Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-01 / 84. szám

1990. augusztus 1., szerda SOMOGYI HÍRLAP 3 Az Országos Érdekegyeztető Tanács Tárgyalási minimum: a minimálbér (Folytatás az 1. oldalról) Napjaink kérdéséhez persze hozzá tartozik az is, hogy kik, milyen szervezetek tartoznak az általános és összefoglaló fogalomba: szakszervezetek. Mert ahogy mindennapi politikai életünkben érvényesül a de­mokratikus pluralizmus, úgy kell tudomásul venni, hogy egy­re több szervezet alakul érdek- védelmi céllal, s ha a szakszer­vezetekről szólunk," akkor az nem az egykori monolitikus és állampárthoz kötődő egyetlen szakszervezetet jelenti, hanem a SZOT jogutódaiként létrejött MSZOSZ mellett a Független Szakszervezetek Ligáját, a munkástanácsokat, a különbö­ző szakszervezeti tömörülése­ket, a Szolidaritás Szakszerve­zeti Szövetséget, s az egyre több új érdekvédelmi formációt. Jog és érdekvédelem Ki fog kivel tárgyalni? Az új Országos Érdekegyeztető Ta­náccsal kapcsolatban ez a leg­fontosabb és a leglényegesebb kérdés. A mostani tanácskozá­son tehát, nem csupán az egy millió embernél többet érintő minimálbérrőífolyik majd a vita, hanem arról is, hogy milyen jo­gosítványai lesznek ennek a tanácskozó testületnek, s min­den bizonnyal az is szóba kerül, hogy milyen feltételek mellett lesz valóban hatékony és mű­ködőképes a testület. Ezek a kérdések nehezen megválaszolhatók, hiszen egy sokszorosan összetett és bo­nyolult témakörről, sokak által vitatott közelítésekről van szó. Arról például, hogy megszüle­tik-e a közeljövőben a szak- szervezeti, vagy ha jobban tet­szik, az érdekvédelmi törvény, amely megszabja törvényes kereteit a munkavállalók garan­tált jogainak, s az érdekeiket képviselő szervezetek mozgás­terének. De közelíthetjük más oldalról is a kérdést. A fejlett nyugati demokráciákban már kialakultak az érdekegyeztetés különböző szintű fórumai. Ma­gyarországon ilyen fórumok még csak ritkán akadnak. Ezért hát, kettős most az Országos Érdekegyeztető Tanács felada­ta. A korábbarr jelzett alsóbb szintű fórumok hiányában a mostani tanácskozáson kell többek között olyan témákban is dönteni, amelyek valóban nem tartoznak az országos ér­dekegyeztetés „asztalára”. Dehát milyen fórumokról van szó? Vizsgáljuk meg a különböző „lépcsőfokokat”. Az elsőszámú egyeztető fórum a munkaválla­ló és a munkaadó „üzemi” szintje. De, amíg nincsenek meg kristálytisztán a tulajdono­sok, addig ki veheti magának a bátorságot megjelölni, hogy ki a valóságos munkaadó? Szól­hatnánk az ágazati szintű ér­dekegyeztetésről, amelynek hellyel-közzel megvannak, vagy most vannak alakulóban a munkavállalói, érdekvédelmi szervezetei, ugyanakkor az Ipari Kamara tagozódása még nem olyan mértékű, hogy kiala­kulna a valóságos és tárgyaló- képes partnerség. Szólhatnánk a Gyáriparosok Országos Szö­vetsége, és a legmagasabb szintű szakszervezeti fórum tárgyalási és egyezkedési lehe­tőségeiről. De lám, itt is gond­jaink vannak, hiszen ma márkát Gyáriparosok Országos Szö­vetsége is működik, és vajon ki tudja megmondani, hogy melyik az a legmagasabb szakszerve­zeti fórum, amelyik képviselheti valamennyi