Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-25 / 104. szám
1990. augusztus 25., szombat SOMOGYI HÍRLAP —^KULTÚRA 9 GALGOCZI ERZSEBET Egy kaposvári emlék nyomán Csurgói évek Börtön Ady ért Hatvanéves lenne — hétfőn Az ezerkilencszázhatvanas évek végén a kaposvári belvárosban az egyik utcasarkon megláttam Galgóczi Erzsébetet. Talán éppen 1970-ben, amikor a Nádtetős szocializmus című riportkönyve megjelent.Az az utca éppen szemben van a megyeházával. Nagyon megsértődtem. A megyei könyvtár munkatársa vagyok, ma úgy mondanám, hogy könyvtárszolga, s egy író, egy nagyon népszerű író úgy megy el előttem, hogy én nem is tudom, most éppen ebben a városban van — micsoda dolog inkognitóban erre járni. Persze nem ezért sértődtem meg, hanem azért, mert nem mehetek oda hozzá, pedig szinte már személyesen ismerem, de nem léphetek mellé, hisz milyen ostoba dolog lenne, ha most megszólítanám. Az író nem arra való, hogy megszólítsák, arra, hogy olvassák. És nagyon sokak olvasták. Most látom, hogy a nyolcvanas években milyen sokra vitte: egymás után kínálta olvasnivalóit, filmjeit, regényeit, drámáit, Kossuth-díjjal tüntették ki, az írók szakszervezetének lett az elnöke. S alig néhány éve, már halottjaink között tartjuk számon. A Nádtetős szocializmus című, 1970-es riportkönyve elé egy vele készült interjút tettek. Hogy mi szükség volt erre az ,,Előszó helyett"-re, sejthető: Galgóczi Erzsébet 1970-ben túl kényes látleleteket rögzít, amit a világból lát, azt meg kell 1 1 nCQ karácsonyára, XSaJa mint máskor, hazautaztam a szüléimhez. Jómódú parasztok voltunk mindig, abba a kategóriába tartoztunk, amit negyvenöt óta „középparasztnak” neveznek. A tejet, a húst, a tojást és a gyümölcsöt soha nem kellett nélkülöznünk. 1952 karácsonyán, a három ünnepen olajban pirított krumplit ettünk reggelire, krumplilevest és olajban pirított krumplit ettünk ebédre, és olajban pirított krumplit ettünk vacsorára. Nem volt semmink, mindent be kellett szolgáltatni. Elvitték a kenyerünket, a kukoricánkat, a disznónkat, be kellett szolgáltatnunk a tejet, a tojást. Ezer forint adót fizettünk havonta, és rengeteg büntetést minden miatt, amit a rafinált eszű köz- igazgatási emberek csak ki tudtak találni. Ha a kutyánk kinézett az utcaajtón — száz forint büntetés... Minek részletezzem? Nem lehetett tovább azt hazudni, hogy emelkedik az életszínvonal. Nem lehetett tovább hazudni, hogy nálunk legfőbb érték az ember. Nem tudtam tovább hazudni magamnak. 1952 karácsonyától 1958 márciusáig alig írtam novellát, amit írtam, az nem volt jó, s ha esetleg akadt köztük jó is, azt nem közölték. Máig sem értem, hogyan nem döglöttem bele azokba az évekbe. Miféle makacsság, szívósság dolgozott bennem, miféle — nem is az eszemben, mert hiszen ott nem, hiszen milliószorelparen- táltam magamat —, de a testemben, az ösztöneimben lakozó hivatástudat? És ha még értettem volna, mi történik körülöttem, és mi történik bennem! De nem értettem semmit. Néhány részletet értettem, de nem láttam az összefüggéseket. Ezért aztán ráfogtam írói és emberi válságomat a fiatalságomra. Fiatal, műveletlen, éretlen a prózára, a prózához élettapasztalat kell, úgyis ezt hallom mindenkitől. Alig vártam, hogy harmincéves legyek. Elmondhatatlan, mennyire szelídíteni, úgymond, a helyére kell tenni. Mekkora izgalom