Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-25 / 155. szám
SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. október 25., csütörtök Nyugdíjasokkal osztrák és bajor földön Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Nyugdíjasévek — alkotó évek? — A viszontlátásra ősszel, Münchenben, az Oktoberfesten! — ezzel köszöntek el a nyáron német- vendégeink. A szíves invitálást, ugye nem illik visszautasítani — így egy szép őszi hét végén gépkocsival neki is vágtunk a müncheni útnak. Kaposvárról a bajor fővárosig hosszú, s ha valaki nem az A/1 - es osztrák autópályát választja, akkor vadregényesen szép is az út. A Graz környéki alagútrendszeren túljutva „kisimul” a táj, ahol az autós turista — helyenként a készülő balkáni autópálya kész szakaszain — gyorsan haladhat. Innen már minden út Salzburgba visz. Valamivel hosszabb a vadregényes Salzkammerguton át vezető is. Itt az első állomás Bad Ischl, melyet az „indián nyárban” sok ezren keresnek föl. Manapság zömmel nyugdíjasok: idős osztrák házaspárok, élemedett korú bajor családok. És — hétvége lévén — összebújó szerelmes fiatalok is... Úgy döntöttünk, hogy a Wolf- gangseenél éjszakázunk. A 25—30 szobás Gasthofban egyedül voltunk magyarok. Az osztrák és bajor vendégek azért döntöttek e hely mellett, mert abban bíztak, hogy találkoznak a ritka pihenőidejét itt töltő Helmut Kohl német kancellárral. Az utazó vendégeknek viszont be kell érniük a „Kanzler” üdülőjével, meg a hajójával — persze csak madártávlatból... A 150 schillinges hotelárhoz dukáló finom és bőséges reggeli után útra keltünk Münchenbe, mely az osztrák—német határtól az autópályán már csak egy ugrás. Az idegenek a város szélétől az Oktoberfest színhelyének bejáratáig úgy a legkönnyebb eljutni, hogy megpróbál nyomába szegődni a „sörünnepre” érkező tengernyi autóbusz valamelyikének. Sikerült! Megláthattuk, miként ünnepli kedvenc italát, a sört — munkanap lévén—főként a sok ezer bajor nyugdíjas. Az igazi bajor első útja a bejárat után a söröspulthoz vezet. Legtöbbje nem is adja 5-6 „Mass” alatt, ami pedig kriglinként 1-1 litert jelent! A „Fest” a magyar szemnek a régi magyar búcsúkat idézi. Persze modernebb változatban. Igazában csak az óriáskerék a régi. A sok fúvószenekar népünnepélyi hangulatot teremt. Otthagyva a városi forgatagot, mi is inkább München belvárosát választottuk. A Ma- rienplatzot, ahol manapság több a gitáros, a tánccsoport, a bűvész, az énekes vagy a pantomimművész, mint korábban. A kalapba vagy a hegedűtokba illik legalább egy márkát dobni. Az osztrák tavaknál, a Chiemsee kirándulóhajóin nyugodt életű, kiegyensúlyozott idős emberekkel találkoztunk. Még inkább Európa ma legnagyobb gyógyfürdőhelyén, Bad Füssingben. A fürdőt ilyenkor ősszel főleg a nyugdíjas korosztály népesíti be. Füssing—Passau közelében, az osztrák határ mentén — hajdan olyan falu lehetett, mint a mi Igalunk. Erről árulkodnak a fürdő központjától kakaslépésnyire még zöldellő kukoricatáblák. Az 56 fokos, bő »hozamú termálforrás azonban gyorsan fürdővárossá varázsolta Füs- singet, s ma a száznál több szálloda, megszámlálhatatlan, panzió, Gasthof sem tudja befogadni a regenerálódni vágyó németeket. Ezért a ma működő három hatalmas gyógyfürdő (most épül a negyedik) vendégeinek fogadására Egglf inger, s Részlet az 1500négyzetméter vízfelületű Johannesbad gyógyfürdőből, háttérben Bad Füssing egyik gyógy- szanatóriuma még további négy