Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-18 / 99. szám

1990. augusztus 18., szombat SOMOGYI HÍRLAP ----------- SPORT 1 5 Dióshegyi Ernőtől Makovecz Imréig Folytatódik a fonyódi álom Napjainkban, amikor válságát éli a magyar sportélet, amikor szinte nap nap után híre érkezik egyesületek, szak­osztályok megszűnésének, amikor a sportágak kiárusítása folyik, az alábbi dédelgetett tervvel kapcsolatban azt mondja az ember: ez nem Magyarországon történik. S valóban olyan­nak látszik minden, mint a mesében. Márpedig ez nem mese, remélhetőleg a közeljövőben nagyon is kézzel fogható való­ság lesz, mondja aggályos­kodásomra Varjú István, a Fo­nyódi Petőfi SE ügyvezető el­nöke. A nyomaték kedvéért vaskos mappát tesz elém, s lapozni kezdené, de már az első oldalnál arra kérem, hogy pihentesse a kezét, hiszen a látottakat alaposabban szem­ügyre kell venni. Az építész álma Aligha van somogyi sport- kedvelő, aki ne látta volna már a fonyódlak sporttelepét. Fes­tői környezetben, egy völgykat­lanban fekszik. Néhány évtize­des léte során megannyi jelzőt aggattak rá. „Balatoni sport- centrum”, „Mini Tata”, és egyebek. Történetének kezde­te a negyvenes évek második felére nyúlik vissza. Az egykori somogyi újság 1948 júniusá­ban adott hírt az első kapavá­gásokról. Jól emlékezem rá magam is. Kisdiákként tár­saimmal együtt büszkén toltam a földdel megrakott csilléket, s úgy éreztük, hogy magunknak építjük azt a sporttelepet, amit a neves fonyódi építész- mérnök, Dióshegyi Ernő álmo­dott meg a rajzasztalánál. Im­pozáns látvány volt, és oly modern, hogy mai mércével mérve is megállná a helyét. A derék építész nem sejthette, hogy műve csak halála után valósulhat meg a maga teljes­ségében, s remélhetőleg még gazdagabb kivitelben. Az egy­kori és a jelenlegi tervet össze­vetve kiderült, hogy Dióshegyi Ernő koncepciója helyesnek bizonyult. 1950-ben már labda­rúgó-mérkőzéseket rendeztek a földes pályán. Átmeneti szü­net után, 1957-ben újabb len­dületet vett az építkezés. A megyei tanács és a BIB anyagi hozzájárulásával tovább farag­ták a hegyoldalt, elkészült a fu­tópálya; ekkor merült föl elő­ször egy fedett uszoda létesíté­sének a gondolata is. Házi kivi­telezésben elkészült egy kis fedett lelátó, majd 1969-ben megkezdődött a pálya füvesí­tése és a mai szálló helyén az öltöző alapozása. A felújított pályát 1970. augusztus 20-án avatták. Hét évvel később ke­rült sor a sportcsarnok alapkő­letételére és rá három évre, augusztus 20-án ezt a létesít­ményt is átadták. Időközben nemcsak az öltö­ző, hanem a sportszálló is föl­épült a délnyugati oldalon. Ezekkel a létesítményekkel rendelkezik jelenleg a Petőfi SE, de bizony, az idő vasfoga eléggé megrágott mindent. Már a jelenlegi állapot fenntar­tására is csaknem egymillió forintot költenek évente. A sportcsarnok kezdettől fogva beázik, korszerűtlen a konyha, s alaposan eljárt az idő a szálló fölött. A toldozás-foldozás nem old meg semmit. — Már két évvel ezelőtt el­készültek a tervek a felújításra, de nem foghattunk hozzá, mert bármily fura, ma sincs tisztázva a terület tulajdonjoga. Jóma­gam is mindaddig azt hittem, hogy ahol a létesítmények van­nak, az a Petőfi egyesületé, ám 1988-ban kiderült, hogy az álla­mi tulajdon, tanácsi kezelés­ben. Ez az „összvér-helyzet” minden elképzelésünket felbo­rította eddig — mondja az ügy­vezető. Bármily hihetetlenül is hang­zik, a fonyódiak kinőtték már a jelenlegi, irigylésre méltó sport­telepüket is. Ma egyetlen tó­parti egyesület sem mondhatja el, hogy tizenegy szakosztál­lyal