Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990_08-21 / 100. szám
4 SOMOGYI HÍRLAP 1990. augusztus 21., kedd Máriát hófehérbe öltöztették Nagyboldogasszony napjára. A kisdedet tartó Szűzanya arcán, mint évtizedekkel ezelőtt is: csodálkozás. Az örökkévalóságba merevedett pillanatot nem csorbította az idő. S a hívek most is ott térdepeltek ösz- szekulcsolt kézzel, rózsafűzért morzsolgatva, imádkozva. An- docson ismét búcsú volt, s jöttek, jöttek a hívők... — Mi is eljártunk valamikor Tamásiból. Még csillagos volt az ég, amikor a szekérre ültünk és megvirradt, mire Andocsra értünk — emlékezik szomszédom, gyermekkori képeket idézve fel a jeles napról. A várakozás feszültsége telepedik telkemre. Még nem jártam a somogyi faluban, életemből kimaradtak az egyházi ünnepek. Vajon most, hogy ismét szabadon gyakorolhatja ki-ki a maga vallását, nem bűn többé a búcsúba járás, hogyan viselkednek az emberek? Miként válik őszinte, bensőséges ünneppé Nagyboldogasszony napja? — tűnődtem. A látvány azonban nemcsak elszomorító, de megrázó is volt egyben. A szép barokk templom előtti úton búcsús sátrak csalogatták portékáikkal a vendégeket. Szólt a lakodalmas rock, gyűlt a szemét. A templomkertben piknikre emlékeztető hangulat. Tarka ruhák, szemérmetlen miniszoknyák, amerikai zászlóból készült bermudanadrág „színesítette” a látványt. Csak az öreg, hetvenedik évükön is túljáró nénikék, cserzett arcú parasztbácsik öltöttek ünneplőt. S mily szomorú: szinte mindegyikük magányosan, magába mélyed- ve szemlélte az ünnepinek éppen nem mondható embertömeget. A templomkert árnyas fái alatt tejeszacskó és csokoládépapír jelezte, hogy a „zarándokok” nemcsak lelki táplálék reményében keltek útnak. A Szentkúthoz igyekeznék. Valamikor, régen ebben a gyógyítóerejűforrásban mosdottak meg a hívők, itt — ahogy ők mondták — bérmálták meg a kalocsai hívek andocsi rokonukat, az új búcsúsokat. A körbebetonozott forrás vizét belepték az algák. A megnevezhetetlen színű pocsolya körül hívek hű- söltek. —Ottfönn, atemplom melletti kútból folyik a forrás vize — világosít föl egy zarándoktársam. „Vezetékes szenteltvíz” mormogom csalódottan, aztán egy busz felé indulok, s reménykedem, hogy a Csehszlovákiából érkezett vendégek szebb élménnyel ajándékoznak meg. Az ötventagú idősekből és gyerekekből álló csoport előző este érkezett Andocsra, az éjszakát a templom kórusában töltötték. „Téged magyar kíván...” Ökumenikus istentisztelet a kaposvári Szent István-kútnál Történelmi emlékhely Szemesen (Folytatás az 1. oldalról) A történelmi emlékhely oszlopára 45 hősi halott nevét vésték a Benedekek, Kelemenek, Petrusok, Takácsok és a többiek famíliájából— voltak olyan családok is, melyekből mindkét világégés szedett áldozatot. Mintha Szemes lakosságát kétszer is megtizedelték volna egy emberöltő alatt. A kis nemzetek legfőbb kincse nemzeti tudatuk és történelmük. A Bors István Munkácsy-díjas szobrászművész és Kampis Miklós építész alkotta emlékmű felavatásával a falu idősebb lakossága átadta a stafétabotot a jövőre készülő ifjúságnak. (Dr. Kanyar József az ünnepség szónoka.) A vasárnap délelőtt a fasori kápolna tövében találta a szemeslek jó részét. 20 méteres gesztenyék árnyékában imádkoztak hívők és nem hívők a 17 első és 27 második világháborús, valamint az egyetlen 1956- ban elesett helybéli emlékéért. Ők még ma is hiányoznak. Pedig emléküket emlékezetünkből is kikergették. (Zóka László vb-titkár). A Piavénái, Isonzónál elesettek segédkeztek tán a ma már vastag derekú fák ültetésénél, e gesztenyék hűvöséről álmodhattak a Don- kanyarban elveszettek a háború legforróbb pillanataiban. Milliónyi közös nyomorból ki sem látszik a tiéd... S ha elmúlunk, kis szemünkkel a világ hunyja be szemét. (Kaffka Margit versét Göndör Ágnes tanárnő idézte). A szülőföld adhatott erőt, hogy nemcsak feláldozták életüket, de vállalták a testi-lelki szenvedést, a megpróbáltatásokat is az áldozatok. Az idő még nem gyógyította be a sebeket, volt katonatársak, feleségek, gyerekek, unokák gyűltek össze tisztelegni. Az emlékezés meghittségét nagyban segítette a Pauker Zoltán vezényelte Somogy Megyei Pedagógus Férfikar remek műsora. C.