Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-01 / 110. szám

6 SOMOGYI HÍRLAP — HORIZONT 1990. szeptember 1., szombat A sajtót általában nem szok­ták az üzleti tárgyalásokra meg­hívni. A Turul Kft. — amely nemrég Kaposváron, a Somber Beloiannisz utcai székházában nyitott irodát — egyebek mellett utaztatásra is vállalkozott, és meghívta lapunk munkatársát az Adria-parti üdülőhelyre, a Velence közelében levő Bibio- néba. A Turul üzleti tervét arra alapozta, hogy Somogybán nagy az érdeklődés Olaszor­szág — főként a tengerpart — iránt. Az emberek többsége azonban nem tudja megfizetni az ilyen utak költségeit. Akik mégis vállalkoznak rá, azok rendszerint nehéz körülmények között érik el céljukat: éjszaka utaznak azért, hogy megspórol­ják a szállásköltséget, és álmo­san, fáradtan szállnak ki az au­tóbuszokból. 1. Szakítva a hagyományokkal — Ausztrián át—Graz, Klagen­furt, Villach érintésével, túlnyo­mórészt sztrádákon értük el Bibionét. így gyorsabban és biztonságosabban lehet az olasz tengerpartra jutni, mint a kanyargós jugoszláv utakon. Bibionéban, az Agenzia Eu­ropa vezetője, Franco Bosso irodájában az ismerkedés dö­cögve — és talán túlságosan is hivatalosan kezdődött. Mi taga­dás, kissé kínos volt, amikor térképet tett magyar tárgyaló- partnere elé, és megkérte: mu­tassa meg, hol van Igái. Azután oldódott a kezdeti fe­szültség. A beszélgetésnek len­dületet adott, hogy bebizonyo­sodott, a somogyi fürdő közel van a Balatonhoz, a kaposvári repülőtérhez és kapcsolatban áll a nyugatnémet Neckermann céggel, amely Igáiban hosz- szabb idő óta üdültet nyugatné­met csoportokat. Neckerman­nék Bibionéban is jelen vannak, hiszen a németek közvetítésük­kel jutnak el a tengerparti fürdő­helyre. Az alkudozás azért folyt, hogy miként lehetne az utaso­kat olcsón eljuttatni az olasz tengerpartra. A hosszúra nyúlt alkudozás végül is meghozta az eredményt. Igaz, nem az Agen­zia Európával, hanem a tárgya­lásokba később bekapcsoló­dott Euroturral. Kemény csata folyt a fillérekért: akadtak pilla­natok, amikor úgy éreztem, eredménytelenül térnek haza. Aki boldogulni akar, annak több hasonló üzleti csatára kell szá­mítani. Lelemény, ötlet, furfang mozdíthatja elő a sikert. De megérte a fáradságot! Az ola­szok készséget mutattak szak­mai utak szervezésére is. Szó­ba került például — ha igény lesz rá — a somogyi mezőgaz­dászok utaztatása az igen fej­lett olasz mezőgazdasági üze­mekbe, intézményekbe. 2. Mielőtt a pecsét rákerült vol­na a megállapodásra, az Euro- tur igazgatója, Graciano Serafin Mercédeszéből megmutatta Bibionét: a szállodákat, az apartmanokat s az olasz ten­gerparti konyhát. Az ételekből is érzékelhetik a látogatók: gaz­dag a tenger élővilága. A tinta­hal, a kagyló, a homár egyaránt ott van az étlapokon. Franco Bosso, az Agenzia Europa igazgatója a magyar kapcsolatokról és lehetőségek­ről mondta: — A magyarok na­gyon közel állnak hozzánk. Örülünk annak, hogy nyitnak a világra. E téren most megelőz­nek minden más kelet-európai országot, és ez növeli esélyü­ket. Mi igyekszünk segíteni... A két idegenforgalmi szak­embert a hivatalos ügyek elinté­zése után este láttam viszont az Európa-partin, ahová szeretet­tel meghívtak. A két igazgató nem frakkban és csokornyak­kendőben jelent meg, hanem konyhakötényben, ingujjra vet­kőzve: mindketten szorgalma­san rakosgatták a vendégek tányérjaiba a húst, a kolbászt. Az Éurópa-parti a mi majáli­sunkhoz hasonló, zenével, tánccal, parasztos ételekkel Egyébként azt, hogy odatalál­tunk a futballpálya nagyságú területen zajló vurstliba, egy szélesen gesztikuláló olasz benzinkutasnak köszönhettük: a saját kocsiján vezetett ben­nünket a helyszínre. A nemes gesztus okára akkor jöttünk rá, amikor közölte: Siófok vendéqe volt. 3. A szinte még világosban kez­dődött Európa-parti legfeljebb csak szerény nyitánya annak, ami este az olasz fürdőhelyen az idegen szeme elé tárul. Itt is — mint a legtöbb olasz város­ban — napnyugta után eleve­nedik meg az élet. Ilyenkor ki­nyitnak a boltok, és úgy tetszik, minden az utcára kerül. A nap­közben csendes Bibionéban megindul a sétálók és a vásár­lók áradata, mintha mind az öt­százezer turista bizonyítani akarná jelenlétét. Miközben a Del Sole (a Nap) korzón „finom autók” egymást érve suhannak a tenger felé meg onnan vissza — isten tudja, milyen céllal —, közöttük négykerekű bicikliket tekernek játékos kedvű gyere­kek, felnőttek. Ez a színes, vásári forgatag éjjel 11 óráig tart. Aztán az éj­szakai szórakozóhelyek „ve­szik át a szót”, no, meg a puha ágyak. Mert kicsit aludni is kell. Reggel ugyanis, mihelyt a nap fölkel, a tenger felé indul ismét a lenge öltözékű turistasereg, ahol a sokadalom ellenére a majdnem tíz kilométer hosszú strandon azért mindenkinek jut néhány négyzetméter homok és napernyő. Szegedi Nándor Ágyas volt, de nem áruló Ki adta fel az Ifjú Gárdát? Ezt írta Fagyejev, Az Ifjú Gár­da című regény szerzője műve végén (Madarász Emil fordítá­sa): „... Az ő révén váltak isme­retessé Sztahovics vallomásai és az is, hogy milyen szerepe volt Virikovának és Ljadszkajá- nak az Ifjú Gárda pusztulásá­ban. ” A regény más részében úgy állítja be a lányokat, mint akik a német és a helyi talpnyaló vallatok előtt halaskofa módra, kígyót-békát kiabálva egymás­ra elsorolták, ki milyen társadal­mi szervezetnek volt a tagja vagy épp egyik vezetője. A könyv szerint ezután, mintha mi sem történt volna, kikerülvén a rendőrségről, békésen elkö­szöntek egymástól. Minthogy a Fagyejev-mű tényleges nevekkel szerepelteti a német megszállókkal szem- befordult krasznodoni fiatalo­kat, tulajdonképpen dokumen­tumregényként is fölfogható. Eképp valós tényeket illenék tartalmaznia. Ljadszkaja a lágerben OlgaAlekszandrovna Ljadsz­kaja a történeteket ma másként mondja el, s a tények az ő igazát bizonyítják. Ugyanis a Lityera- turnaja Gazjeta idei 26. számá­ban megjelent írás szerint Szer- gej Kiszeljov, a lap ukrajnai kü- löntudósítója fölkereste az asz- szonyt, hogy megkérdezze tőle: csakugyan ő árulta el az Ifjú Gárdát? Ljadszkaja a lágerben hallot­ta, hogy isten malmai lassan őrölnek, de biztosan. Akkor arra gondolt: ez az ő esete! A kény­szermunkatáborba 1943-ban került, éspedig a legsúlyosabb váddal: hazaárulással és a németek kiszolgálásával. Az ilyentől még rabtársai is elhú­zódtak, s ki volt téve a táborsze­mélyzet kénye-kedvének. Később persze, amikor tízez­rével zárták szögesdrót vagy börtönfalak mögé a „hazaáru­lókat”, vagyis azokat, akiket a németek Nyugatra hajtottak rabszolgamunkára, vagy hadi­fogságba kerültek (ugyanis a Zsukov marsall által is aláírt egyik napiparancsban így sze­repeltek!), nos, ekkor mindjárt más lett a rabtársak fölfogása. Ljadszkaját az uráli kerületi haditörvényszék fiatalságára való tekintettel — 17 éves volt — 10 évi szabadságvesztésre és még 5 év közügyektől eltil­tásra ítélte. Az akkori viszonyok között „mindössze” ennyire, de hát egy élete virágjában levő lánynak ez kétségbeejtően hosszú volt. Fiatalsága mentet­te meg a főbelövéstől. Vissza Szovjetfalvába Három év nyomozás Az uráli táborból 1946 végén Moszkvába szállították, mint Lavrusin nyomozó mondta, azért, mert új körülmények me­rültek föl, s megjegyezte: ezek a körülmények az ismert író akkor megjelent regényében szere­pelnek. A nyomozás 3 évet vett igénybe, amelyet a szerencsét­len nő a hírhedt Lubjanka bör­tönben, majd a Lefortovo nevű fegyintézetben töltött. Minden­nap kihallgatták, s a nyomozók újra és újra megállapították: Ljadszkaja árulása vezetett a híres, fasisztaellenes földalatti harci csoport vesztéhez: nem­csak besúgóként, hanem úgy is, hogy a szembesítéskor mind fölismerte Oleg Kosevojékat, Zaharov rendőrparancsnok-he- lyettesnek pedig rendre elárulta a még szabadlábon élők rejtek­helyei. Ezután Ljadszkaja újra meg­menekült a főbelövéstől: az idő tájt törölték el — rövid időre csupán — a halálbüntetést. A további börtönt azonban nem kerülhette el: összesen 15 évre ítélte el a belügyminisztérium különleges tanácsa. Nyílt tüdő­baj támadta meg, ezért embe­riességből nem a hideg Urálba, Olga Ljadszkaja — akinek a táborban kislánya született, je­lenleg Ukrajna jeles költője — kiszabadulása után visszatért szülőfalujába, az akkori Ore- hovkába (magyarul Diósnak lehetne fordítani), a mai Szov­jetfalvába. Ez az egykori Voro- silovgrád — ma már újra Lu- ganszk — megyében található. (Hála neked, isten, sóhajt föl az újságíró — Kiszeljov.) Abba a megyébe, abba a já­rásba tért vissza, amelyben nemzedékeket borzasztottak el az Ifjú Gárda Emlékmúzeum tárlatvezetői a Ljadszkaja-félék aljas árulásával. Mégis: az egy­kori rab ennek ellenére — pedig az édesanyja megírta neki a tá­borba ezt a szörnyűséget — visszatért szülőföldjére. — Földijeim többet tudtak Fagyejevnél — közölte a Ki- szeljovval lefolytatott tavaly őszi beszélgetéskor a ma már idős asszony, s hozzátette: az elbocsátó bírósági végzésben teljes ártatlanságát bizonyítja a pecsét és az aláírás. Vajon ha­zaárulót bármikor is vétlennek szoktak nyilvánítani? Aztán egyszer csak megint fölkavardult a tisztuló víz: A Ljadszkaja asszony állítása szerint — s miért hazudna, hi­szen eleget bűnhődött!—az Ijfú Gárda tagjainak többsége, ve­zetői pedig teljes egészében hanem a meleg Kazahsztánba került. Igazán ajándékként is fölfoghatta ezt Ljadszkaja, aki rögtön, Krasznodon felszabadí­tása után saját kezű vallomásá­ban írta le árulása történetét. 1956-ban váratlanul szabad­lábra helyezték. Junoszty egyik. 13 évvel koráb­bi száma került 1983-ban a megyei pártbizottságra. Afolyó- irat szerint Fagyejev tudott Ljadszkaja árulásáról. Most, a peresztrojka meghir­detésekor az asszony írni kez­dett teljes és nyilvános megkö­vetéséért mindenüvé, ahová csak jónak látta: a szövetségi főügyésznek, a párt központi bizottságához, a legfelső ta­nácselnökségének. A válaszok mindahányszor csak keserves sírásra fakasztották Ljadszkaja asszonyt, aki megbánta, hogy tollat vett a kezébe. Még 1987-ben a kijevi kato­nai körzet ügyésze, egy bizo­nyos Vasziljev azt írta, hogy 1949-ben méltán ítélték el Ljadszkaját, hiszen áruló volt a javából: nemcsak a szembesí­téskor ismerte föl az