Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-28 / 133. szám

1990. szeptember 28., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 ■ M mi -ír—. ii ................................... I i r ' 1 1 T akarítson ■ a pedagógus? Már a telefon is panaszosan csöngött csütörtökön. Aztán, amikor a szerkesztőségünket hívó Gábriel Fülöpné elmondta sérelmét, nekem is szomorút dobbant a szívem. — Néhány perce hallottam a rádió híreiben, hogy a Műve­lődési és Közoktatási Minisztérium államtitkára úgy nyilatko­zott: nem szükséges minden pedagógusnak a pályán marad­nia, akinek nem tetszik a helyzet, az menjen el takarítani — mondta. — Nos, én már takarítottam életemben — folytatta a siófoki 2. számú iskola tanárnője —, mert a szakmában eltöl­tött 36 év alatt sokszor rákényszerültem erre, csakhogy meg tudjon élni a családom. Az államtitkár hölgynek azonban nemcsak rólunk van meg a véleménye („dolgozni kell, nem pedig állandóan panaszkodni” — mondta, s ez kire-kire igaz is), de a romló állapotok miatt tüntető egyetemistákatfélművel- tek gyülekezetének nevezte. Elmondta még, hogy szerinte kinek kellene állást változ­tatnia. Én személy szerint osztom a véleményét, de attól tar­tok, hogy az országot kormányzó pártok újfent magyarázatot találnak majd az „elszólásra”. Kíváncsian várom (gondolom, az egész pedagógustársadalommal együtt), hogy mivel ma­gyarázzák majd a haza ifjúságát a nevelőket sértő goromba gondolatsort. Mert azt már megszoktam: ha utólagos helyes­bítésekről, csúsztatások, gondolatok helyretételéről van szó, akkor nagyon találékonyak... Valóban. Tegnap reggel már hallottuk a magyarázatot a rádióban. (Czene) Őszi Balaton Gyertyás László felvételei MINDEN ŐSSZEL: BALATON-SULI Portyázó diákok ÁGI VAN? NYARALÁS SZEPTEMBERBEN — Első éjjel futott az egész osztály. Nem bírtunk magunk­kal, s Pista bácsi ezt találta ki büntetésül. Többször horgász­tunk is, de mégsem fogtunk semmit. Boglárlellén megnéz­tük a vörös és a kék kápolnát, és fölmentünk a kilátóra is. Benéz­tünk a borkombináthoz, és gya­log mentünk haza, Fonyódliget- re. Badacsonyba is áthajóz­tunk, s voltunk az Egry József Múzeumban. Hintókat és lova­kat láttunk Szántódpusztán, és esténként kétszer is rendeztek diszkót a táborban... Szintelesem lehet őket állíta­ni, úgy mesélik a Balaton-suli- ban szerzett élményeiket a ka­posvári Toldi Miklós utcai iskola és gimnázium hatodikosai, akik néhány napja érkeztek csak haza erről a Nagy Kalandról, amelyet iskolájuk immár öt éve rendszeresen megszervez. — Nyugodtan mondhatjuk, hogy mára beérett ez a vállalko­zás — mondja Károlyné Duics Györgyi, a tábor vezetője. — Gyerekeink jól érezték magu­kat, és rengeteg haszna is van ennek az egy-két hétnek. Vit­tünk magunkkal eszközöket, mikroszkópokat, különféle ha­tározókat stb., hogy amit itt ta­nulnak, nyomban kipróbálhas­sák a gyakorlatban is. A munka manuális tevékenységgé, játé­kossá s így könnyebbé is vált. Fontos előnye a tábornak a közösségalkotó ereje is. — Miért épp a hatodikasokat viszik ide? — Ők rendelkeznek olyan ismeretekkel, amelyek alapján feldolgozható a Balaton gazda­sági, társadalmi és művészeti vonatkozásaiban. Azonkívül, ők már elég nagyok ahhoz, hogy teljesen önállóak legye­nek. Egyébként