környező település szerves része az üdülővárosnak. Ezekről a helyekről autóbuszok viszik-hozzák a vendégeket a gyógykezelésekre. Nekünk, magyaroknak sok olyan gyógyvízforrásunk van, mint a füssingi, viszont évtizedek múlva sem lesz olyan fürdő- és üdülőkomplexumunk, mint amilyet itt a legutóbbi 25 esztendőben kifejlesztettek. Füssing nem Csisztapuszta... Hogy a gyors fejlődéshez milyen utat kell választani, azt érdemes lenne az illetékeseknek is tanulmányozniuk. Az itteni szállodák, fogadók tulajdonosai, a vendéglátók nem egy év alatt, egy szezonban akarnak meggazdagodni... Bonni barátaink—idős nyugdíjasok — évente idejárnak regenerálódni. Korábbi biztosításuk révén háromévenként kedvezményes üdülés jár nekik, közben két éven át „maszek alapon” vernek tanyát egy apartmanban. E sorok írója a minden igényt kielégítő szállodában, másodmagával, 44 márkáért svédasztalról választhatott reggelit. Az embernek az idei balatoni árak jutottak eszébe... — Szép nálatok Hévíz, Zala- karos, Igái—mondta Klaus Bul- lach úr, a nyugdíj előtt álló német hegesztő, aki az idén hu- szonharmadszor járt a Balatonnál. Hogy legutóbb csak egy hétre érkezett, annak oka, hogy három hetet előbb élettársával Bad Füssingben töltött, mondván, ott lassan olcsóbb mint nálunk. A kiszolgálás közti különbséget bizonnyal udvariasságból nem említette. Rövid pár nap alatt idegenben az ember jobbára csak a szépet fedezi föl. Az azonban tjizonyos, hogy manapság — sajnos — nem a mi hazánkban jobb nyugdíjasnak lenni. Münchenben egy 56-os magyar, ismerős asszony szégyenkezve mondta, hogy „csak" 1700 márka a nyugdíja, de ő későn lett német állampolgár. Szerencsére nekünk nem kellett bevallanunk az 5 meg 8 ezer forintot... Kovács Sándor Általában a 40—50 közötti éveket tartják az emberek az alkotás időszakának, amelyben beérnek azok a teljesítmények, amelyekre az ijfúkorban előkészültek. Ötven éven túl már a hanyatlás kezdődik — mondogatják, s rettegve gondolnak arra az időre, amikor napról napra tapasztalniuk kell gondolkodásuk elsivárosodását, tettvágyuk csökkenését, alkotókedvük kimerülését. S még egy félelem: aki képtelen volt létrehozni élete nagy művét az alkotó időszakban, az élet derekán, örökre elveszítette a lehetőséget, hogy beteljesítse álmait. Vannak olyan hivatások, amelyek bizonyos életkorhoz kötöttek. A sportolók, a táncosok nyilván ifjúkoruk fizikai erőnlétének birtokában képesek elérni legkiválóbb teljesítményeiket. Általában azonban ez nincs így. A muzsikusok közül például Verdi a nyolcvanas éveit taposta, amikor megkomponálta a Falstaffot. A halhatatlan írók közül Goethe haláláig — amely bizony igen késői korban következett be—töretlenül alkotott, s Victor Hugo is apad- hatatlan szenvedéllyel dolgozott még nyolcvanéves korában is. És megemlíthetnénk még az aggkorú alkotók egész sorát, Humboldtot, Lamarckot, s nem utolsó sorban Michelangelót, akit csaknem kilencvenéves korában munkája mellől szólított el a halál. De vajon mindenkire érvényes az, ami a zsenikre? Hiszen a felsoroltak mindegyike lángelme volt! Könnyű volt nekik — mondhatná bárki. De ha nem engedjük, hogy a fiatalság múlása, az öregség közeledte megtörje a lendületünket; hogy a csalódások, betegségek, rossz szokások a kedvünket szegjék, a későbbi évek is nyitva állnak az alkotásra! Természetesen ez elsősorban azokra érvényes, akik ifjúkorukban is kezdeményezők voltak: akik nem rutinból, kötelességből, muszájból végezték munkájukat, hanem az új létrehozásának öröme vezette munkálkodásukat. Aki hozzászokott ahhoz, hogy munkája révén jobbat, újabbat alkosson, gyakorlatilag nem is tud leszokni az alkotásról. Napjainkban, amikor a nehéz gazdasági viszonyok rákényszerítették az embereket, hogy mozgósítsák kezdeményező készségüket, alkotóerejüket, napvilágra kerülhet minden rejtett tehetség, régóta, titkon ápolt készség, képesség. Sokan azt hiszik, csak a fiatalkorban érezhetik, hogy testi, szellemi és erkölcsi erejük végtelen. Fiatalon igen gyakran gondolunk arra, hogy sokoldalúak vagyunk, miközben csupán egy vagy két dologgal foglalkozunk igazán. Miért lenne ez másképpen a későbbi életkorban? Miért fájlaljuk most, ha le kell mondanunk valamiről, vagy erőfeszítéseket kell tennünk, holott hajdan boldogsággal töltött el bennünket, ha céljaink elérése érdekében képesek voltunk mindezekre? Az ember életében a késői években is megvan a maguk létjogosultsága, amelyek éppen úgy tartalmaznak célokat, vágyakat, eredményeket, megvalósulásokat, és természetesen csalódásokat is, mint minden más életkor. Flamm Zsuzsa r Pwfnrrll 11 „Keressük együtt a megoldást, s CVIUl UUIU ahogy tudunk, segítsünk egymáson!’’—ezzel a mondattal zárult az olvasót köszöntő írásunk az első alkalommal megjelent Nyugdíjasok oldalán 1989. október 20-án, vagyis egy évvel ezelőtt... Azóta éppen félszázszor jelentkeztünk ezzel-az oldallal. Ez a mostani már az 51 -ik... A Nyugdíjasok oldalát—okkal mondhatom — olvasóinkkal közösen írtuk, hiszen véleményük, örömük és gondjuk, rendre helyet kap ezeken a hasábokon. Leveleiket a jövőben is érdeklődéssel várjuk! „Kisfiam, mondd, mit csináljak?” etvenöt évesen került kórházba. Amikor megtudta, hogy gégerákja van, nem hisztériázott, nem csinált jelenetet. Rezignáltan, majdhogynem egykedvűen fogadta a hírt. Beletörődött, bár nemigen értette, miért sújtja éppen őt ez a betegség, hiszen soha egyetlen szál cigarettát sem szívott... A fiú csak nézte anyja elgyötört, lesoványodott arcát. Tudta, hogy másnap műtik, s hogy neki hosszabb időre külföldi kiküldetésbe kell utaznia. Nincs, aki majd ápolja, ha hazakerül a kórházból. Éppen ezért fogadta örömmel, amikor az egyik nővér félrehívta: — A néni mesélte, hogy ön milyen elfoglalt... Meg azt is, hogy fent a hegyen van egy kis háza egy szép telekkel. A közeli kisvárosban lakik egy barátnőm. Ő szívesen kötne eltartási szerződést a nénivel. Gondozná a házért, a telekért, jól bánna vele. Valamikor ő is ápolónő volt... És hát a néni, ugye, már 75 éves, és most, hogy... Itt ütötte szíven a szó a férfit. Tudta, hogy 75 éves az édesanyja, de mégis... Tudta azt is, hogy ez a nő reálisan gondolkodik, de mégis... És tudta azt is, hogy mint elvált, állandóan vidékre — gyakran külföldre — járó férfi embernek nemigen van más megoldása... — Köszönöm, majd megbeszélem az édesanyámmal — felelte. — A néni tulajdonképpen már bele is egyezett. Csak a maga áldását várja. A barátnőm már meg is látogatta két nappal ezelőtt. Szimpatikusak voltak egymásnak. — Rendben — sóhajtott a férfi, valamiféle megkönnyebbüléssel a hangjában. Mire visszatért külföldi kiküldetéséből, édesanyja túlesett a műtéten, és a szerződést aláírták. A néni kimosdatva, sápadtan üldögélt eltartója lakásának kisebbik szobájában. Örömmel fogadta a fiát, megköszönte az ajándékot, s úgy látszott, elégedett a sorsával: — Jó asszony ez a Bözsi — mondta. — Látod