Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)

1990-09-13 / 120. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. szeptember 13., csütörtök LÁTTUK, HALLOTTUK, OLVASTUK... Ha férj és feleség összefog Nem magyarázkodásra — gyógyszerre van szükség! ■m • Ülésezem Ismét ülésezem, de tovább­ra is csak megfigyelői státus­ban, szavazati jog nélkül. Most, hogy e sorokat rovom, egykori kedves oktatóm Ka­zár tanár úr jut eszembe. — Gyerekeim — így ő —, tudják-e, hogy benne vagyok az újságban? — Nem, tanár úr. De hát ez csodálatos! Hogyan s miért? — Azt írja az újság: nap­jainkban (1949) 20 ezer ma­gyar költözködik új lakóhelyé­re. Maguk is tudják, én is most költözködöm... Hát így vagyok benne jóma­gam is az újságban. Félhiva­talos értesüléseim szerint a Parlamenti Napló egyenes adásait a tévén az ország la­kosságának mintegy három százaléka követi nyomon, köztük jómagam. Ezzel a né­zettségi fokkal bármely más tévéműsor már régen megbu­kott volna, de azért ez a „műsor" egy kicsit más... 1990. május 2-án a tévé jó­voltából magam is részt vet­tem az új Országgyűlés alaku­ló ülésén (megfigyelő státus­ban!). Hazudnék, ha azt mon­danám, nem lepett meg egy­két dolog. Például: mindjárt az elején Otto von Habsburg páholyát keresték és találták meg a kamerák. Mindketten kissé elpirultunk a kameraláz­tól (őfelsége a páholyában, én pedig itthon, a karosszékem­ben). Az új magyar parlamentben a képviselők jelentős többsé­ge értelmiségi, diplomás: jo­gász, orvos, tanár, mérnök, közgazdász. Figyelem és él­vezettel hallgatom a huszon­éves képviselő okos érvelé­sét: nagyszerű dolog, hogy ilyen fiatalokat neveltünk! Annak idején, mint népi kollé­gista, fiatal fejjel én is így gon­dolkodtam... K. T. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc A Képes 7 augusztus 18-i számában sokat mondó fel­cím alatt—,,Mindenki tartozik mindenkinek” — kétoldalas írás jelent meg, mely már a címében azt kérdezi: ,,Nyugdíjemelés — de mi­ből?” Tényleg: miből is emelnék a nyugdíjakat, amikor (erre) nincs (sincs) elegendő pénz? A ma nyugdíjat élvezők (?) közül minden bizonnyal na­gyon kevesen tudják, milyen közgazdasági-pénzügyi ma­nőverek zajlottak — úgymond népgazdasági érdektől vezé­relve — nyíltan, illetve a nyil­vánosság kizárásával a társa­dalombiztosítás igencsak nehezen áttekinthető kérdé­seiről, miközben az ereje tel­jében levő dolgozó azon fára­dozott, hogy az évek múltával egyre nagyobb summát kite­vő nyugdíjalapra tegyen szert. Fizette ő is, de még in­kább a munkáltatója azt a já­radékösszeget, amelyet kel­lett, s bízott abban, hogy ha elérkezik a nyugdíjba vonulás ideje — vagy ha rokkantság miatt idő előtt kell letennie a munkát—, ott az addig befize­tett (levont) pénz, hozhatja a postás a nyugdíjat. Mégpedig az infláció növekedésének arányában, egyre nagyobb összeget... És mit mond most a Társa­dalombiztosítási Igazgatóság helyettes vezetője? ,,A társa­dalombiztosítás nem rendel­kezik stabil tartalékokkal. Komoly gondjaink vannak." (Az idézetek a fentebb emlí­tett hetilapból valók.) A Népjó­léti Minisztérium helyettes ál­lamtitkára pedig így vélekedik: ,,A társadalombiz­tosítás első félévi mérlege veszteséget mutat. Valószínű azonban, hogy a második fél­évben egyensúlyba kerülhet a kiadás és a bevétel. Az ok egyértelműen a tartalékok hiánya, amit az előző parla­mentnek a költségvetés defi­citjét csökkentő döntései idéztek elő...”Az ok és az oko­zat tehát így függ össze — így festenek a nyugdíjemelés ko­rántsem derűs kilátásai. Vagy mégis dereng némi re­mény? Az idézett írás befejező mondata így hangzik: „A Tár­sadalombiztosítási Főigazga­tóság élére új vezető került— Botos József, a Pénzügymi­nisztérium politikai államtitká­rának férje talán eredménye­sebben harcol majd a társa­dalombiztosítás és a kormány csatáiban — mindannyiunk létérdekeiért. ” Igen ám, csakhogy egyik küzdő felet sem ruházták fel a pénzcsinálás jogával. Nehéz úgy csatát vívni, hogy a bajví­vóknak üres a fegyvertáruk— még ha államtitkári vagy fő­igazgatói tisztséggel ruházták is fel őket. így aztán aligha kerekedik családi perpatvar Botoséknál nyugdíjemelés ürügyén... Attól tartok, hogy kifogásolt dolgok magyarázgatásában a világon élenjáróknak számí­tunk. Erre gondoltam, miköz­ben szeptember 3-án Rakon- cza Istvánnak, a Hungarophar- ma Gyógyszerkereskedelmi Vállalat kereskedelmi igazgató- helyettesének helyreigazítását olvastam a Somogyi Hírlapban. Korábban a Diaphyllin hiányát kifogásolta egy írás a lapban — később a válaszban az igazga­tóhelyettes arról tájékoztatott, hogy nem holmi áremelési praktika okán tartották vissza a készletek kiszállítását, hanem a gyártás késett, mégpedig alap­anyag-beszerzési nehézségek miatt. Mindez a tényen — a sokak számára kellemetlen té­nyen — mit s t változtat: a patikákból egy időre eltűnt az említett készítmény. Ahogy augusztusban, sőt szeptember elején a Kálium R és a kisebb dózisú (12,5,25 és. 50 mg-os) Tensiomin tablettát is hiába kerestük a somogyi megyeszékhely gyógyszertá­raiban, sőt az Algopyrinnek is nyoma veszett. Szándékosan nem fordultam gyógyszertári központhoz, ellá­tó céghez, egyrészt azért, mert föltételezem: ők is tudják azt, amit én a tapasztalataim alap­ján tudok, másrészt bármit mondanak is a hiány okaként, azt egyetlen szívbeteg se vehe­ti be tabletta helyett — tehát az Több mint negyven eszten­deig nem lehetett elmenni a Kis­asszony napi búcsúra, de még beszélni sem illett róla... A Szigetvár melletti Turbék kegyhelyen évente többször van búcsú, legjelentősebb azonban az augusztus 15-i, a Nagyasszony napi és a szep­tember 8-i, a Kisasszony napi. Ilyenkor távolabbi helyekről is érkeztek a búcsújáró hívek Tur­bókba. Nagyanyámmal már délelőtt elmentünk a búcsúra. Neki fo­gadalma volt — pedig reformá­tusok voltunk —, hogy minden esztendőben ilyenkor a kegy­templomban megkerüli az ol­tárt. Mivel vele voltam, nem hagyhattam el, nehogy elkeve­redjek a nagy tömegben. A templomban is nagy volt a soka­ság, az oltárnál folyt a mise. Sajnos, nem értettem belőle semmit, hiszen annak idején esetleges magyarázattal senki sincs kisegítve. Lehet — sőt valószínű, hi­szen miért ne hinnénk az igaz­gatóhelyettesnek —, hogy Ra- koncza István vállalatánál „az egészségügyi szempontokat soha nem rendelték alá gazda­sági érdekeknek”, ám azt is tu­domásul kell venni, hogy a be­teg ember a kijelentés hiteles­ségével a patikában szembe­sül: ezt az orvosságot megkap­ja, amazt nem. Ha szerencsét­lenségére egy receptre két gyógyszert írt föl az orvos, és ezek közül csak az egyik kap­ható, a másik nem, bonyolulttá válik a helyzet. Ha ugyanis azt az egyet kiváltja a beteg, ottfog­ják a receptet, így búcsút inthet a hiányzó, ki nem váltható or­vosságnak is. Szóval: a beteg bízik, patikáról patikára jár, ám nem juthat hozzá a két recept­jén föl írt néhány gyógyszer­hez... A nyugdíjasoknak viszont van idejük bőven — jobbára a nekik szükséges gyógyszerek szerepeltek augusztusban és szeptember első napjaiban a hiánylistán. Esetleg próbálkoz­zanak vidéken, a kisebb forgal­mú gyógyszertárakban, hallot­tuk a jó tanácsot. S mi mást te­het a Corinfar-hiányon meged­ződött és koránál, egészségi állapotánál fogva kiszolgáltatott nyugdíjas? Szót fogad. Ezért legalább nem kell fizetnie... latin nyelven zajlott a szertar­tás. Idegen volt az erős tömjén­illat is, amely betöltötte a temp­lomot. Ezután elmentünk a közeli szőlőnkbe. Nagyanyám már otthon elkészítette az ebédet, megfőzte a paradicsomos, hú­sos káposztát, megsütötte a csirkét és a mákos-diós kalá­csot. Ilyenkorra már ott volt édesanyám, édesapám és a szűkebb rokonság. A felnőttek jóféle borral öblí­tették le az étkeket. A fiatalság a délutánt a közeli szilvási és becefai kocsmánál töltötte, ahol már szólt a zene, s táncoltak napestig. A férfiak megittak egy-egy pohár sört, az asszo­nyok pedig körbeállták a tánco- lókat, s ki-ki leányát, fiát figyelte, hogy kivel is táncol. Mert ez a búcsú utáni táncos összejöve­tel egyúttal amolyan „leányvá- sár” is volt, mint kissé távolabb a pécsváradi. Kiss József // (Fotó: Gyertyás László) Őszi terefere A TURBÉKI BÚCS Nagyapák és unokák Egy nyugdíjas feljegyzései // Ősz eleji gondolatok Kinek-kinek életkorától és vérmérsékletétől függően megvan a maga kedvenc év­szaka. Jómagam minden év­szaknak megtalálom a maga szépségét, mégis legjobban a szelíd őszt kedvelem. A nyár­vég és őszelő eddigi megfi­gyeléseim szerint a legkevés­bé szeszélyes időszak, ebből eredően megbízható, kiszá­mítható. De valójában kiszámítható- e? XXX Aggódva figyeltem Póstele- ken a kordonsorokat: meddig bírják még féltve őrzött és gondozott szőlőim ezt a kímé­letlen „kiképzést”? Egészsé­gesek voltak eddig, átvészel­ték a tavaszi, kora nyári at­kainváziót, ezúttal a pero­noszpórára különösen érzé­keny kék zweigelt is teljes lombozattal állta a 30 fok kö­rüli délutáni hőséget. Csak a felső vágóban az egy sor mer- lot adta fel a küzdelmet: ezen — sajnos — zölden aszalód- tak a szemek, a levelét hullat­ta. A cserszegi fűszeres szikár hajtásai, szellős lombozata óvta-rejtette az itt-ott már rozsdásra érett szőlőszeme­ket. A rizlingszilváni — legna­gyobb meglepetésemre — oda sem nézett a kánikulá­nak: mokányan szép fürtjei úgy mosolyogtak rám, mint ezernyi huncut leányka­szem... Hálás vagyok nekik ezért a huncut mosolyukért! Kerner Tibor Két nagyapa üldögél a gyer­mekjátszótér előtti árnyékos pádon. Talán hetvenévesek lehetnek. Az egyiknek van még valami gyér, megsárgult haj a fején, s apró, fehér bajuszát is megsimogatja néha, a másik­nak azonban olyan tar és fénylő a koponyája, mint valami ró­zsaszínű dinnye. Tőlük nem messze két kisgyermek játszik a homokban. Az egyik egy bar­na, élénk szemű kisfiú, a másik lenszőke, copfos kislány. Olyan három-négy évesek. Buzgón hordják a homokot, várat akar­nak építeni... A bajuszos nagyapa moso­lyogva nézi a két gyermeket. A kisfiúra észrevehetően több szeretet sugárzik a szeméből, mint a lányra. A fiú tehát az ő unokája. A két nagyapa beszélget. Most nem a nyugdíjról meg az öregkori köszvényről, hanem az unokákról. — Hej, Béla — mondja a ba­juszos—, milyen mások ezek a mai gyerekek, mint amilyenek mi voltunk! Akkor nekünk egy rongylabdán vagy egy pilinckan kívül semmink sem volt, ezek meg tele vannak a mai kor játé­kaival. Ők bizony már modern gyerekek! A lakásban ott van nekik a rádió, a tévé, a magnó, a lemezjátszó, és úgy kezelik azokat,,mintha szakértők len­nének. Én nem merek a magnó­hoz nyúlni, mert nem tudom, melyik gombot miért kell meg­nyomni. Ezt a kis Bandikét ké­rem meg néha, ha valamit visz- sza akarok hallgatni... — No, ha azt hiszed — mond­ja a másik —, hogy az ilyen pici lányok, mint az én Marikám, elmaradnak tudásban a fiúk mögött, akkor nagyon tévedsz! A múltkor, amikor elhoztuk hoz­zánk, nem volt villany a lakás­ban. Próbáljuk az összes körtét, semmi! Egyszer csak a kislány megszólal: „Apu ilyenkor meg­nézi a biztosítékot!” Megnéztük, hát tényleg lecsapódott! — Az semmi — mondja a fiú­tulajdonos nagypapa —, ezt hallgasd meg! Ennek a gyerek­nek olyan biológiai ismeretei vannak, mint egy tanárnak! Egy alkalommal azt mondja a szü­leinek: „Miért nincs nekem kis- húgom?” És ezt nem a nagyma­májának mondja, aki mindent megvásárol neki, hanem a szü­leinek! Ő már tudja, hogy a szü­lein múlik, lesz-e testvére vagy nem. Ezek a gyerekek a gólya­mesét már kinevetik! — Persze — vágja rá a ró­zsaszín koponyájú —, de ne­hogy azt hidd, hogy a lányok el­maradnak a fiúk mögött! Csak más az érdeklődésük! Az én Marikám már úgy dolgozik a nagymamájával a kertben, mint egy főkertész! Szedi az epret, a ribiszkét, ha fölemelik, az alsó ágakról a barackot is leszedi. Főzni meg úgy tud, mint egy szakácsnő! A múltkor főzés közben azt mondja a nagyma­májának: „Hát, sót ki tesz a le­vesbe?” A nagyapák rajongással néz­nek a gyerekekre, akik önfeled­ten építik a várat, s akik — sze­rintük — már kinőttek a gólya­mesékből... A kisfiú egyszer csak azt mondja a kislánynak: — Nekem tegnap volt a szün­napom. Három gyertya égett a tortán. Anyu mondta, hogy en­gem három éve hozott a gólya. Csakhogy anyu téved! A gólya kicsi, az nem bír el egy gyere­ket! — Hát akkor téged ki hozott? — Hát egy nagy madár! A trucc! Az elbír egy gyereket! Rakják a homokot, safiú foly­tatja: — Te mikor születtél? — Én télen. Anyu mondta, hogy engem akkor tett le a gólya hozzánk. — Az nem lehet! — üdődik meg a kisfiú. — Télen nincs is gólya! — Dehogyis nincs! — Buta vagy! Télen nics gó­lya! Apu mondta, hogy télen a gólyák elmennek és csak ta­vasszal jönnek vissza! — És hova mennek? — Hova... hova... Hát a Friká- ba! Tari János

Next

/
Oldalképek
Tartalom