tavasszal a nyolcadikasokra is sor kerül, náluk a tábornak összegező, rendszerező szerepe lesz, a középiskolára készít majd elő. A tanárnő elmondta még, hogy a Balaton-suliban az okta­tás is más, mint otthon. Sokat kirándulnak, portyáznaks a tan­órák kilencvenpercesek. Van­nak előzetes feladatok, ame­lyeknek még otthon kell utána­nézni, s csak az eredményekről számolnak be a táborban. Üze­meket, múzeumokat látogat­nak, és talaj-, növény-, vízmin­tákat gyűjtenek az itt folyó kuta­tásokhoz, kísérletekhez. Min­dez jól beleillik az ÁGI (általá­nos gazdasági ismeretek) nevű tantárgyukba. — Honnan van minderre pénz? — A költségek legnagyobb részét az iskolai termelőmunka hasznából fedezzük, csak cse­kély összeget (200—300 forin­tot) kellett a szülőknek fizetni. Utolsó este „ki mit tud?”-ot ren­deztek a gyerekek, remek han­gulatban, színvonalas műso­rokkal. Tanár, diák ott igazán együtt volt. Szó szerint is forrt a levegő. Azok a pillanatok min­dennél szebben beszélték el a Balaton-suli dicséretét. Nagy László Rákosztály Könyvespolc Alekszandr Szolzsenyicin regénye Lassan a magyar olvasó is megismerkedhet a Szolzsenyi- cin-életművel. 1989-ben új ki­adásban jelent meg az Iván Gyeniszovics, kézbe vehettük a könyvkiadási botrányt okozó Gulag-szigetcsoportot, 1990- ben pedig napvilágot látott két vaskos regénye, A pokol torná­ca és a Rákosztály is. Az 1970-ben írott Rákosz­tályban is — hasonlóan Szolz­senyicin többi művéhez — sok az önéletrajzi elem. A gyomor­daganatos Oleg Kosztoglotov — a regény egyik legrokon­szenvesebb főhőse — mintha maga az író lenne. Oleg beteg, és rab. Szolzsenyicinnek is volt egy jóindulatú daganata. Ő is megjárta a maga rákosztályát. És a súlyos kórtünetek mellett, erősödő pillanataiban, őt is a „hogyan tovább?” foglalkoztat­ta. Súlyos etikai kérdéseket boncolgat Szolzsenyicin ebben a regényében is. Hogyan lehet élni egy olyan társadalomban, amely maga is kórokkal terhelt? A történet az ötvenes évek elején játszódik a Szovjetunió keleti részén fekvő rákkórház­ban. Az író nem nevezi meg a helyszínt: csak azt tudjuk, hogy messze vagyunk a fővárostól. Távol Moszkvától. De az ott élők, a betegek és az orvosok, az ápolónők és a látogatók — ha kicsit késve is — mindenről értesülnek. A lassan hömpöly­gő cselekmény mellett azok a szenvedélyes viták alkotják a kötet gerincét, amelyeket a be­tegek és a rákosztály dolgozói folytatnak egymás között. Nemcsak a kórról, hanem a kor­ról is. Vajon milyen lesz az élet a Szovjetunióban Sztálin halála után? Tisztul-e az égbolt? Lassú hömpölygés — írtuk az előbb a műről. Igen, Szolzse­nyicin ebben a művében is ra­gaszkodik a regény hagyomá­nyaihoz. Ahogy Illés Endre írta az orosz prózából: „Lassú ára­dás, csak sokára töri át a gáta­kat... Míg végre egy titkos örvé­ny hirtelen leránt a legborzon- gatóbb mélységbe.” Ilyen bor­zongató mélység a Rákosztály is. Nemcsak azért, mert témája századunk egyik legszörn'yűbb betegsége, hanem elsősorban azért, mert Szolzsenyicin főhő­seinek is, nekünk is feladja a kérdést: élhetünk-e hazugság­ban, gyűlöletben, kétségek kö­zött? Egyáltalán: érdemes-e élnünk, ha nincs hitünk? Nem, a regény legrokonszenvesebb alakjai nem kérdőjelezik meg októbert, a háborúban vállalt ál­dozatokat. De elveszett a hitük. S nemcsak a betegségük miatt... A regény indítása szinte jel­képszerű: bevonul a rákpavi­lonba a nagyhatalmú pártfunk­cionárius, Pavel Ruszanov, Kü­lönleges igénnyel, különleges elbánást várva, a saját felsőbb­rendűségébe vetett hitével. De ahogy növekszik a nyakán a daganat, úgy csökken a har- sánysága. A végső döfést pedig Olegtól kapja meg: „...Ahogy a kommunizmus felé haladunk, egyre szaporodjanak a privilé­giumok? Ahhoz, hogy egyenlők legyünk, előbb egyenlőtlennek kell lenni? Ez a dialektika?!” S mennyi finoman árnyalt szereplő népesíti be a regényt! Zója, a tűzről pattant ápolónő, Vera Gangart, a fiatal doktornő, vagy Doncova doktornő, a gyó­gyítás megszállottja, a betegek két lábon járó hite, aki nem akarja elhinni, hogy őt is legyűr­heti a szörnyű kór... És közöttük ott táblából az örök kétkedő, az örök hitetlenkedő Oleg. Nem, még ő sem adta föl. Bízik ab­ban, hogy vele is történhetnek cspdák... És elérkezik Oleg szabadulá­sának napja. Nem az NKVD fel­ügyelete alól, hanem a rákosz­tálytól. Időleges szabadulás ez. Mégis: a kibontakozó, ragyogó tavaszban ő is valamilyen kü­lönleges varázst érez. További sorsát már csak gondolatban követhetjük nyomon, de a ma­gában mormolt Anyegin-sorok mintha az olvasóban is vissz­hangoznának: „S bár játszana az ifjú élet sírboltom ajtaja előtt...” Dr. Sípos Csaba Picassoból sohasem elég Ujkiállítás a Grand Palais-ben PÁRIZSI GYŰJTEMÉNY ADÓBÓL — NIJINSKY VIHAROS ÉLETE A párizsiaknak, úgy látszik, soha sincs elegük Picassoból! A francia fővárosban külön múzeuma van a mesternek, mégpedig alighanem világszerte a legjobb gyűjtemény, s emellett számos más gyűjte­ményben is ott találhatók híres alkotásai. Mégis hosszú sorban várakoznak most egy új Pipasso-kiállí- tás előtt, amely most nyílt meg Grand Palais-ben, s az őszi Párizs egyik kulturális szenzációja. Az itt szerep­lő alkotásokat ilyen összeállításban még sohasem lá­thatták, s ez a gyűjtemény nem is marad egyben. Pi­casso 47 festményét, két szobrát, 40 rajzát, 19 kerá­miáját, több mint 200 litográfiáját és metszetét, vala­mint 24 vázlatfüzetét tekinthetik meg az érdeklődők. Bármily különös, ez a gyűjte­mény az állam adóbevétele. Franciaországban éppen a Pi- casso-örökség megvédésére — 1978-ban hoztak olyan tör­vényt a nemzeti vagyont jelentő kulturális alkotások megtartá­sára, hogy a nagy értékű gyűjte­mények örökösei „természet­ben” fizethetik ki az örökösödé­si adót. így született a Picasso- múzeum, hiszen annak anyaga is az örökösök „befizetéséből" állt főként össze, s most így ke­rült állami tulajdonba ez a gyűj­temény: Picasso utolsó felesé­ge, Jacqueline első házasságá­ból származó lánya, Catherina örökségéből. Catherina kincsei Férje halála után öngyilkos­ságba menekült anyjának ő az egyedüli örököse, s így óriási Picasso-kincsek birtokosa. Kölcsönös egyetértéssel veze­tő szakértők becsülték föl az örökséget, ennek alapján vetet­ték ki az adót, s — ellentétben az eredeti Picasso-örökség kö­rüli zajos vitákkal — sikerült barátságos alapon megálla­podni abban, mi kerüljön örökö­södési adó fejében a múzeu­mokba. A gyűjteménynek néhány páratlan értékű darabja van — ezek között szerepel például Jacqueline egyik portréja, de több olyan kép