munkavállaló érde­keit e tárgyalásokon? Megegyezés a részletkérdésekben Kérdések és kérdések soro­zata, amelyek megválaszolá­sára sürgősen szükség van. Úgy is fogalmazhatnánk, tisz­tázni kell az erőviszonyokat: ki kivel győzködjön, mit jelent az, hogy alkupozíció, s hogyan le­het úgy dönteni, hogy a harc ne a harc kedvéért, hanem az eredményért legyen. A múlt hét végi szakszerve­zeti kerékasztal-tárgyalások nagy eredménye volt, hogy az ott jelen levő érdekképviseleti szervezetek konszenzusra ju­tottak abban, hogy valameny- nyien a munkavállalók érdekeit képviselik és érdekeik védel­mében működnek, a természe­tesen a megállapodáshoz tarto­zott, ez az ominózus 5700 forin­tos, minimálbér is. Úgy tűnik, nem lesz sima és egyszerű az Országos Érdek­egyeztető Tanács mostani ülé­se. Részben, mert az eddigi­eknél is keményebb körülmé­nyek között találkoznak a mun­kavállalók, a munkaadók és a kormány képviselői, másrészt pedig fel kell készülni arra is, hogy míg az alapvető és lényegi dolgokban az érdekvédelmet felvállaló szervezetek meg­egyeztek, addig részletkérdé­sekben — és nagyon is jelentős ügyekben — koránt sincs meg az összhang. Ez az OÉT-ta- nácskozás tehát minden bi­zonnyal nem a könnyű meg­egyezések, hanem sokkal in­kább a nagy viták tanácskozása lesz. Csak reménykedhetünk abban,.hogy e vitákban a józan ész s a megegyezésre törekvés lesz mindegyik tárgyaló fél ve­zérlőereje. S. Boda András Véget ért a gyékényesi sztrájk (Folytatás az 1. oldalról) Hétfőn a Bányaipari Dolgo­zók Szakszervezete vezetői­nek rábeszélése után az igaz­gató hajlandónak mutatkozott személyes tárgyalásokra a gyékényesi üzem dolgozóival. Tegnap délelőtt végre megér­kezett Gyékényesre Szokolai Sándor igagató, valamint a vál­lalati jogász és a beruházási osztályvezető. A tárgyaláson mint levezető elnök vett részt Korompai Pé­ter, a bányászszakszervezet tit­kára, és ott volt a Független Demokratikus Szakszervezeti Liga két szakértője is. A dolgozókat úgy értesítet­ték, hogy munkásgyűlés lesz. A délelőtt 10 órára meghirdetett összejövetel azonban elma­radt, mert a vállalat vezetői és a szakszervezet képviselői előbb egymással, majd a két helyi szakszervezet vezetőinek be­vonásával, zárt ajtók mögött tárgyaltak. A tárgyalások 9 órakor kez­dődtek, három órával később még mindig egyetlen napirendi ponton vitatkoztak. Nevezete­sen azon, hogy Túri László gyé­kényesi üzemvezető kinevezé­sét meghosszabbítja-e az igaz­gató vagy sem. A gyékényesiek kitartottak eredeti álláspontjuk mellett: vagyis csak abban az esetben hajlandók egyezkedni a többi követelésükről, ha Szo­kolai Sándor igazgató igent mond Túri László kinevezésé­nek meghosszabbítására. A vállalat igazgatója a többi pon­tot illetően hajlott a kompro­misszumra, ám ezt a helyi szakszervezet és a szünetben tájékoztatott dolgozók sem fo­gadták el. Szokolai Sándor igazgató, akinek tegnap dönteni kellett Dél körül röpgyűlést tartottak. Ezen változatlanul az volt az ál­láspont, hogy az önállóságukat a volt üzemvezetővel együtt tartják megvalósíthatónak. A tárgyalások tehát folytatód­tak, s úgy lászott már, hogy hiá­ba a bányaipari dolgozók szakszervezetének