volt ezeket a tsz-riportokat olvasni! Hogy egy ember megírja az ötveneshatvanas esztendőket úgy, ahogy megestek! S most, hogy ismét belelapozok az előszó helyetti interjúba, kis csalódás azt betűznöm, hogy Galgóczi Erzsébet egyremásra a szocializmus iránti lojalitását igyekszik kifejezni. Mert mást nem tehet. „Tóth elvtárs azt mondja"— írja riportjában, Tóth elv: társ, a tsz-elnök, dehát a riportoknak meg is kellett jelenniük, gyűlöltem a fiatalságomat—és biztos vagyok abban, hogy nem lesz olyan pillanatom az életben, amikor nosztalgiám támadna az 52—58 közötti évek akár egyetlen pillanatára. 1954-ben idegösszeroppanást kaptam, a főiskoláról elküldték idegorvoshoz. Négy hétig feküdtem kórházban, egyre betegebb lettem, erre otthagytam a „saját felelősségemre". Rettenetes hónapok következtek. Bejártam a főiskolára, részt vettem az órákon, de csak mint egy automata, mert nem érdekelt semmi, nem volt közöm semmihez. Közben egyszer, körülbelül három hétig koncentrálni sem tudtam nem tudtam elolvasni egy újságcikknek a címét, mert mire a harmadik szóhoz értem, elfelejtettem, mi volt az első szó. Egyetlen cérnaszál nem kötött senkihez és semmihez, saját magamhoz sem, nem volt közöm a múltamhoz, sem a jö- vőmhöz, sem a jelenemhez. ....Mint ki az ég padlásszobáit l akja hónapokig, s a csöndtől megfeketül egészen...” Egy szombati napon az egyik osztálytársam felajánlotta, hogy másnap találkozik velem, ne legyek egész vasárnap egyedül. Este nyolc órára beszéltünk meg randevút egy körúti cukrászdában, mert ott laktam a környéken. A vasárnapom ráment arra hogy összeszedtem magamat, megmosakodtam, felöltöztem. Éppencsak elkészültem este nyolcra. Elvánszorongtam a cukrászdába, az osztálytársam nem volt ott, és nem volt hely sem. Megálltam a cukaz a legkisebb, hogy a tsz-elnök hideg-rideg elvtárs. Rettenetesen sajnálom Galgóczi Erzsébetet, hogy író létére hajdan képviselőnek kellett lennie — akkor, amikor képviselőnek lenni legföljebb mik- száthi anekdota volt, s hpgy azt kellett nyilatkoznia az Élet és Irodalomban kegyes csalással, kissé üres patetizmussal, hogy „az író mindig az ember képviselője”. Rettenetesen irigyelhetjük, hogy majdnem hatvanéves korában volt mersze abba belevágni, hogy egy szakszerverászda előtt egy hirdetőoszlopnál, azzal a szándékkal, hogy húsz percet várok a barátomra — mert régi megállapodásunk szerint húsz perc volt nálunk a „tűrési százalék”. A barátom nem jött, elfelejtette. Álltam a hirdetőoszlop mellett. Eltelt egy óra, kettő, három, bár akkor nem érzékeltem az időt. Tudtam, hogy egy hirdetőoszlop mellett állok, és semmi értelme annak, hogy itt állok, el kellene mennem haza vagy valahova, valakihez, de nem tudtam megtenni az első lépést. A reménytelenség és a céltalanság kiszivattyúzott belőlem minden erőt. Ékkora reménytelenségben az ember arra is képtelen,,hogy a kisujját megmozdítsa. Álltam a hirdetőoszlop mellett. Éjfél körül odalépett hozzám egy rendőr. — Órák óta figyelem magát — mondta. — Először azt hittem, hogy strichelni akar. Mi baja van? — Semmi. — Mért áll itt? —- Nem tudom. — Mért nem megy haza? — Minek? . — Hol lakik? — Mi köze hozzá? — Adja ide az igazolványát. Megnézte a lakcímemet, s visszaadta az igazolványt. — No jöjjön, hazakísérem. — Nem kell. Haza tudok menni egyedül is. — Na, jöjjön csak szépen — belém karolt, s szelíd erőszakkal vezetni kezdett. — Nem szeretném, ha reggel a Dunából fognák ki. zetnek legyen az elnöke, amelynek se hatalma, se szépsége, se renoméja nincs. Ám őt ilyen fából faragták — s mélységes tisztelet vette körül. Az írók irigy, gonosz emberek — őt azonban mindenki őszintén becsülte. Első elbeszéléskötete 1953- ban, huszonhárom éves korában jelent meg, az Egy kosár hazai. Apja kulák volt, mert kevesebbje volt, sokkal kevesebbje annál, hogy ne csak paraszt legyen. Ezt a parasztot, az ilyeneket szelídítették aztán ezerkilencszázötvenhat után engedelmes termelőszövetkezeti tagokká, akik a végén odáig jutottak, hogy azt mondták: „Ilyen jó dolgunk még sohasem volt." Ezt a világot ismerte a legjobban, élete végéig a falut, a paraszti sorból értelmiségivé válókat festette. S mert a Szín- művészeti Főiskola dramaturgiai szakára járt, mindig drámaian, a drámához értően. A konfliktusokra járt rá a tolla riportjaiban, novelláiban, hangjátékaiban egyaránt, s természetesen színműveiben is (noha igazi drámaíró sohasem vált belőle, igazi műfaja a feszültlevegőjű novella). Pályája mindvégig emelkedett; legutolsó, emlékezetes könyve a Vidravas volt — még olyan frissen él bennünk, mintha most jelent volna meg, s írója már halott. Hatvanéves lenne. Győri László — Nem mindegy? •— mondtam neki. — Otthon meg kinyitom a gázcsapot. Ez az ötlet valósággal felvillanyozott. Hiszen van kiút ebből a rettenetes állapotból! Hát persze! Kinyitom a gázcsapot. A cselédszoba, amiben laktam, úgyis a konyhából nyílt, nem is volt más bejárata, a konyhában pedig ott a gáz. Mire a rendőrrel a kapuba értünk, teljesen megszilárdult bennem az ön- gyilkosság gondolata. Éjfél után volt már, a háziak aludtak, nem szűrődött ki tőlük fény. Amint kinyitottam az ajtót, egy levelezőlapot pillantottam meg a padlón. Nekem szólt, anyukám írta. Néhány sor volt az egész: „Édes leányom, Bözsi, az éjjel olyan rosszat álmodtam rólad, nagyon aggódom érted, vigyázz magadra, írjál. Csókol Anyuka.” Mire a konyhán át beértem a szobámba, el is olvastam a lapot, leroskadtam az ágyra, és zokogni kezdtem. I smétlem: vasárnap este volt. A lapot expressz adta fel anyuka, ezért hozták ki még vasárnap este. Soha addig — azóta se — küldött expressz semmit; vagy sima levelet, vagy táviratot küldött, én azt hittem, azt sem tudja, hogy expressz küldemény is van. Megnéztem a bélyegzőt: aznap reggel nyolc órakor adta fel, tehát azonnal, mihelyt kinyitott a posta. Ehhez tudni kell, hogy a mi házunktól körülbelül három kilométerre van a posta- hivatal. Vasárnap volt, tehát anyuka nem mehetett végig a faluban abban a ruhájában, amiben otthon a háztartást meg az állatokat látta el, ünneplésen fel kellett öltöznie. Ennyi kényelmetlenséget vállalt, hogy még aznap megkapjam a levélét. Miféle ösztön működik az anyákban, hogy százharminc kilométerről is megérzik, ha a gyerekük bajban van? Máig sem tudja, hogy az életemet mentette meg. Takáts Gyula öt éve tudta már, hogy kiadásra készen áll Bohuniczky Szefi visszaemlékezés kötete. Lelkesen beszélt Tab, a gyermekkor közös színtere kapcsán az írónőről, jelezve, hogy Csurgó ezáltal is híressé lesz majd. Szép csendben az üzletekbe is került a kötet: az Otthonok és vendégek címet a család barátai telitalálatnak tartották, hiszen a házaspár — Maller Dezső, a csurgói gimnázium 1919 után két és fél évtizedig állástalan, majd kétévi tanítás .után nyugalmazott tanára, és az írónő otthona Budapest szerte ismét irodalmi szalon volt. Szabó Dezső a családnál is vendégeskedett Somogy vámoson. Schöpflin Aladárhoz atyai barátság fűzte. Jól ismerte Móricz Zsigmondot, Németh Lászlót, Tersánszky Józsi Jenőt. A kötet végén hitelesíti Csurgóra kerülése történetét. 1912 tavaszán az édesanyja kíséretében Velencébe utazott egy fiatal lány. A csurgói vasútállomáson két fiatalember jött a kupéba, mindketten a helyi református főgimnázium tanárai voltak. A fiatalabbik, Maller Dezső nem tudta levenni a szemét az ifjú lányról, Fiúmét és Velencét már együtt nézték meg, és még abban az évben megtartották az esküvőt is a hencsei református templomban. A lány szülei pazar, hatszobás házat építettek a mai Baksay utcában. Bebarangolták a környéket, le, egészen a Dráváig, a kitűnő közlekedési lehetőségeket kihasználva kéthetenként Bécsbe utaztak; színházakba, szórakozóhelyekre. A gondtalan életet, a „boldog békeidőket” azonban beárnyékolta a háború. A mindig liberális nézeteket valló Maller Dezső 1918 őszén a helyi események középpontjába került. 1919. január 30-án a gimnáziumi önképzőköri napló tanúsága szerint, két nappal a nagy költő halála után, megemlékeztek Ady Endréről. A kézirat szerint: „Hangoztatták ellene a hazafiatlanság vádját, holott alig volt nála tősgyökere- sebb magyar ember; nem a hazát támadta ő, hanem a közállapotokat, a maradiakat, s a társadalom ezer meg ezer hibáját; fel kell tehát oldanunk a hazafiatlanság vádja alól”. Maller Dezsőt március 16-án Budapestre rendelték fel, és az átképző tanfolyamokat szervezte. A Tanácsköztársaság bukását követően őt is körözték. A Balaton-partról Bohuniczky Szefi Csurgóra utazott, ahol Babóchay szolgabíró figyelmeztette: „Nagyságos asszonyom, a kora reggeli vonattal utazzon el, mert biztos tudomásom van róla, hogy a tanár úr helyett a nagyságos asszonyt akarják letartóztatni. Ott leszek a vasútnál, semmi baja nem történhet. ” 1920 nyarán egészen váratlanul hurcolták Kaposvárra a férjet. A vádak hamisak voltak. Ha pedig az egyetlen tényszerűségében igaz pontot vesz- szük, erre élete végéig büszke lehetett: „Maller Dezső mint a csurgói főgimnázium irodalmat előadó tanára, diákjai előtt népszerűsítette Ady Endre destruktív költészetét”. Goldberger Ödön csurgói ügyvéd minden tudására szüksége volt, hogy el tudja érniafelmen- tést. A feleség ismét Csurgóra utazott, hogy Boné főbírót és Jeszenszky szolbabírót a feljelentés visszavonására bírja. A négyheti vizsgálati fogság után ha fel is mentették, állását elvesztette, az állástalanság pedig a csurgói házat is elvitte. 1945 után, az eltelt éveket „szolgálatinak" beszámítva, még két évig éltek Csurgón, a Csokonai u. 15. szám alatt. Közben a férjből Dezső bácsi, a megbecsült íróvá lett feleségből Szefi néni lett. A nagy történelmi viharokat átélt ember 1956 november elején halt meg az ostrom, az utcai harcok alatt. Eltemetni nem tudták ekkor, egy intarziás szekrényben hántolták el az udvaron, ahonnan aztán később végső nyughelyére, a farkasréti temetőbe került. Szefi néni tizenhárom év múlva követte. Horváth József GALGÓCZI ERZSÉBET A KÜSZÖBÖN (Részlet) Harangozó Ferenc grafikája