még azt is megengedte, hogy a kutyámat idehozzam. Rendesen főz, jól is. Megígérte, felvisz a hegyre, ha egy kicsit megerősödöm... Múltak a hónapok. A férfi hol ritkábban, hol sűrűbben látogatta az anyját, ő meg hol több, hol kevesebb pénzt, de minden alkalommal pénzt kért a fiától. A férfi csodálkozott, miért nem elég a nyugdíja, hiszen azelőtt mindig elég volt, még ő adott belőle... Az eltartó asszony fia az egyik alkalommal új órájával dicsekedett, máskor meg azzal, hogy micsoda távirányítós autóval lepte meg őt Mária néni! Bözsi karján is egy új aranykarkötő csillogott... Nem szólt. Várt. Anyja egyre sápadtabb, egyre nyugtalanabbul fogadta. — Nem arról volt szó, hogy felmentek a hegyre? — kérdezte a fiú. — Á tiszta levegő biztosan jót tenne... Az öregasszony teljesen magába roskadt. Látszott, mondaná is, meg nem is, mi bántja. Egyszer csak egy mély sóhaj után halkan elkezdte: — Felvitt a Bözsi a hegyre, bár ne tette volna! Tudod, hogy néz ki az én gyönyörű kertem? Két év alatt egy fűszálat sem tettek odébb, minden gazos, a gyümölcsfák tetvesek, molyo- sak! Az én gyönyörű rózsáim! Mivé lettek? Rossz rájuk nézni. Ez a Bözsi ígért fűt-fát. Hogy majd művelik a kertet. Hogy veteményeznek, hogy milyen jól jön majd a konyhára, ami ott megterem. A gyümölcsöt sem szedték le, azt is csak a madarak eszik... Amikor kérdeztem, hogy mi van a kerttel, mindig azt felelték: szép, rendben van, jól terem. Még borsót is hoztak, cseresznyét, hogy az a kertből való, de nekem valahogy gyanús volt. Az én cseresznyém nem ez a fajta. De azt hittem, rosszul emlékszem. Én, bolond öregasszony, hittem nekik, meg akartam hálálni a jóságukat. A gyereknek is, az asszonynak is mindig dugtam pénzt. Karácsonykor is odaadtam az egész nyugdíjamat, vásárolják el, legyen szép ünnepük... A férfi közbe akart szólni, de az öregasszonyból most már ömlött a szó: — Vérszemet kaptak, tudod, kisfiam, vérszemet! Aztán már kértek is: „Mária néni, láttam egy csodás csizmát, úgy szeretném megvenni, de most nincs rá pénzem. Adjon már kölcsön, majd fizetéskor megadom”. Soha nem adta meg! Egyszer azt is észrevettem, hogy amíg a fürdőszobában voltam, Bözsi kinyitotta a fiókot, ahol a pénzemet tartom. Igencsak elszégyellte magát, amikor beléptem. Hebegett, hogy csak a port akarta letörölni, s hogy nem volt a fiók rendesen becsukva. Tudod, kisfiam, én is elszégyelltem magam, hogy talán igaztalanul gyanúsítom. Este benyúltam a fiókba. Volt ott külön ötszáz forint. A te születésnapodra tettem félre, és most nem volt ott a pénz... Szóltam Bözsinek. Elmondott mindenféle szenilis vénasszonynak, aki dugdossa a pénzét, aztán már maga sem tudja, hová tette. És azóta már nem főz rám úgy, ahogy azelőtt csinálta, nem törődik velem. Az ágyneműt a múltkor kézzel mostam ki, mert második hónapja nem adott tisztát... Elhallgatott. Hallgatott a fia is. Tanácstalannak érezte magát. Szerette volna azonnal felbontani a szerződést, de hát azt nemigen fogadják el indoknak, hogy a gyümölcsöt nem szedi le a fáról az eltartó; hogy rosszabbul főz, mint régebben; hogy elfelejt tiszta ágyneműt adni. Talán az ötszáz forint? De azt hogyan bizonyítsa? J ély sóhajtással ismét az anyja szólalt meg: — Tudod, fiam, mi a baj? m ám! Az, hogy sokat éltem... Hogy már több mint két éve volt a műtétem. Hogy más ebbe hamarabb belehal. Hogy Bözsiék is ezt hitték... De hát kisfiam, mondd, mit csináljak?! m Haiotten Ősz Katalin