és a liga képviselőinek érvelése, az igazgató nem változtatja meg döntését: vagyis Túri László szerződését nem hosszabbítja meg. Mivel itt a tárgyalások holt­pontra jutottak, az igazgató egynapi haladékot kért azzal az indokkal, hogy döntsön, illetve döntését megbeszélje kollégái­val. Eredmény nélkül álltak fel tehát az asztaltól a részt vevők. A távozni szándékozó igaz­gatót felháborodott embergyűrű fogadta, amikor az irodából kilé­pett. Nem maradt más választá­sa, mintáz, hogy visszamenjen. Ismét tárgyalni kellett — ezúttal négyszemközt — a vállalati jo­gásszal. A rövid megbeszélés eredményeként azután beje­lentették: Túri Lászlót vissza­veszik és a szükséges formasá­gok elintézése után ismét ő lesz a gyékényesi üzem vezetője. Taps csattant, könnyek hul­lottak és köszönömök fogadták a régóta várt, s nagy nehézsé­gek árán kicsikart igazgatói döntést. Korompai Péter, a Bányaipari Dolgozók Szakszer­vezetének titkára őszinte öröm­mel gratulált a dolgozóknak és a két szakszervezet helyi veze­tőinek, hogy egységes fellépé­süknek és kitartásuknak kö­szönhetően elérték a céljukat. A vállalati tanács egyébként augusztus 16-ára tűzte ki az üzem önállóságával foglalkozó tárgyalást, amely minden való­színűség szerint kedvező dön­téssel végződik majd. A dolgozók 13.30-kor befe­jezték a sztrájkot és felvették a munkát. ígéretet tettek arra, hogy napokon belül behozzák a lemaradásukat és ma reggeltől- már ismét várják a szállítókat. Igazi örömünnep volt tehát tagnap Gyékényesen. A biza­lom, a saját sorsukat irányítani akaró emberek győzelme volt ez. Talán egy új korszak kezde­te is, amely a gyékényesi ka­vicsbánya önállóságával telje­sedik ki. Nagy Zsóka Fotó: Király J. Béla Mint hírül adtuk, hét­főn véradónapot szer­veztek a gyékényesi ka­vicsbánya sztrájkoló dolgozói. Tegnap meg­tudtuk: a bányászok és az ókét támogató gyé­kényesiek másfél óra alatt közel 20 liter vért adtak. Egy Somogy megyei vizsgálat tapasztalatai Rendszerváltás és a helyi társadalom I. Vélemények a tanácsrendszerről A tanácsrendszerről alkotott vélemények egymástól lénye­gesen eltérőek voltak ugyan, de több ponton találkoztak. Szép elvek, de gyakorlatban a cent­ralizmus, a központ meghatáro­zó szerepe volt a jellemző. Bár 1985 körűitől bizonyos változta­tási szándékokat lehetett ta­pasztalni, azonban ezek is csupán elképzelések marad­tak. (Majd mindenki szólt az utóbbi fél-egy esztendő föl­morzsolódást hozó, az appará­tusban igen nagy bizonytalan­ságot okozó eseményeiről is.) A megye újraelosztó szerepe sok szubjektív döntésben öltött testet (voltak, akiket preferál­tak, voltak akiket elnyomtak). Legnagyobb „bűnük”, hogy job­ban kötődtek saját hierarchiá­jukhoz, mint a településekhez, amelyeket pedig képviselniük kellett volna. Az utóbbi egy-két esztendő reformtörekvései (bármily jószándékúak is vol­tak) nem igazán éreztették ha­tásukat, kivéve talán a területfe­lelősökkel való jó kapcsolatokat — mondták többen is. Beszélgetőpartnereim között olyanok is voltak, akik azon községek vezetőiként szóltak, amelyek vagy társközségek, vagy nemrégiben váltak önálló­vá. Itt mindenütt kiemelték az elmúlt 