Á. Faluház Nágocson Faluházat avattak Szent István ünnepén Nágocson, nem is akár milyet. Az egyre rosszabbodó gazdasági körülmények között európai színvonalú intézmény nyitotta meg kapuit, melyben többek között színház es tornaterem, könyvtár, posta, kiállító- és házasságkötő terem kapott helyet. A 7,5 millió forintos beruházást a falusiak csaknem 2 millió értékű társadalmi munkával segítették. Reggelre a helybéliek levetették a malteros, festékes ruhát, és ünneplőben gyülekeztek az avatásra. — A második évezred végén a magyarság előtt ismét az Európához tartozás, az Európához felzárkózás elkerülhetetlen feladata áll — mondta megnyitójában dr. Gyenesei István, a megyei tanács elnöke. Igazi közösségek nélkül azonban ez nem lehetséges. Tenni kell és erre példa ez a csodálatos épület, ez a faluház, hogy érdemes, ha bátrak, akiknek lehetőségük van tenni. Rövidlátó az a politika, ostoba zsugorisággá sorvad az a ma egyébként különösen szükséges takarékosság, amely a közösségek kialakulásától — kialakításától s vele együtt a kultúrától vonja meg a szükséges eszközöket. Hiszen: ilyen több igényt kielégítő épület, mint amelynek avatásán most részt vehetünk jól szolgálja majd az új önkormányzat működését is. Meg kell érteni azokat is, akik most azt kiáltják: másra is lehetett volna költeni e forintokat. Nekik mondom halkan, de határozott meggyőződéssel: másra igen, de hasznosabbra biztos, hogy nem. A nemzetiszínű szalag átvágása után a helyi általános iskola tanulói adtak színvonalas műsort. A délután folyamán a komolyzene művelői a festészet szerelmesei, majd a táncos lábú öregek-fiatalok vették birtokba a faluházat. Nágocson a legutóbbi időszakban orvosi rendelő, kocsma, és a külvilággal szorosabb kapcsolatot teremteni képes két új összekötő út készült. A leckét tehát föladták az önkormányzati választás leendő győztesének. — Azt szeretném, mondta Horváth Pál tanácselnök, hogy ez az intézmény ne váljon politikai csatározások színhelyévé, békében látogassa vallásos és nem vallásos s akármilyen párt tagja. (Czene) tesszük ezt helyesen, ha arra figyelünk, akiről a Szent írásban azt olvassuk, hogy tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, tehát Jézus Krisztusra. Rámutatott: az államalapító király megtanulta, nincs más helyes út, mint az Isten útja. És most, augusztus 20-án — amikor erről szólunk—, úgy gondolom, Magyarországon nekünk, Isten népének, akik hiszünk Jézus Krisztusban, fontos hangsúlyoznunk, hogy 1990- ben sincs más út, csak az Isten útja — mondotta többek között. Arra kérte hallgatóságát, hogy a Szent István-i példa, a valláserkölcsi alap váljon a hétköznapok életformájává. A kórus következett, majd Csernák Árpád elmondta „Szent István intelmei”-t. Ezt követően „közbenjáró ima” következett, amelyet Petrik Ádám baptista lelkész és Rózsás László római katolikus esperes plébános mondott el. Az istentisztelet résztvevői ezután közösen elimádkozták a Mi Atyán-kat. Ennek végén a lelkészek megáldották az egybegyűlteket. Az istentisztelet, amely szimbolizálta, hogy az országot mély válságából csak közös összefogással lehet kivezetni, a Szózattal ért véget. (Szegedi) (Fotó: Kovács Tibor) Ünnepeink tisztessége (Folytatás az 1. oldalról) Csitri lányok évődnek a fiatal buszsofőrrel. — Hogy miért jöttünk?! — kérdezi a cserfesebb. — Hát mert kaptunk végre útlevelet, meg vásárolni is akarunk! — Az idősebbeket kérdezze! — szól pironkodva a sofőr. — Mi már harmadszor vagyunk itt — így a fejkendős néniké. — A falumbeli espres ismeri az ittenit, ő mondta, hogy csak idegyüjjünk, pedig én Gyűdre készültem... A templomkertben magányos nénike, fekete népviseletben. Kis székéről szemléli ösz- szekulcsolt kézzel a tömeget. — Zalakarosból jöttem. Valamikor gyalog jártunk, most a busz hozott. Itt az ember nyugodtan van, nincs se gondja, se baja — mondja mosolyogva. — A fiatalok? Nem élnek már a faluban, dolgoznak, meg szórakoznak... — int lemondóan. Felcsendül az ének, a zarándokok csoportja előtt megjelennek az egyházi méltóságok. Ima és gyónás. A szentmisét dr. Szendi József, a veszprémi megyéspüspök celebrálja. Az ünnepről beszél, mely nemcsak a Szűzanya, hanem az Úristen ünnepe is. Toleranciáról, megértésről prédikál, és arról, hogy mit jelent a hit. Krisztus szolgálatáról, létének tanúbizonyságairól elmélkedik, és az emberi gyarlóságról, mely tönkretette a lelkeket, s melyet most csak az igazi szeretet, hit gyógyíthat meg. „Példát adtam nektek, ahogy én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek” — idézi Jézust. — Krisztus nem hordószónok volt — fűzi hozzá meggyőződéssel —, s én nem tudom, vajon a szószékről látja-e „hívei” igazi arcát? Az elfásult, igék iránt közömbös tekinteteket. Felcsendül a Himnusz, majd a Nagyboldogasszony anyánk. A püspök úr áldást osztogat. Mária magányosan mereng kisdedével a karján. Várnai Ágnes A beszéd után a kórus elénekelte a 150. zsoltárt, majd Szu- hánszki István metodista lelkész mondott imát. Ezután Bellái Zoltán református esperes lépett a mikrofonhoz. Prédikációjában hangsúlyozta: augusztus 20 alkalom arra, hogy szembenézzünk múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel. Akkor Abody Béla Abody Béla író, kritikus, műfordító Budapesten született, 1931 -ben. Diplomáját az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerezte 1953- ban. Előtte két évig az író- szövetség Fiatal írók Munkaközösségének főtitkári tisztét látta el, majd 1956— 57-ben a Magvető Könyvkiadó irodalmi vezetőjeként dolgozott. 1960 és 1965 között általános iskolában tanított, ezt követően az Élet és Irodalom fömun- katársa lett. t970-ben az Operaház és az Új írás munkatársaként dolgozott, egy év múlva kinevezték a Vidám Színpad igazgatójának, e tisztét 1975-ig látta el. 1978-tól 1985-ig szerkesztette a Négy Évszak című lapot, majd a Pallas Lap- és Könyvkiadó főszerkesztőjeként tevékenykedett. Munkásságát 1973- ban József Attila-díjjal ismerték el. Abody Béla írt drámát, novellát, rádiójátékot, kritikát, karcolatot, és fordította az angol klasszikusokat. Első — tanulmányokat tartalmazó — kötete 1957-ben jelent meg Indulatos utazás címmel. Az utolsó, a Fondorlatok — karcolatokkal, jegyzetekkel — 1988-ban látott napvilágot. Profán rekviem Hosszú ideje alig szerepelt már a képernyőn, bár korábban gyakori vendége volt. Sikereivel, kudarcaival együtt. Mégis, aligha fordult elő, hogy a szigorúan tervezett tévéprogramon miatta változtattak volna. Most, mégis! Hiszen a saját maga ,, celebrálta ” rekviemet halála tűzte műsorra. Abody Béla saját magát búcsúztatta tőlünk. Most is mosollyal, de ezúttal szoruló torokkal figyeltük a véletlen játékát a játékos emberrel: a vég előér- zetében megfogant még e kitárulkozás. Egy kitárulkozás, amelyben a publicista, a kritikus, az író, a szerkesztő, a tévés jelenség, a jellegzetes hanghordozású gourmand— minden pátosz nélkül szólt a hivatásról, öniróniával agyarlóságáról, iróniával a pátoszról... A szomorú esemény szorításában is profán derű hatotta át ezt a portréfilmet; a nagy nyilatkozatok és programok korában könnyed hétvégi, esti csevegés volt, ahol utalások, adomák mögé rejtőzött a személyiség, amely úgy tárulkozott ki — hogy a lényegre csupán következtetni lehessen. Abody Béla a kórral viaskodva is próbálta érteni, megszűrni, megragadni a kort — a korból az értéket. Igazi hellén egyéniségként az epikureus étvágyával és örömével, a sztoikus tartásával és méltóságával és a szkeptikus kételyével volt valaki, aki nem kívánt Valaki lenni. így volt többdimenziós személyiség, s erről utolsó televíziós szereplése is üzent. Üzent a közeli elmenetel jegyében, miközben még egy nagy utazást tervezett. Amely szerinte komplikál ugyan, de megtehető. A sors kegyetlen iróniája, hogy ezúttal végleg el kellett utaznia. T.T. Andocs igazi híveket vár