rendelkezik. A fonyódiak igen! Az igények egyre nőnek, s meglepetéssel hallottam Var­jú Istvántól, hogy jelenleg első­sorban nem pénzkérdés a to­vábbi fejlesztés, hanem éppen az említett tulajdonviszonynak a rendezése. A makoveczi mü A szegény sportegyesületek országában a fonyodiak nem panaszkodhatnak. Tizenötmil­lió forintot termelnek évente; igaz, ezt el is költik. Hogy miből van a bevételük? Az egyesület­nek öt Ikarus busza van, közü­lük kettő légkondicionált. Ren­delkeznek ezenkívül egy ki­sebb városnéző busszal is. Pénzt hoz a szállodájuk, az ét­termük, a presszó és a söröző is. Sajnos, az igényesebb ven­dégeket, akik szívesebben fi­zetnének még többet, jelenleg el kell utasítaniuk. — Tovább már nem odázha­tó el az egész komplexum re­konstrukciója. Választanunk kell: vagy építünk, vagy rövide­sen bezárunk — mondja Varjú István. — Mi az előbbi mellett voksoltunk — teszi hozzá a nyomaték kedvéért, majd a mappában található tanul­mánytervre mutat: — A Makovecz-intézethez fordultunk; s egy tanulmányter­vet kértünk. Igaz, találhattunk volna olcsóbb megoldást is, de Fonyód arculatának alakításá­ban ez az intézet eddig is jelen­tős szerepet vállalt, s épp az egységes szemlélet kedvéért esett ra a választásunk. Ezen a távlati terven minden megtalál­ható, ami a vágyaink netovább­ja.. Es az ügyvezető elnök látha­tó büszkeséggel mutatja be a tanulmánytervet. A jelenlegi szálló, konyha és étterem újabb szintet kap. Ez a magasítás, nemcsak bővítést jelent, hanem a felső szintről lehetőség nyílik a Balaton pa­norámájában való gyönyörkö­désre. Fedél kerül a tó felőli oldalon a lelátóra is. Végleg megszűnik a beázás a sport- csarnoknál, mert tetőt húznak föléje, olyan megoldással, hogy a fenti teret sportcélokra is hasznosíthatják. A csarnok­tól jobbra épülne az autóbu­szok garázsa; ezt úgy kívánják megoldani, hogy a nyári hóna­pokban mint olcsó turistaszálló működhessen. Tehát kiegészí­tő szociális helyiségek és moz­gatható belső falak lesznek benne. Bizonyára olvasóink­nak is feltűnt a rajzon látható létesítmény, a csarnok északi oldalán. A terv talán legmeré­szebb része lenne ez a hu­szonöt méteres fedett uszoda. — Kaposvár, Keszthely és Siófok a legközelebbi város, ahol uszoda található; ez ön­maga eldönti, hogy jogos ez a mai fonyódi igény is. — Mindez mennyibe kerül? — A mai árak szerint két­százötvenmillió — mondja az ügyvezető, és gyorsan hozzá­teszi : ezt a tervet több ütemben kívánják megvalósítani. A sür­gősség szabja meg a sorren­det. Már az idén szeretnék el­kezdeni a szálloda és az étte­rem átépítését, s utoljára — az 1995-ös világkiállítás évére — adnák át a fedett uszodát. Hittel, megszállottan — Mindent megpályázunk, ahol pénzre számíthatunk. Bí­zunk abban, hogy a BIB, az idegenforgalmi hivatal s a világ- kiállítással összefüggésben remélhetőleg mások is fantá­ziát látnak abban, hogy tervün­ket támogassák. Természete­sen a pénz legnagyobb részét bankkölcsönből teremtenénk elő, de ehhez kell mielőbb ren­dezni a tulajdonjogunkat — mondja Varjú István, s arra a kérdésre, hogy ez a nagyberu­házás vélhetően megtérül-e valaha, határozottan állítja, hogy igen. Mint mondja: tisztá­ban van vele, hogy ma minden­ki fantasztának tekinti őt és a vele gondolkodókat, de szerin­te hit és megszállottság nélkül ma semmit sem lehet megvaló­sítani. Dióshegyi Ernő egykor ott, a Sípos-hegy oldalában járva még csak a bozóttal benőtt völgykatlant láthatta. S épí­tészfantáziája szárnyalni kez­dett. A mai kor embere már gyönyörködhet ennek az