizetése, s élő muzsika helyett gépzenére kénytelenek ropni. Valahonnan mindig előkerült némi pénz. A szponzorokon kívül az együttestagjai is rendre hozzájárultak az utaztatási költségekhez. így Hollandia, Olaszország, Jugoszlávia, Franciaország, Álgéria pódiumain fölcsendülhettek a szépséges dunántúli dallamok, amelyekre bőgatyás somogyi legények és pruszlikos lányok perdültek, s vastapsot arattak... (Fotó: Kovács Tibor) 37 országból ✓ Uj sorozatunk elé 365 KURIÓZUM A MULT ERDEKESSEGEI NYEREG ALATT PUHÍTOTT HÚS Cathy de Monchaux: Biztosítsd! kubai és NSZK-beli anyag, a kiváló ausztrál és osztrák művek, a kevés konstruktív és a még kevesebb figurális plasztika, s így alakult ki a „gyenge szobrok” terme. Egy-egy országból három művész 3-3 kisplasztikáját küldhetik a szabályzat szerint Budapestre. Itt már nem válogathatnak, nem zsűriznek, hanem kiállítják, ami beérkezett. Egy-egy nemzet szobrászai persze együtt is maradhatnak, ha történetesen egyazon tendenciába illenek. Miközben egy művész munkái is kerülhetnek külön-külön helyekre. Ezúttal 37 országból 360 kisplasztikát regisztrál a reprezentatív katalógus a Vili. budapesti nemzetközi triennálén. (Kádár) „A mújt olyan, amilyen. Azt még az Úristen sem tudja megváltoztatni. Legfeljebb a történészek. ”— írta könyvének elejére Gazda István tudománytörténész, az Eötvös Loránd Tudo- mányegyetem tudományos főmunkatársa. A szerző jó néhány ilyen „változáshoz” elvezeti az olvasót a Kuriózumok a magyar művelődés történetéből című kötetben. — Mi a kuriózum az ön értelmezésében? — Elsősorban az, amiről eddig keveset írtak a magyar kultúrtörténet feldolgozói, illetve vannak a kötetben olyan részek, amelyeket eddig nem kutattak. A művelődéstörténetet is meglehetősen leszűkítették: főleg művészet-, irodalom-, iskolatörténeti áttekintést jelentett. A mi kötetünk viszont a közlekedés, a posta, a természettudomány történetét is érinti. És ide kívánkozik az utóbbi negyven évben meglehetősen mellőzött családtörténeti kutatások néhány eredményének publikálása is. — A könyv 365 témát kínál, vagyis minden napra egyet. De csak egy oldalt vagy még ennyit sem engedélyezett magának a szerző. A szűkszavúság mögül azonban kitűnik a háttér alapos tanulmányozása. Meg tudná mondani: mekkora anyagból állt össze a 365 téma? — Nagyjából háromezer kötetből. Ebben oklevelek, bibliográfiák, tanulmányok egyaránt szerepelnek. — Egyik alkalommal említette, hogy a hazai levéltárak a- nyagának csak a töredékét ismerjük. Vajon többet tudnánk a múltról, ha alaposabban ismernénk a részleteket? — Szerintem Magyarország története számos kérdésben és korszakban pontosítható lenne, ha a levéltárakban porosodó kéziratokat közreadnánk. Feldolgozták őket, de nem tették közzé. Vagy pedig az oklevelek jelentős hányada olyan kiadványokban található, melyekhez a vidéki kutatók nem jutnak hozzá. Nekem az a véleményem, hogy ha Magyarország külföldi segélyt kap a történeti kutatásokhoz és a kéziratok feldolgozásához—előfordulhat, hogy a segély „címkézetten” érkezik —, akkor a legfontosabb az alapvető kézikönyvek, a történeti feldolgozások, sőt folyóiratok kiadása lenne, azért, hogy ezek eljussanak az ország komolyabb könyvtáraiba, beleértve az iskolai könyvtárakat is. Szomorú, hogy számos