40 esztendő település­sorvasztó politikáját, a kény­szerkörzetesítések máig (jö­vőig) tartó tragikusan káros kö­vetkezményeit, a szétbomlasz­tott faluközösségeket, a lakos­ság elköltözését, az iskolakör­zetesítések anomáliáit, a nem­zetiségi sérelmeket, a pártbea­vatkozás gyakorlatának visz- szásságait s azt, hogy n\ilyen igazságtalanságok érték egyéb területen is (beruházások, fej­lesztések) a társközséget a központ (beleértve ebbe a köz­ponti községet) részéről. A lakossággal, a településen (is) működő szolgáltató, gaz­dálkodó szervezetekkel való kapcsolatokat eltérően értékel­ték, hangsúlyozva ennek igen­igen szubjektív oldalait. Az elöljáróságok megalaku­lása ugyan fölcsillantott némi reményt, de igazi változásokat csak az önállóvá válás jelentett. (Egyikük megfogalmazása sze­rint az elöljáró csak „óvodai jogosítványokat kapott.) A székhelyközségekkel való kapcsolat volt, ahol igen rossz volt: „a tanács nem akart le­mondani a községek feletti ura­lomról”, másutt „jó gazdaként” dicsérték a közös tanács mun­káját. Az önállóvá vált községek „fellélegeztek”—így fogalmaz­tak többen is. Kezd megváltozni a lakcfeság passzivitása (bár ezzel ellentétes véleményeket is hallottam, főként mai jelenlegi közállapotainkat, a rendszer- váltáshoz való hozzáállást ille­ti). A falugyűléseken már „elő­revivő” kritikával élnek; látszik, hogy segíteni akarnak—hallot­tam az egyik vezetőtől. „A re­mény, ami éltet bennünket, hogy talán majd jobb, könnyebb lesz a jövendő önkormányza­toknak, mint nekünk volt”—hal­latszott ki szavaikból. Bizakod­junk! Kíváncsiak voltunk arra, va­jon a rendszerváltás (hatalom- váltás...?) vitathatatlan ténye hogyan csapódott le Belső- Somogy kisebbnél kisebb fal­vaiban, avagy egy viszonylag stabil képet mutató kisvárosá­ban. A kép vegyes, mint ahogy az az alábbiakból is kitűnik, de a vezérfonal azonos: bizonyta­lankodás, várakozás, kivárás, bizalmatlansáp, szimpátia és antipátia, reménykedés és csa­lódás, régi bűnök újra föleleve- nítése, nagy káosz („mintha elszabadult volna a pokol” — mondta egyikük). „Sokan bele­fáradtak mindenbe, de vannak már új emberek is, akik jobban csinálhatják majd nálunk, ha lesz lehetőségük, ha tudják" — vélekedtek néhányan. Valami azért történt. Most az emberek nyíltan meg merik mondani véleményüket (igaz, egyre nagyobb a vádaskodás is), sok-sok egyéni sérelem is jobban előjön, az emberek még nem tudják csinálni a demokrá­ciát, de szavakban már mindig arra hivatkoznak, egyre több az önjelölt mindenhova (a falugyű­léseken is parázs hangulat ala­kult ki — szólt a válaszadó), nyíltabbak lettek a konfliktusok is stb. Szóval úgy tetszik, a rend­szerváltás szele kezdi meg­csapni a kisfalvakat is, de hogy nem megy könnyen az, hogy magunk csináljunk magunknak új rendszert, az is valószínű („őrült volt, aki azt hitte, hogy április nyolcadikával itt új élet lesz”). Egy dologban meg­egyeztek a vélemények: a poli­tikában minden történik, a gaz­daságban azonban semmi. Márpedig ez mindennek az alapja; az, hogy lehessen a falu emberének gazdálkodni, saját portáját megművelhesse és jobban éljen. * * * A kérdés, amit feltettünk har­madikként, nem