Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-05 / 113. szám

1990. szeptember 5., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 A kaposvári példa Szeptember 8-ig meghosszabbították a hittan-pótbeíratást — Vélemények az iskolaigazgatók és egyházi vezetők tanácskozásáról Nőtt az oktatás támogatására szánt összeg A somogyi németek segítésére A Táncsics gimnázium tanulói ismerkednek az új másológéppel A tanév kezdete előtt talál­koztak a kaposvári általános iskolák igazgatói és az egyhá­zak helyi vezetői, hogy a Műve­lődési és Oktatási Minisztérium útmutatójának szellemében megtárgyalják a hitoktatás — főként gyakorlati — kérdéseit. Dr. Baráti János római katolikus apát-plébánost, Bellái Zoltán református esperest és Garai László művelődési osztályve­zetőt arról kérdeztük, hogy a közös eszmecsere mennyire mozdította elő a hitoktatás megszervezését. // Őszinte segítő szándék Valamennyien úgy véleked­tek, hogy a találkozót a nyitott­ság, az őszinte segítő szándék jellemezte. Az iskolaigazgatók jószándékát bizonyítja, hogy a hittan-pótbeiratás határidejét szeptember 8-ig meghosszab­bították, és megállapodtak ab­ban, hogy az iskolák segítséget nyújtanak az igények felméré­séhez. Vállalták, hogy az egy­házak által megfogalmazott ér­tesítést a gyerekek segítségé­vel eljuttatják a szülőkhöz, akik ezt kitöltve válaszolnak arra a kérdésre: akarják-e gyermekü­ket vallásoktatásban részesíte­ni. Dr. Baráti János azért tartja ezt rendkívül fontosnak, mert előmozdítja a nélkülözhetetlen tisztánlátást. Bellái Zoltán sze­rint eddig az egyház belügye volt a vallásoktatás megszerve­zése. Az igényfelméréshez nyújtott segítség azt mutatja, hogy az iskola is kész részt venni ebben a munkában. — Amikor a kérdőívek visz- szaérkeznek, lehet beszélni ar­ról, hány csoport induljon és az oktatás rendszerében hol he­lyezkedjenek el a hittanórák — mondta Garai László. — Mi azt kértük az iskolák vezetőitől, hogy az 1—2. osztályban ne az ötödik, illetve az úgynevezett nulladik órára tegyék a hittan­órát. Más megoldásra is van le­hetőség. A felsőtagozatban azonban a nulladik óráról sem lehet teljesen lemondani, hi­szen magas az óraszám. E gon­dok enyhítésére több javaslat is elhangzott. Azt kértem, mond­juk ki, hogy 16 óra után sehol sem lesz kötelező iskolai foglal­kozás. A diákok így még az is­kolán kívüli hittanórára is idő­ben odaérhetnek. Ezt a javasla­tomat az igazgatók elfogadták. Iskolai feladat — Mi azt szeretnénk, ha a hit­oktatás beépülne az iskola óra­rendjébe — mondta dr. Baráti János. A legtöbb vita talán a hitokta­tók fizetése körül bontakozott ki. Erről Bellái Zoltán többek között azt mondta: — A hitokta­tás nevelés, tehát iskolai fel­adat. A múltban is a mindenkori kormány vállalta a vele kapcso­latos költségeket. Álláspontunk szerint ennek most is így kell lennie. Hasonlóképpen vélekedett erről a kérdésről dr. Baráti Já­nos is: — Kevés a pap, egyre több világi hitoktatót kell alkalmazni. Tőlük különösen nem várható el, hogy ingyen vagy alamizs­náért tanítsanak. Mi azt szeret­nénk, ha az állam biztosítaná számukra a tisztességes fize­tést, hiszen az egyháznak — javainak államosítása után — erre nincs fedezete. Garai László erről többek között ezt mondta: — Bár a városnak jelenleg nagyon rossz a költségvetési helyzete, mégis tudná fizetni a hitoktatókat, hiszen kevés val­lásoktatási órával számolunk. Rajtunk tehát nem múlna a do­log. Ám a miniszteri utasítás szerint a hitoktatókat az egyhá­zaknak kell finanszírozniuk. Ez valóban vitatható. A világiaktól — tanároktól, külső óraadóktól — nem várható el, hogy pusz­tán szeretetből oktassák a hit­tant, hiszen ezekre az órákra komolyan fel kell készülni. Kö­vessük a saját hagyományain­kat! Ugyancsak személyes vé­leményem, hogy egy-két órával csökkenthetnénk az iskolai el­foglaltságot, így helyt adhat­nánk a hittanóráknak. Köztu­dott, a magas óraszám nem hozta meg a várt eredményt. A kormánynak kell tehát sürgő­sen lépni. Elhatározott szándé­kunk, hogy ebbeli véleményün­ket a felmérés után hivatalosan is a minisztérium tudomására hozzuk. Véleményüket is kérik Nem kell viszont kormányen­gedély ahhoz, hogy a hitoktató beilleszkedjen az iskola közös­ségébe. Dr. Baráti János kifej­tette: jó lenne, ha a hitoktató a testület tagja lehetne. Megje­gyezte azonban, ha ez nem megy — és ez a véleménye Bellái Zoltán esperesnek is —, a hitoktatókat akkor is vonják be az iskolai rendezvényeibe, min­den esetben kérdezzék meg őket, amikor a gyerekek maga­tartásáról, fegyelméről szó esik. — A kaposvári általános isko­lák igazgatói ezzel egyetértet­tek. S évente legalább egyszer a neveléssel kapcsolatos szak­mai értekezletekre is meghívják őket—mondta Garai László. — Véleményük olyan visszajel­zés, amit minden bizonnyal ér­demes megszívlelni. Össze kell fogni Dr. Baráti János szerint azok­nak, akik a magyar ifjúságért és annak jövőjéért dolgoznak, össze kell fogniuk, együtt kell dolgozniuk. Eredmény csak így várható. Úgy látszik, a kaposvári isko­laigazgatók és egyházi vezetők közös eszmecseréje ebben pél­dát mutatott. Ez érződött Bellái Zoltán esperes szavaiból is: — Igaz ugyan, hogy az isko­laigazgatók jóval kevesebbszer nyilatkoztak meg, mint az okta­tási osztály vagy az egyházak képviselői, azért úgy éreztem, hogy az iskolák vezetői valóban „pozitívan álltak a hitoktatás ügyéhez”. Nagyon remélem, hogy ilyen kedvező tapasztala­taink lesznek akkor is, amikor a szülőknek küldött nyilatkozatok visszaérkeznek. Szegedi Nándor A Donau Schwaben Stiftung alapítvány eddig 5 millió márká­val segítette a magyarországi német ajkú lakosságot azzal a céllal, hogy anyanyelvűket ápolják, identitástudatukat erő­sítsék. A Magyarországi Németek Szövetsége az 1988 decembe­rében tartott VII. országos kongresszuson új vezetőséget választott és a német nyelvterü­lethez tartozó valamennyi ál­lammal (pl.: Svájccal is) kialakí­totta állandó kapcsolatát. Sike­rültelérni, hogy az alapítvány ez év tavaszától kétmillióról négy­millióra emelje az anyanyelvi oktatás támogatására szánt összeget, amelynek kamatából a magyar oktatás is részesedik. A HÁTTÉRBŐL ELŐRE Dr. Schiller Mária, a Somogy- terv építészmérnöke műemléki szakmérnök, a Magyarországi Németek Szövetségének veze­tőségi tagjaként próbálja életre kelteni a német nemzetiségi oktatást, kultúrát. A megyében ugyanis még nem alakultak meg a tagságot tömörítő szer­vezeti formák, mert az itt élő németség nehezen vállalja a nemzetiségi hovatartozását. Ezért is van, hogy a háború és a kitelepítések óta anyanyelvűk használata majdnem teljesen háttérbe szorult. A gyerekek idegen nyelvként tanulták a németet, és így a Somogybán élő mintegy 20—30 ezer lélek­számú nemzetiségből mind­össze 1 százalék beszél anya­nyelvi szinten. (Csak példakép­pen említjük, hogy Baranyában ezerszer többen tanulnak né­metül, mint megyénkben. Ebből következik az is, hogy a támo­gatásokból ők nagyobb há­nyadban részesülnek.) Me­gyénkben hiányzik a megfelelő infrastruktúra, a nemzetiségi óvodák, iskolák, ezért szorgal­mazzák egy nemzetiségi tago­zatú osztály létrehozását. Dr. Schiller Mária eddig egyedül vállalta fel társadalmi munká­ban a somogyi németség gond­jait. (Baranyában 200 ilyen tár­sadalmi munkás tevékenyke­dik!) Tavasztól a Táncsics gimnáziumból Gyenge Lajos német tanár segíti a további munkát. BARCSTÓL SIÓFOKIG A Barcstól Siófokig terjedő területen körülbelül 13 község­ben élnek sűrűbben németek és Kaposvárra is sokan települ­tek. Összefogásukra, kultúrá­juk ápolására és fejlesztésére szeretnék létrehozni Kaposvá­ron a Német Kulturális Egyesü­let nevű szervezetet. Az egye­sületbe mindenkit várnak, aki érdeklődik a német kultúra iránt, illetve németül szeretne beszélgetni. Úgy tervezik, hogy a jogi személyként működő szervezet havi egy alkalommal várja az érdeklődőket. Ha sike­rül a foglalkozások megtartásá­hoz megfelelő helyiséget talál­niuk, hamarosan beindulhat az egyesületi élet. Első, jelentősebb sikerként könyvelhető el, hogy májusban Kaposvárra látogatott Baden- Würtenbergből dr. Ulrich Hart­mann, a helybeli tartományi gyűlés vezetője. Megbeszélték a megye nemzetiségi gondjait, majd Hartmann úr felajánlotta; Somogy lépjen testvérmegyei kapcsolatba a tartománnyal. (Az angliai Essex grófság — melynek képviselője ugyan­csak jelen volt a látogatáson — már kialakított egy ilyen szövet­séget a német tartománnyal.) A kéznyújtás azért is igen jelen­tős, mert erről a vidékről telepí­tették 300 éve Somogyba a leg­több német polgárt és a kitelepí­tések is erre a vidékre irányul­tak. A családi kapcsolatok ilyen­formán ebben a régióban a leg­erősebbek. TANKÖNYVEK CSOMAGJA A tartomány képviselője az anyanyelv megőrzése érdeké­ben elsősorban az oktatási in­tézmények számára kíván se­gítséget nyújtani. Elsőként a Táncsics gimnázium részére érkezett augusztus 18-án egy speciális tankönyvekből, máso­lógépből álló csomag, melyet a baden-würtenbergi tanárok állí­tottak össze. Az újabb küldemé­nyekhez a Donau Schwabe Stiften alapítvány biztosítja az összeget. Dr. Schiller Mária egyébként most nyert el egy tíznapos berli­ni ösztöndíjat, a brechti szín­házról, a Berlini Filharmoniku­sokról és a műemlékvédelemről írt dolgozatának elismerése­képpen. Tizenkilenc, Európa más országából pályázó társá­val együtt vesz részt a Kultur­stadt Berlin című szemináriu­mon. Várnai Ágnes MAGYAR VILÁGIRODALOM (TOKAJI ÍRÓTÁBOR, 1990) A „hódoltsági békeévek” (Kádár-korszak) után, gyógyító vasárnapokra várunk, melyek nem úgy robognak el