esetben amiatt hiányosak tehetséges kutatók írásai, mert a szerző nem jutott hozzá valamennyi fontos forráshoz. — Kiknek szánta, milyen olvasókat képzelt maga elé a Kuriózumok írásakor? — A könyvnek vannak olyan fejezetei, amelyek könyvtárosoknak szólnak. Más részeknél az általános és középiskolai történelemtanárok érdekét tartottam szem előtt. De úgy gondolom, hogy az első néhány sor elolvasása után bárki megállapíthatja, hogy a tárgyalt téma vagy inkább egy másik terület érdekli. Nem teljes igényű művelődéstörténetről van szó (ehhez legalább tízszeres terjedelem kellett volna), én inkább olvasmányt, továbbgondolást és ötletet adó műnek nevezném. Például azokra a középiskolás diákokra és főiskolásokra gondolva, akik szívesen indulnak pályázaton. Kijelölhető belőle néhány, a megye történetét érintő részletkérdés. Az a titkos vágyam, hogy ha még két-há- rom kötetben közreadhatom a kuriózumokat, akkor elkészítem majd az időrendi mutatót is a múltban való tökéletesebb eligazodáshoz. K. E. Sok legenda keringett és kering ma is őseinkről. Ezek egyike úgy szól, hogy a hunok nyereg alatt puhították a húst. Ez a hit Ammianus Marcellinus leírása alapján terjedt el, ő nyilván tudott róla—vagy látta —, hogy a hunok néha nyers hússzeleteket tettek a nyereg alá, s ebből azt a következtetést vonta le, hogy ez a hús puhításának különleges módszere. Szó sincs azonban erről I Ha a tudósító jobban megfigyelte volna a dolgot, rájött volna, hogy a hunok lovuk fölsébezett hátát védték a nyers hússal, vagyis hogy a nyereg ne sértse tovább az állat amúgy is fájó testrészét. Ezt a húst azonban nem ette meg a hun lovas hiszen ő is tudta, hogy a nyers, nem tartósított hús fogyasztása komoly bélpanaszokat okoz. Akkor viszont mit ettek a néha napokon át kalandozó hunok? Természetesen modern módon táplálkoztak, s szárított húst vittek magukkal. A XIV. századi firenzei krónikás, Mat- teo Villanj (elh. 1363.) már racionálisabban gondolkodott eleinkről, mint historikus elődje a hunokról. íme, egy részlet krónikájából, amelyben az ökrök és tehenek húsának „keleties” feldolgozásáról ír: „A húsukat... nagy üstökben megfőzik, és ha jól megfőzték és besózták, elválasztják a csontoktól, kemencékben vagy másutt megaszalják; majd ha megszáradt, finom porrá zúzzák, és elteszik. Ha nagy sereggel vándorolnak oly pusztaságon, ahol 'nem számíthatnak friss élelemre, húsporral töltött üstöket — vagy gallyakból font kosarakat — visznek magukkal, de mindenkinél van egy zacskónyi ilyen por hadi élelmezés gyanánt... Ha folyóhoz vagy más vízhez érnek, ott letelepednek, megtöltik edényüket vízzel, majd felforralják, s ha már forr a víz, húsport dobnak bele... A por megdagad és egy-két maroknyitól tele lesz az e- dény... ez (étel) nagyen tápláló, és — egy kevés kenyérrel együtt vagy még anélkül is — képes az embert jó erőben tartani... A lovak fűvel, szénával táplálkoznak, az emberek pedig ezzel a porrá tört hússal." (Villa- ni e krónikája 1909-ben jelent meg magyar fordításban.) A XX. század elején már arról szóltak az útleírók, hogy a Kaukázusban a lovasok nyereg alatt puhítják a húst, s így gyógyítják állataikat. Akkor vajon miért gondolja néhány historikus, hogy nem ugyanígy jártak el a régmúlt idők lovasai, köztük a hunok is?