keveseket érint: a tanácsok és a helyi pár­tok közötti kapcsolatok minősí­tésére voltunk ugyanis kíván­csiak. A probléma összefügg azzal is, hogy egyáltalán hol vannak a politizálás helyi szín­terei a Magyar Köztársaság­ban, mennyire veszi (kapja) ál­dását ennek a falu. A kép itt is egymással homlokegyenesen ellentétes tapasztalatokat mu­tat, függetlenül attól, hogy eset­leg azonos nagyságrendű tele­pülésekről van szó. A városban a kezdeti „ke­ménykedés” jellemezte a mind- összesen 160—200 fős pártok tevékenységét („össztűz a posztsztáliniszta tanácsra”). A tanácsok majd mindenütt elébe mentek a pártoknak (testületi ülésekre való meghívások pl.). A megjelent párttagok pedig hozzászóltak, észrevételeztek, javasoltak (az utóbbi időben ta­lán valamivel csendesebb hangnemben). Ennek volt egyébként olyan hatása is, hogy a tanács, a vb tagjai is egyre jobban felkészültek, nem akartak alulmaradni. A várossal ellentétben a fal­vakban a „pártjelenlét” igen nagy esetlegességet mutat. Van, ahol szervezetileg egyet­len párt sincs, talán egy-két ember tartozik valamelyikhez, másutt pedig egy-egy pártszer­vezet fejt ki csak érdemleges munkát. (Az MDF-et, az FKGP- t és az MSZP-t említették név szerint is.) Többen támadják, „molesztálják” a jelenlegi veze­tőket, „mindenbe beleszólnak, de felelősséget nem vállalnak” — hangzott el egyikük szájából. Avagy egy másik vélemény: „a kákán is csomót keresnek”. Ismét más: „a hatalomra került pártok képviselői helyi szinten is úgy viselkednek, hogy tudják, övék a hatalom, mi meg csinál­juk, ameddig tudjuk”. Már nem tart soká. Egyébként a falvak­ban is valamennyi tanácsülésre meghívják őket (már ahol mű­ködnek). Az előző pont szerves folyta­tásaként tettük föl a kérdést: érték-e sérelmek a pártok ré­széről a legutóbbi egy-fél esz­tendőben a települések veze­tőit? Míg a tanács és a pártok közötti kapcsolatoknál több negatív példát hoztak föl, addig itt (a kezdeti időszak egy-két kisebb jelentőségű eseményen túl) senki nem „panaszkodott”. Valószínű összefügg ez azzal is, hogy kis közösségekről van szó nagyrészt, no meg azzal, hogy az adott falu elismert ve­zetői voltak többen is beszélge­tőpartnereim, köztük olyanok, akik április 8-a után lettek meg­választva. Nálunk már bekövet­kezett a rendszerváltás. Bekö­vetkezett? A parlament eddigi működé­se egyértelműen pozitív jelzőt sehol nem kapott. A legeny­hébb kifejezések, hogy „nem találja a helyét, nem elég stabil, csak vitatkozik, alig hoz érdem­leges döntéseket, nem eléggé határozott, nekik is tanulni kel­lene a demokráciát, de sok az idős ember, itt is érvényesült a kontraszelekció stb. „Égyszó- val: gyenge, de ennél jobb még nem is lehet, mert ezt is tanulni kell” — vélekedett egyikük. A másik csoport erősebben fogalmazott. Az emberek bizal­matlanok, únják, már be sem kapcsolják a tévét, vitáiknak se eleje, se vége, kész cirkusz, amit csinálnak, ha csinálnak egyáltalán valamit. Szófecsér- lés, személyeskedés, a sok ko­rábban sértett ember hangza­tos (és zavaros) hozzászólásai, amelyekből az állandó pártos­kodás sül ki, mintha még mindig kampány volna.

Next

/
Oldalképek
Tartalom