ifjúgárdis­tákat, s nemcsak a még sza­badlábon levők nyomára vezet­te a nácikat, de a letartóztatás­ban levők között is beugrató- ként viselkedett. Az asszony újabb állításai ellentmondanak a periratoknak, tehát semmi alapja a teljes rehabilitációnak. De hát mi is történt valójá­ban? már a rendőrségi fogdában sínylődtek, amikor a parancs­nokhelyettes Ljadszkaját is ma­gával cipelte. A lány — készü­lődvén a Németországba való elszállításra — egyik iskolatár­sához írott búcsúlevelében elátkozta a háborút, a némete­ket, Hitlert, mindenkit. Ez a levél a hatóságok kezébe került, s 1943. január 9-én Zaharov ren­dőrfőnök-helyettesé lett a lány. Akit szó szerint megbecstelení- tett, az ágyasává kenyszerített, s amíg a szomszéd szobában az ifjúgárdistákat kínózták, Ljadfckajának el kellett viselnie ezt a lelki s a Zaharov szórakoz­tatásával járó testi kínokat. A Lityeraturnaja Gazjetához intézett levelében az asszony azt írta, hogy egyetlen ijfúgár- distát sem látott: őket az egyik, Ljadszkaját a másik szobában gyötörték. A „hangulathoz” szükséges pálinkát Zaharov a lány anyjától kényszerítette ki. Aztán, kedvét töltve, az egyik hajnalon elengedte a lányt, akit 1943. április 2-án a 217-es ha­tárőrezred különleges osztálya tartóztatott le s hallgatott ki. Amikor a nyomozó tollba mond­ta neki, hogy mit követett el, „Hatalmával visszaélve ez a Zaharov megbecstelenített egy 17 éves kislányt, akinek nem volt kapcsolata a földalatti moz­galommal: fenyegetéssel és erőszakkal rávette, hogy hamis tanú, majd ágyasa és besúgója legyen. ” No, és ki a szerzője ennek az írásnak? Ugyanaz a V.l. Vaszil­jev, aki annakidőtt, 1987-ben a kijevi katonai körzet ügyésze­ként hivatalosan fölsorolta Ljadszkaja teljes „bűnlajstro­mát”. Ma ez a Vasziljev a Szov­jetunió katonai főügyészének első helyettese, vezérőrnagyi rangban! Az idén, május 22-én ünnep­ség zajlott le a krasznodoni Ifjú Gárda Emlékmúzeumban: át­hogyan árulta el társait. Olga, a megrémült 17 éves lány min­dent leírt és aláírt. — No, de miért nem mondott el mindent úgy, ahogyan volt? — kérdezte az újságíró. — Értse meg — válaszolt hal­kan az asszony—tizenhét éve­sen a rendőrségen ellenem el­követett erőszak hatása alatt voltam, s csak egyet akartam: elfeledni mindent! Én, a 17 éves kislány, mégsem számolhat­tam be a fess nyomozónak, hogy mit csinált velem Zaha­rov... Zaharov, akinek aljassága odáig juttatta Ljadszkaját, hogy csak 1990. március 16-án kapta meg a teljesen tisztázó fölmen­tést a moszkvai katonai körzet hadbíróságától Viszont egy hónap múlva a Hadtörténeti Folyóirat áprilisi számában megjelent egy írás. amely a krasznodoni akkori rendőrfő­nök-helyettesről, Zaharovról is szól. adták a Szovjetunió Hőse aranycsillagát, és a vele járó Lenin-rendet a harci csoport egykori parancsnoka, Iván Tur- kenyics ma még élő hozzátarto­zóinak. Akkoriban a német ha­difogságból kikerült—vagyis, a Zsukov-parancs szerint haza­áruló — Turkenyics nem lehe­tett hős hivatalosan. Még ha az volt is.Viszont a múzeum láto­gatóinak ma is Ljadszkaja áru­lásáról szövegel a tárlatvezető, pedig inkább az asszony be­csületét helyreállító bírósági végzésnek volna a helye a múzeumi tárlóban. Hja, a peresztrojkás isten malmai sem őrölnek valami vi­hariramban. Ferencz Győző Elátkozta a háborút Vasziljev,,változásai” Tintahal és tengeri kagyló Olasz riviéra

Next

/
Oldalképek
Tartalom