előttünk, mint a gyorsvonat a feszes vi- gyázzban álló bakter előtt — épp csak fölvillantva egy másik világ fényeit. Már '85 óta remény és két­ségbeesés útitársaim, amikor fölszállok Fonyódon a vonatra, hogy végigutazva az országon, éjszaka érkezzek Tokajba, az írótáborba. Egyszerre álom és valóság ez, a jövő víziója. A tábor 1972 óta a magyar szellemi élet, a társadalom megújítására törekedett. Olyan dolgok mondattak itt ki, ame­lyek akkor rögtön nem kerülhet­tek nyilvánosságra, évek múl­va azonban nyíltan vitáztak ró­luk. Ebben igen nagy szerepe volt Fekete Gyulának. Éppen ezért volt döbbenetes hallgatni azt az idén küldött táviratát, amelyben azt írta, hogy a neki ítélt Bartók Béla-díjat nem veszi át és azzal vádolta a kuratóriu­mot, hogy az írótábort az ellen­ség kezére játszotta át. Ki itt az ellenség?! Talán a nem népi iro­dalom képviselői? Emlékszem, épp néhány éve maga buzdított meg a békétlen együttműkö­désre. Fáj a szívem érted, értünk Gyula bátyám, és remélem jö­vőre a hatputtonyos aszú itt, Tokajban enyhíti a dühöt, amit érzel, mert hiányoztál. De a szekértábor halad tovább, ha­ladni kell, mert a magyar társa­dalom megújulása az önszer­veződéseken múlik, és ebben Tokaj élő példa kell maradjon, másokkal együtt. Egyben min­dig a sorskérdéseken meditáló, a valósápot feltáró írók, a ma­gyar „világirodalom” fóruma is. Én már tavaly azt képzeltem el, hogy sikerül a Fonyódi Helikon '90 tavaszán egy „Duna völgyi párbeszédet” megszervezni a Kárpát-medencében élő népek közt. Sajnos ez nem sikerült, a nagy változások után zavaros helyzet, a nacionalista indula­tok, programok ezt lehetetlenné tették. Pedig gondolom, sokan egyetértünk József Attilával: „Rendezni végre közös dol­gainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés” — most látjuk csak igazán: „nem is kévés”, mindenesetre eljött az idő: meg­ismerni szomszédainkat. Az idei írótábor fő témája a hattyúnyakú görény, avagy az „irodalompolitika” anatómiája. Érről olvashattak a Népszabad­ságban is, nem kívánok ezzel részletesen foglalkozni, annál is inkább, mivel az ott lévő pár­tok képviselői megegyeztek abban, hogy „irodalompolitká- ra” — legalábbis az eddigi érte­lemben — nincs is szükség. Kérdés persze, hogy ki finan­szírozza ezután a lapokat, fo­lyóiratokat? Lesz-e állami tá­mogatás? A legfőbb kérdés az: fönnmaradhatnak-e a művészi értékeket közvetítő folyóiratok ebben a szennyes áradatban, ami jelenleg mindent elönt? Ezzel kapcsolatban jellemző a Holmi szerkesztőinek véle­ménye. Az állam támogassa az irodalmat, de ne várjon érte semmit. Reméljük, a magyar irodalom visszatér természetes állapotához; a folyóirat-iroda­lomhoz. Ezek után az olvasót arra kérem, meditáljon azon, hova juthat a magyar társada­lom, a szellem e honban, ha a mai helyzet nem változik, ami­kor is újságosbódéinkat el­árasztotta a pornó, a krimi, a képregény és mutatóba is alig találni egy-egy irodalmi folyóira­tot?! (Itt jegyzem meg, hogy szakmunkástanulóinknak az egyharmada már eddig se tu­dott értelmesen olvasni.) Az idei tábor legnagyobb je­lentősége abban van, hogy végre nemcsak a Trianon utáni csonkolt Magyarország írói, szerkesztői gyűltek