is, amely a festő előző feleségeit ábrázolja. Rendkívül fontos a francia ál­lamnak, hogy két, Picasso „kék korszakából” származó fest­mény is a birtokába kerüljön, mert a közgyűjteményekben ebből a korszakból csak kevés kép szerepel. Különleges jelen­tősége van a vázlatfüzeteknek: a mester soha nem dobta el egyetlen rajzát, vázlatát, vázlat­könyvét sem, s a 24 füzet egye­bek között az olyan képek megszületéséről tanúskodik, mint az „Avignoni kisasszo­nyok”. Van a gyűjteményben egy olyan alkotás is, amelyet Picasso ajándékba kapott: ba­rátja, Braque egyik kollázsa, a kubista művészet egyik csúcsát jelentő mű. Tavaszi áldozat A gyűjtemény értékét még fölbecsülni is nehéz, legalább egymilliárd frank a szakértők szerint. Jó része a Picasso- múzeum anyagát gyarapítja majd, de sok alkotás kerülhet más francia állami múzeumok­ba. Barátságos Picasso-lófej mosolyog a nézőkre ezekben a napokban a Theatre de Champs Elysées színpadáról is: 1917-ben a mester készítet­te el a díszleteket és jelmezeket Gyagiler világhírű „orosz ba­lettjének" ahhoz az előadáshoz, amely Erik Satie zenéjére Jean Cocteau „Parade,, című libret­tóját vitte színre, s amelyet most a világhírű amerikai Joffrey Sa­te ff újított fel. Az est szenzációja azonban mégsem a kedvesen szórakoztató, de ma is mell- bevágóan modern balett elő­adása, hanem a Joffrey egy másik produkciója, a Tavaszi áldozat. 1913 májusában ebben az akkor frissen megnyílt párizsi színházban zajlott le az ősbe­mutató, s a zajt nagyon is szó szerint kell érteni: botrányos premier volt ez, ahol a közön­ség egy része szinte az első perctől kezdve füttyel, ordíto- zással tüntetett Stravinsky ze­néje, Nijinsky minden klasszi­kus baletthagyományt felrúgó koreográfiája, az ugyancsak orosz festő, Roerich sokakat meghökkentő kosztümjei ellen, a másik része pedig legalább ugyanilyen szenvedéllyel tap­solt a művészek mellett. A szemtanúk, köztük Jean Cocteau, leírják: az idős Pour- tales hercegnő az egyik páholy­ban még parókáját is elvesztet­te a dühös tiltakozás közben, a nézőtéren helyet foglaló Ravel viszont hasonló szenvedéllyel kelt ki a mű védelmében... Tapsorkán Az amerikai balettművészek sokévi kutatómunkával derítet­ték föl, hol találhatók az eredeti díszlet- és kosztümtervek, mi­lyen volt a világhírű táncos, Ni­jinsky koreográfiája. Még élő egykori szereplők, szemtanúk, egykori följegyzések alapján „állították helyre” az eredeti művet. Botrány ezúttal nem volt; leg­följebb a jegypénztárak előtt lehetett volna, hiszen sokkal többen szerették volna látni a műveket, mint ahányan jegyhez juthattak. De még ott sem volV mert a párizsiak szépen, türel­mesen álltak itt is sorban, hogy hosszú várakozás után hozzá­juthassanak a korántsem olcsó jegyekhez. A színházban most csak a táncosok dobbantása dübör- gött az előadás közben — a végén viszont a tapsorkán. Stravinsky zenéje, Nijinsky ko­reográfiája mára Párizsban már nem meghökkentő, nem botrá­nyos, hanem — a nagyszerű táncosok előadásában — sze­met és szívet gyönyörködtető. A párizsiak most már a kará­csonyt várják: akkor Maurice Bejárt társulatának vezető mű­vésze, Jorge Donn eleveníti föl a színpadon Nijinsky viharos életét. Kis Csaba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom