Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-27 / 157. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP KÖZELKÉPEK 1990. október 27., szombat „A DISZNÓFEJŰ NAGYÚR NAGYON BIZTATGAT" Az egyszerűség utolérhetetlen nagyszerűsége NAGY FERENC ÉVTIZEDEI Évekkel ezelőtt egy esküvő alkalmával jártam Debrecenben a Hámán Kató úton levő új, modern katolikus templomban. A protestáns puritánságú, fehérre meszelt templomban lenyűgözött a stáció tizennégy fafaragása, a legalább háromméteres faragott feszület, Szent Antal és Szent József faszobra. Az esküvő ünnepe nem tette lehetővé, hogy elmé- lyedten nézzem végig a műremekeket. Csak lopva pillantgat- tam rájuk a szertartás alatt. De az ünnep varázsa a szívemben teljesebbé lett a szép varázsával. Nem tudtam akkor, hogy ezt a szépet Nagy Ferenctől, a lábon élő, többszörös Kapoly-dí- jas fafaragó művésztől kaptam. Ott, a cívisvárosban, Kaposvártól négyszáz kilométerre. Nagy Ferenc most hetvenéves. A születésnapján ő ajándékozott meg ezzel az ismerettel és azzal, hogy egy jó fél nap során beavatott élete hét évtizedének titkaiba. Hátul az udvarban, a műhelyben, ahonnan indul minden, egy majdnem kész kopjafa, fűrészek, fejsze, faforgács. A munkaasztalon barokk-keretben, barokk mintázatú környezetben vagy másfél méteres Mária- szobor. Nagy Ferenc megszállottan, fáradhatatlanul, ifjúi hévvel, lendülettel alkot. A vallási témák kiteljesednek művészetében. — Meguntam a pipitéres, margarétás drapériákat. „Rámjött'’ a barokk — mondja a maga természetes egyszerűségével. Ülünk a konyhában, ahol — mint minden háztartásban — a mindennapi élet zajlik. De az egyik falon ott sorakoznak a csaknem embermagasságú szobrok. A konyha is múzeum. Ülünk és összerakogatjuk elszaladt évtizedek jellemzőit. A korszakokét. A zöld tarisznya kísért — Milyen volt a tízéves Nagy Ferkó? — Hát... Jártunk az iskolába, a Varjakpusztától négy-öt kilométerre levő Zicsbe. Persze, a puszta már nincs meg. Egy öreg sváb tanítóm volt, aki bizony nem nagyon kedvelte a cseléd- kölkeket. Szerettem rajzolgatni, ezt észrevették, így már a második évben én rajzolhattam előre a táblára... Volt egy zöld tarisznyám, abban volt a palatábla. Azzal aztán jól hátba tudtuk vágni egymást! A diákcsínyeket újraélők kó- péságával döcögve elneveti magát. Pedig a zöld tarisznya jó néhány évtizeddel később, ismét motívum az életében. — 1976-ban történt — mondja Emma asszony, Nagy Ferenc felesége, (társa, támasza, és ki tudja még mi minden?) — Ott tartottunk akkor, hogy a Nemzeti Galériában, a Budavári Palotában kiállítják a szobrokat. Elvitték, felmentünk, és ott láttuk a sarokban a zöld szatyrot. Nem rakták ki őket a rendezők. Rettenetes volt! Megfogtuk és hazahoztuk... Időben, térben, művészi munkában egy kis kitérő volt ez a megjegyzés. — Varjakpusztáról Remetepusztára költöztünk—elevenedik meg a gyerekkor visszahoz- hatatlan szép-élménye Nagy Ferencben. — Boldog gyerekkorom volt! A cselédházak előtt virágoskertek, volt ott vagy öt halastó, mi őriztük a disznókat. Ostorokat fontam a haveroknak... —Szóba került a rajz, a fonás az első évtized kapcsán. Na, de a faragás?! — Hát persze! Az ostornyeleket megfaragtam! Kis szünet, mintha maga is most döbbenne rá: — Talán itt indult. Az ostornyeleknél... És folytatódott a második évtizednél, amikor már kilenc- száznegyvenet írtak, és Nagy Ferencet a kiképzés után Haj- máskérre hívták be lőszerraktári őrnek. — Volt ott egy bajtárs, aki művészettörténetet tanult. Az ő könyvét forgattam. „Görög szobrok”, ez volt a címe. Aztán a szolgálat alatt faricskálni kezdtem a figurákat — persze, ami nekem jutott eszembe. Sokat csináltam. Mikor haza- küldtem a katonaládám, ezzel volt tele. Elosztogatták. Hova került, hova se? Ki tudja?... Ehhez a második évtizedhez tartozik az is, hogy Nagy Ferenc kikerült a frontra. De akkor már olyan kötődése volt a faricská- láshoz, hogy „a kenyeremet odaadtam cserébe egy bicskáért”. A dobozos idő A harmadik és negyedik évtized a „dobozos idő”. Eleinte, amikor ötvenegyben házasságot kötöttek Emma asszonnyal, a faragás még csak a napi munka utáni szórakozás, szenvedély volt. De aztán... — Jött egy gyerekkori haver, Cserhalmi Sándor: Menjünk Tihanyba, van ott egy népművészeti ház, vigyük el a dolgokat. Motorral mentünk. — És mi történt ott? — Tetszettek, amit vittünk. Meg is vették mindet, sőt feladtak egy csomó megrendelést. — Mit kértek? — Dobozt, sótartót, — de faragtunk már akkor barackmagot is. Persze a motívumot — például, hogy legyen benne ötágú csillag, — megrendelték. Akkor ilyen idő volt. — Itt ültünk ebben a két borszékben — mondja Emma asszony, — a szobrok mellett ezért is őrizzük ezeket, és napi 14 órát csináltuk, csináltuk. És vártunk valami csodát... Mert a dobozok után Nagy Ferenc — talán pihenésképpen — egy vágóhídról szerzett szarvra ráfaragta a csodaszarvas legendáját, és faragott sok mást a maga gyönyörűségére. Az ötvenötös varsói VIT-en nemzetközi nagydíjat kapott. — Nem járt azzal egy fillér sem — veti közbe Emma asz- szony. A dobozok mellett közben születtek a figurák. — Kellett olyat is csinálni, ami nekem is tetszik, ami az én lelkem gyönyörűsége... A mélyben azért nőtt egyfajta lázadás és dac. — Ha nem kell senkinek, akkor itthonra csináljuk. A házunk egy múzeum lesz, ha meghalunk, a falura hagyjuk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben az időben különböző pályázatokon, kiállításokon gyűltek a díjak. Itt is, ott is felfe,, Csetepai áztam örökkön az Úrral / S pár zsoltárt megírtam talán, / S beszélik, hogy jöttem sok újjal, / Beszélik, hogy megbántottam sok régit. / Beszélik, így beszélik. ” (Ady: Nem csinálsz házat) dezték Nagy Ferenc őstehetségét, .ami jóval több, mint a „szokványos” népművészé, népi fafaragóé. De aztán végül is a Nemzeti Galériában történt zöld tarisz- nyás esetbe fulladt ez a felfedezés. Vigasztalás A tabi Nagy Ferenc Galériában van egy két nőalakból álló szobor, a címe: Vigasztalás. Az egyik nőalak, vállkendőjébe burkolózva maga a gúzsba kötött bánat, a másik a mellére tett kézzel hozzáhajolva mondja... Talán azt: meglásd, vigaszt hoz az idő! Nagy Ferencnek hozott. Egy mélyszívű művészpatrióta, Kovács Ferenc, a termelőszövetkezet akkori elnöke „felismerte” a gyöngyszemet. Segítségével megmozdult a település és néhány szervezet. Kevés művésznek adatik meg az életében: 1983-ban Nagy Ferencnek önálló galériája nyílt T abon. Életművének jó részét, hatvanhárom évesen Tabnak ajándékozta. A stációk első változata soksok más remekművel együtt itt látható. A harmadik vendégkönyv lapjaira írnak már megjegyzéseket az ide látogatók Japántól Amerikáig. Fotó: Gyertyás László Ahogy ma dolgozik — mert „rájött a barokk”, abban felfedezni vélek valami dühödt, feneketlen alkotókedvet. Soha nem tanult anatómiát, nem tudja, hogy az izmok hol erednek és hol tapadnak. Csupán életre kel és tökéletes lesz keze munkája nyomán a szobor. A fa. — Hogy van ez? A kevés szavú Nagy Ferenc mellére teszi ismét a kezét, mint legtöbbször, amikor szól. — Én az örömöt, a bánatot, a büszkeséget, az alázatot, a megbékélést, a békességet akarom megfaragni. Megvonja a vállát. — Hát — ez az egész titka. Hogy mit szeretne? A természet rafinériamentes őszinteségével vágja rá. — Két dolgot! Göncz Árpád kezéből átvenni a Kossuth-dí- jat. (Kétszer terjesztették föl rá, keserűen nevet is egyet.) A másik... Hát nem tudom, annak neki merjek-e vágni. Adyt! Ady költészetét szeretném megfaragni. Hm.. A disznófejű nagyúr... Bizony, nagyon biztatgat! Huncutul kacsint. Aztán hozzáteszi: — Talán... talán lesz még rá idő... Vörös Márta