ered­ményében. Makovecz Imre a méltó előd művének nagynevű folytatója lehet. Jutási Róbert Somogy idei sportdíjasai Tanári módon Márton József tanár urat aligha kell Somogy-szerte bemutatni a labdarúgás ba­rátainak. Eddigi tevékenysé­ge szorosan összefonódott a kaposvári labdarúgással, annak is elsősorban a minő­ségi részével. Márton József annak idején előbb csak tag­ja, majd csapatkapitánya volt a Rákóczinak, amely az NB lll-ból indulva az élvonalba verekedte magát. A tanár úr ott is tanárian játszott, s a vé­delem több posztján nyújtott emlékezetes teljesítményt. Visszavonulása után az utánpótlás nevelésére adta a fejét, s rövidesen kiderült, hogy igényét itt sem szállítot­ta alább. Úttörő szerepe volt abban, hogy iskolájában be­indulhatott a megye első lab­darúgó-tagozatos általános iskolás osztálya; ennek négy évig osztályfőnöke és egy­ben edzője volt. Keze alól gombamódra nőttek ki a te­hetségek, akik nemcsak a megyei, hanem a korosztá­lyos országos válogatottak­ban is fémjelezték a tanár úr munkájának eredményessé­gét. Neveltjeiből alakult ki az a csapat, amely az országos serdülőbajnokságban — megelőzve egy tucat NB l-es gárdát — bronzérmet nyert. Megannyi hazai és nemzet­közi tornán szerepeltek na­gyon eredményesen. Egy első csapata azóta már kire­pült a fészekből, s most a kaposvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában újabb labdarúgó-osztályt oktat a foci tudományára. E nevelő­munkájának elismerése ez a díj. Nemcsak prédikálja... Többen egyöntetűen vall­ják, hogy Gyöngyösi János Kaposvárra költözésétől számítható a megyeszék­hely vízisportéletének föl­lendülése. Igaz, tömeg­sportszinten korábban is volt a KVSC-nek kajak-kenu szakosztálya, a rendszeres és módszeres munka azon­ban az ő jövetelével kezdő­dött. Gyöngyösi Jánosnak korábban nem sok köze volt Somogyhoz; a pesti fiatal­ember egykor az MTK VM- ben, az Egyetértésben, majd a Bp. Honvédban verseny­zett. Hogy nem eredményte­lenül, azt budapesti és or­szágos bajnoki helyezései igazolják. 1976-ban szerzett a TF-en szakedzői képesí­tést és a kaposvári klub hí­vására 1982-ben mondott igent. Feladatai közé tarto­zott az edzések vezetésén túl a tagtoborzás és mindem egyéb, e munkával össze­függő szervezési feladat. A szakedző munkájának ered­ményeként pezsgő vízi élet bontakozott ki a Desedán. Nyolc éve, szinte ott él a tóparti vízi bázison, s jelen­leg is 60—70 fiatallal foglal­kozik. Országos hírnévre szert tevő gyerekek nőttek föl a keze alatt. Tapaszti Pé­tertől, Csima Ferencen és Borhi Zsomboron át Gyivi- csány Péterig és Fotó Editig sok nevet tanulhattak meg a vízi sportok iránt érdeklő­dők. Hat ifjúsági országos bajnoki arany kimunkálásá­ban segédkezett, s a külön­böző válogatott keretekbe eddig öt versenyzője került be. Sportolói kétszer is kiér­demelték Az Év Sportolója kitüntetést. Munkájának e formában történő elismeré­se bizonyára mindenütt egyetértéssel találkozik. ROBI — Van még hely? — Nincs. — Hogyan lehet az? Kell lenni! — De nincs... Belemarkol a halomnyi telex­szalagba, s rábök az egyik hjrre: — Ezt még be kellene szorítani. — El sem olvastad... A szeme villan, kezében vitus- táncot jár a töltőtoll. Jutási Róbert, a Somogyi Hírlap sportrovatának vezetője mindig siet: meccsre, edzésre, sportolóhoz vagy asztal- társasághoz, ahol — ki hinné? — megintcsak a sportról esik szó: esélyekről, lehetőségekről. Aztán jön újra és forgatja a távirati iroda jelentéseit. Hétfőn soha nem ér rá: akkor van a „főszezon” a rovat­ban . Azt mondja, ezután vasárnap sem. Szervez, és vitatkozik: a sportvezetővel éppen úgy, mint a sportszerkesztőivel. Ha nem jut zöldágra a szerkesztővel, ott­hagyja. Aztán néhány perc múlva ismét megjelenik. A mondata így kezdődik: „Idefigyelj...” Ismét ér­vel. — Szóval nincs több hely? — Nincs. — Akkor el is mehetek? — El. — Holnap akár be sem kell jönnöm? — Akár... Csóválja a fejét és forgatja a töltőtollát. Valamit nem ért. Mi pedig nem mondjuk meg neki, hogy ez a néhány sornyi hely itt az általa szerkesztett rovatban most neki van fönntartva, és róla szól majd. Mert Jutási Róbert munkája hír lett. A hír az, hogy a megye érdekében kifejtett mun­kájáért elismerő oklevelet ka­pott. Örül neki. Örülünk vele, mert mások — hivatalos szervek is — észrevették: a sportért vi­tatkozik, sértődik. Azért, hogy mindenki frissebben értesüljön arról, ami történt. Fiatalkorában sportoló volt. Megtanulta: az ember mindig versenyben van az idővel.-ki­Siófokra Göncz Árpádtól érkezett 34 000 kilométert gyalogolt A Béke-Nobel-díj várományosa Somogybán Olyan férfi érkezik hétfőn dél­után Kaposvárra, akit egyálta­lán nem érdekel a benzinár­emelés. Minek is zavarná, hisz gyalogosan jött Bécsből. No, nem egyenesen Somogynak vette az irányt; megjárta előbb még az NSZK-t, az NDK-t, a Cseh és Szlovák Köztársasá­got, illetve Lengyelországot. 34000 kilométert kutyagolt addig, s mire hazaér, valószí­nűleg elmondhatja magáról: ha egy irányban menne, megke­rülhette volna a földet. — Tavaly decemberben, ka­rácsony előtt egy nappal indul­tam útnak — mondta a siófoki tanács elnökének szobájában Stefán Horváth. (Magyaros neve ellenére nem kivándorolt hazánkfia; Ausztria honpolgá­ra.) — A bukaresti forradalom keltette bennem az elhatáro­zást, hogy most már nem lehet halogatni tovább a dolgot; ne­künk, kisembereknek is tenni kell valamit a békéért. Szeret­ném, ha nekem ítélnék maid békeutamért a Béke-Nobel-dí- jat — folytatta. — Tudom: eh­hez még vagy 8—10 évig kell járnom az utakat. A díj mellé kapott pénzből aztán egy-egy házat szeretnék építeni Kelet­Európa országaiban a nincste­leneknek. A krisztusi korban levő — 33 éves — fiatalember elmondta még, hogy óránként körülbelül 10 kilometer megtételére ké­pes. 15 évig futballozott; ez te­remtette meg számára azt a fizikai kondíciót, amely szüksé­ges ötlete megvalósításához. — Nem — mondta moso­lyogva—, nem laktam messze soha az iskolától, a bolttól, nem így kedveltem meg ezt a spor­tot. Edzésül egyébként keresz­tül-kasul bejártam a hazámat, Ausztriát; 5000 kilométert mentem hegyeink-völgyeink között. Most pedig, ha haza­érek, még nagyobb vállalko­zásba fogok: elindulok a pápá­hoz Rómába, onnan Gorba- csovhoz Moszkvába, aztán utam végén fölkeresem Wa­shingtonban Bush amerikai elnököt. Nem beszél a levegőbe. Előt­te vastag albumok, benne kor­mány- és államfők levejeí. Sió­fokra pedig Göncz Árpádtól érkezett. Számos érdekes tör­ténete van, de előtte még arra kér, ne írjam meg: ő akarköny- vet fabrikálni a történtekről. Kissé elfáradt már, útja végé­hez közeledve. Mint mondta, sokat betegeskedik az utolsó ezer kilométerek megtétele közben. A legnagyobb gondot talán az okozta a'szamára, hogy országonként nagyon el­térő az ivóvíz minősége. Ma­gyarországot dicséri, s bár meggyötört, siet a Balatonba. Képünkön ritka pillanatot örökített meg a fotós: Stefan Horváth pihen. Jobbról mellette Waldemar Cierpinski, a kelet­németek kétszeres olimpiai győztes maratoni futója. Aki nem bírta vele ezt az iramot... Czene Attila

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom