Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-24 / 103. szám
1990. augusztus 24., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 „Marcali az én Párizsom” — A sebészét: szolgálat. Ahhoz pedig alázat kell—vallja dr. Rádler Antal a marcali kórház-rendelőintézet igazgatófőorvosa. S hogy ez a gondolat mennyire áthatja a sebészi munkáját, azt az a három-évtized igazolja, amelyet az időközben várossá vált somogyi településnek szentelt. Pécsi egyetemi évei után, az elhanyagolt kastélyépületben levő kórházban nem volt könnyű megszervezni a színvonalas munkát. A főorvos úr egyénisége tiszteletet parancsoló nyugalmat áraszt: erős jellemű, ám rendkívül szerény embert rajzol elénk. Talán ennek a mindent megértéssel és türelemmel szemlélő alkatának is köszönheti, hogy 1973-ban, amikor elvállalta a kórház igazgatói teendőit, meg tudta valósítani a kettős célt: munkatársaitól megkövetelte, hogy a hivatástudatot mindenek elé helyezzék, s szorgalmazta a rendkívül rossz állapotban levő kórházfelújítását is. Példaképként emlegetett professzoraira hivatkozva fogalmazza meg ars poeticáját: — A sebészetet csak hivatásszerűen lehet művelni, másként nagyon sok kudarc éri az életben. Nekünk a halál szörnyű élményével megterhelve kell gyógyítanunk. Az érdem sohasem csupán egy s emberé, hanem mindig egy csoporté, amelyben elhivatott, szakmailag kifogástalan munkát végző orvosok dolgoznak együtt. Több helyre is hívtak az elmúlt években, de valahogy mindig itt ragadtam, mert jól érzem magamat és munkám gyümölcsét nap mint nap látom, tapasztalom — mondja. Sikereiről érdeklődve, ismét társai munkáját helyezi előtérbe. A közös alkotómunka és az egyetértés eredményeként könyveli el az aneszteziológiai, valamint az intenzív sebészeti tevékenység kiszélesítését, a traumatológiai részleg létrehozását. — Marcaliba jöttem, úgy akarok itt élni, mint Párizsban — mondja őszinte derűvel. A négy gyermekét harmonikus családi körben nevelő Rádler Antal hobbija a numizmatika. Büszke a gyűjteményére: kiállításra küldte a megyén túl is. „Mindenben bábot látok...” Szabó Gyuláné — közismertebben Lujzi néni — méltán szerepelt már több alkalommal a sajtó hasábjain. Most mégis kivételes az alkalom, hogy írásunkkal is köszönthessük a terménybáb- készítés mesterét: Kiváló Népművelő kitüntetést vett át a Parlamentben dr. András- falvy Bertalan művelődési és közoktatási minisztertől. — Éjszaka fél kettőkor érkeztem haza Budapestről — kezdi a beszélgetést Lujzi néni, miközben mutatja a kitüntetését. „Kitűnő és eredményes népművelő munkája elismeréséül” — olvasható a miniszter aláírása felett. Mint mondja, neki a munkája jelenti az életet. így — másfél évtizeddel a nyugdíjkorhatár után — idén nyáron is több nemzetközi bábfesztiválon, hazai táborban és játszóházban dolgozott. — Elkényeztetett vagyok „kitüntetésügyben”, de nagy öröm most is, hogy még mindig becsülik, amit nagy szeretettel végzek. Hálás vagyok azért is — mert ritkán fordul elő —, hogy jóval a nyugdíj után is észrevették — beszél friss elismeréséről, amely inspirálja a további aktív munkára. Hogy nap mint nap dolgozik az szobájában is, látszik: rengeteg szebbnél-szebb terménybáb, barátságos kis figurák sokasága: patisszonból, kukoricából, gombából, napraforgóból és ki tudja még, mi mindenből. — A természet nagy mester, nagyobb mint én. Nekem legfeljebb a szemem jó, hogy felfedezzem a növényeket. Mindenben bábot látok. Az erdőből és saját kertemből hozom az alapanyagot, leülök a szobába és maguktól „jönnek” a figurák. Nincs üresjárat, mindennap csinálok valamit. S hogy ki segít? — Családom a fő kritikusom. Ők meg- értőek és nagyon szeretik a bábfiguráimat. Sokat köszönhetek a Somogy Megyei Művelődési Központnak, akik 500 darabból álló vándorkiállításomat „utaztatják” mindenfelé. Nem sokan művelik ezt a „szakmát”, így hát nagyon fontos lenne, hatíz éve vajúdó könyve végre megjelenne. Lujzi néni optimista, mert Csu- héjvilág, terményvilág című munkája — amelyben a ter- ménybábkészítés színes fotókkal illusztrált fázisait mutatja be — idén végre megjelenhet. Legalábbis ezt ígéri az SMK és a Kilián művelődési központ — a kiadók — miután befejeződött a szerkesztői munka a megyei könyvtárban. Varga Zsolt A mozgalom elismerése Békési Margit szerény, halk szavú népművelője a barcsi művelődési központnak. S örömmel tölti el a néptáncoktatói munkájáért kapott megyei közművelődési díj. Még akkor is—tette hozzá—, ha a kitüntetések lejáratottak az utóbbi időszakban. Meglepetés volt számára az elismerés. Fokozott jelentősége pedig azért van, mert a kultúra kevesebb figyelmet kap mostanában. — Úgy érzem, hogy most a néptáncmozgalom is elisme-- rést kapott — mondta. Békési Margit 1980 óta dolgozik néptáncoktatóként Barcson. Az akkor alapított néptáncegyüttes mára kiépült a gyermeknéptánc teljes utánpótlási rendszerével. Irányítja a Kis-Boróka gyermek- tánc-együttes munkáját, és tavaly átvette a felnőtt Boróka együttes művészeti vezetését is. Persze, hangsúlyozza: nem ment volna egyedül ez a munka. A Somogy Megyei Művelődési Központ segítő közreműködésének és a helyi vállalatok támogatásának is köszönhetők az eredmények. Azt is hozzátette, hogy idén nehezebb helyzetben vap- nak, mert néhány termelővállalat a jövőben nem vállalja az együttes szponzorálását. Sajnálatos, ha így van. Azért is, mert a fennállásának 15. évfordulójára készülő Boróka együttes így nem biztos, hogy őszinte örömmel tudja ünnepelni születésnapját. , (Varga) Elmélkedés a polgárháborúról PAWEL JASIENICA KÖNYVE Könyvespolc Könnyű is meg nehéz is arra a kérdésre válaszolni, hogy miről is szól tulajdonképpen e nemrég megjelent karcsú kis kötet. Pawel Jasienica a nagy francia forradalom egy szeletének történetén keresztül a közelmúlt messzire nyúló gyökereit tárja fel lebilincselő erővel. Az író, akinek magyarul most jelent meg az első kötete (pedig már húsz éve halott), a hazájában korántsem ismeretlen. Jasienica a történelmi esszé legjobb lengyel képviselője volt, olyan művek írója, mint a „Piastok Lengyelországa”, vagy a „Jagellók Lengyelországa”. Elmélkedés a polgárháborúról című kötete 1968-ban jelent meg, és tulajdonképpen a vendée-i lázadás a témája. Jasienica könyve bemutatja, hogy miként néz ki egy történelmet formáló esemény fonákja, hogyan érzékelték azt vidéken. Franciaországnak a Loire-fo- lyó és La Rochelle közé eső részét nevezik tulajdonképpen Vendée-nak, ám a XVIII. század végén ennél jóval nagyobb területet ölelt fel — ezt hívják ma „háborús Vendée-nak”. A lázadás 1793. március 10-én tört ki, mégpedig a forradalmi konvent azon döntése ellen, amely bevezette a hadkötelezettséget. (Ez volt az első ilyen eset a történelem során.) A parasztok azonban dolgozni akartak, nem pedig háborúzni, így igencsak nehezen töltődtek föl az ezredek. Erre természetesen erőszakos újoncozás következett — tulajdonképpen ez váltotta ki ajázadást. A fölkelők vezére egy ötgyermekes parasztember, Jacques Cathalineau gazda lett, aki embereivel hamarosan hatalmába kerített egy Machecoul nevű kisvárost. Mivel a város- parancsnok elesett, helyére a volt uradalmi írnokot, bizonyos Souchut állították. Az új polgár- mester első ténykedése az volt, hogy „különleges bizottságot” hozott létre, amelynek feladata a másként gondolkodók „begyűjtése” lett. Elég volt a puszta gyanú, s máris a kivégzőosztag elé kerültek. Napi harminc ember volt a kvóta. Tévedés lenne azt hinni, hogy mindezt a rengeteg bölcsességet a saját feje után ötlöt- te volna ki Souchu mester. Párizsban leste el a politika magas művészetét, s hazatérve magával hozta a haladó eszméket is, azt remélve, hogy ezek majd megváltoztatják az elmaradott Vendée-t. Mivel azonban a fővárosban a republikánusok öl- dösték a királypártiakat, a lázadás viszont a köztársaság ellen tört ki, logikus, hogy a szerepek is fölcserélődtek. Machecoul- ban ugyanis a konventre és a forradalomra felesküdött pap és békebíró üvöltötte torkasza- kadtából — útban a vérpad felé —, hogy ,.Éljen a nép!" míg a tömeg válasza az volt, hogy „Le a néppel! Éljen a király!” A kezdeti nehézségeken persze hamar túlestek, ám ezután már semmi sem mosta le róluk a véreskezűség vádját. Pedig ők csak azt szerették volna, ha békében maradhatnak. Ha ez csak a király alatt lehetséges, ám legyen. Vesszen a nép!... Jasienica bámulatos érzékkel mutatja be a nagy forradalmat— békeperspektívából. így természetesen minden másképpen van, mint ahogy a köztudatban él, ám éppen ez teszi értékessé a könyvet. Hiszen a történelmet sohasem a könyvek lapjain éljük meg, hanem a valóságban — logikus hát, hogy olyannak is mutassuk be, amilyen a valóságban volt. Ha véres volt, hát akkor olyannak. Ez a történet pedig igencsak bővelkedik a vérben. Egymás után sorjáznak a véres kezű kommunárok: Turreau, Santer- re, Westermann és a többiek. A hírhedt „pokoli hadoszlopok” katonái kíméletlen háborút folytattak Vendée hadra kelt népe ellen, s az eredmény nem is lehetett kétséges. Hosszú és véres harcok után, 1793. december 23-án a parasztok elbuktak. A bosszú rettenetes volt. Westermann tábornok így írt erről Párizsba, a konventnek: ,,... a lovak patáival tiportattam el gyermekeiket, felkoncoltat- tam asszonyaikat... Egyetlen fogoly életben hagyása sem terheli lelkiismeretemet. Mindnyájukat kiirtottam... Az utakat tetemek borítják. Annyi van belőlük, hogy sok helyütt egész piramist alkotnak... Mi egyáltalán nem ejtünk foglyokat: a szabadság kenyerével kellene etetnünk őket, az irgalom azonban nem forradalmi dolog.” Tulajdonképpen ennyi Pawel Jasienica könyvének közvetlen tartalma. Azon túl azonban, ami a betűkben foglaltatik, máig mutató tanulságai is vannak a műnek. A totalitárius rendszerek megsemmisítő bírálatát kapjuk — méghozzá húsz esztendővel ezelőtt megírt formában. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” forradalmáról szól a könyv. A revolúció óriási energiákat ölt az ellenség leleplezésébe — ám hogy tulajdonképpen kit is takar igazából ez a fogalom, arra igen erős befolyást gyakoroltak önös érdekek... Franciaország az összes szomszédjával háborút kezdett, csak azért, hogy a forradalom belső lendülete ne törjön meg. Aki nem tartozott a köztársaság meggyőződéses hívei közé, vagy akire csupán a gyanú árnyéka vetődött, az halál fia volt. „Aki nincs velünk, az ellenünk van" — ez volt a jelszó. Ismerős ideológia? Nem is csoda, hiszen a dolgok azonos logika szerint intéződtek kétszáz évvel ezelőtt is... Éppen ezért általánosítható, amit Jasienica írt könyvének elején: a politikai rendszereknek föltétlenül meg kell védeniük a társadalmat „azoktól, akik túl sok dologban biztosak”. Hogy miért azt a legutóbbi negyven esztendő tanúinak nem szükséges elmagyarázni... Tóth Béla Több az óvodás Kaposváron Véget ért a nyári szünet és az ezzel járó nagytakarítás, karbantartás Kaposvár óvodáiban. Varga Lászlóné, a városi tanács általános óvodai felügyelője elmondta, hogy a fenntartásukban levő 28 óvodában 2584 gyerek kezdte meg az új nevelési évet. Ebből 657 óvodás iratkozott be az idén. A megye- székhely intézményeiben összesen 2590 gyermeknek tudnak óvodai helyet biztosítani, így most teljes a kihasználtság. Ugyanakkor megtudtuk, hogy nagy az intézmények közötti szóródás: a topo- nári óvoda túlzsúfolt, ezért ebben az évben a városrészben elkelne még egy. Kevesebb viszont a gyermek a Damjanich és a Dimitrov utcai óvodákban. Óvodapedagógusban nincs hiány, a tavalyi tanévben 228-an dolgoztak Kaposváron, és most sincs számottevő változás.