össze, ha­nem a történelmi országé is, és ott voltak a nyugatiak is. Ez megnyugtató, boldogító, fölemelő érzés volt, minden szétszórtságunk, tragédiánk el­lenére is. Egyszerre, egy terem­ben például a pozsonyi, kassai, kárpátaljai, székelyföldi, ma­rosvásárhelyi, kolozsvári, nagyváradi, újvidéki, párizsi, bécsi írók, szerkesztők — ez néhány éve elképzelhetetlen volt — és most íme valóság. Persze ilyenkor különös dolgok történnek, mert mozaikképek­ből kellene az egészet össze­rakni, ami elég nehéz. Figyel­meztetett erre már László Gyu­la is, amikor a honfoglalás kori Magyarországról írt: „A múlt nem egyenlő azzal, ami belőle megmaradt”. Ha tudjuk, hogy írók, szerkesztők, akik olvastak egymás írásait, de évtizedekig nem találkozhattak, érezhetjük annak a helyzetnek az abszurd voltát, aminek tanúja voltam. Jöttem az egyik leghíresebb erdélyi folyóirat főszerkesztőjé­vel a tábornak otthont adó új kollégium bejárata felé. Érke­zett egy nyugati kocsival valaki, többen üdvözlik. Főszerkesz­tőnk is; „ Nagyon örülök, hogy eljöttél, annál is inkább, mert az imént olvasták fel a táviratodat, hogy betegséged miatt nem tudsz jönni". „ Ugyan, kérlek”— így a másik. Ekkor derült ki, hogy aki a táviratot küldte valaki más, csak hasonlítanak vala­mennyire egymáshoz. Este aztán a királyok bora megtette a magáét, mert a toka­ji borozókban és az utcákon is felzengett egy-egy szekély nép­dal. Eközben mondta nekem az egyik szerkesztő: ,,Néha még most is megcsípem magam, ébren vagyok-e, tényleg itt va­gyok-e, ennyi év után?” „Nézd, hogy remeg a keze”— mutatott rá egy fiatal emberre —,,Erdély legtehetségesebb költője, de már alkoholista.” Mert itt a talál­kozások örömében is kísértet­tek az otthoni tragédiák, a vá­sárhelyi pogrom képei. Mindaz, amiről beszélni oly nehéz, talán nincs is rá szó, csak eljajongani lehetne. Egy-egy ének közt is csak előjött; ,,Nem vesznek össze itt most a vatrások, szekusok, mert székely vagy és énekelsz. ’’ Megmaradunk-e, mindunta­lan ez a kérdés? Király Károlytól is ezt kérdezték, amerre járt. Válasza: igen. Ézt hirdeti az egyik székelykapu Erdélyben is: „Házad bárhol lehet, de hazád csak itt. ” Gondoskodnunk kell arról, hogy az erdélyi, székelyföldi üzenetek, jajongások eljussa­nak hozzánk, és a mi üzene­teink is hozzájuk, ne érezzék árvának, elhagyatottnak magu­kat. Ezért az volt a legnagyobb öröm számomra, hogy a szer­kesztőket meghívhattam végre személyesen is a jövő évi Fo­nyódi Helikon szerkesztői ta­nácskozására. Az pedig még ráadás volt, hogy a marosvasárhelyi rádió szerkesztőnője megkért, hogy egy versemen kívül olvassam föl a Fonyódi Helikon 6. köteté­nek általam írt fülszövegét, mintegy üzenetet. Talán éppen most kerül adásba, amikor az olvasó is ezt elolvashatja: „Benned is hullanak már a savas-esők kimosni emlékező^sejtjeidből mi megtart összeköt s elindultak már a szellem szörny-buldózerei sivataggá tarolni legszebb gyümölcsös kertjeid De MOST, e mostoha—időben is alkotni kell, hogy Európa fizetetlen végvára, szegénylegények gyöngyor­szága legyen lakható föld, közös szellemi hazánk határon innen és túl!” Simon Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom