Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-18 / 99. szám

1990. augusztus 18., szombat SOMOGYI HÍRLAP —JELENÜNK 9 Benke József A paraszti lét reneszánsza? „Az emberek különválva és magukra hagyatva majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek, egyesülve pedig urai a földnek.” ^ ____• ■■ (Berzsenyi) A múlt heti írásunkban vázol­tak — legalábbis számunkra— egyértelművé teszik: az 1948- tól eltelt két évtized a magyar parasztság számára a paraszti lét, az önálló kistermelői eg­zisztencia megsemmisítésén túl egy — talán a magyar törté­nelemben soha nem tapasztalt — olyan megalázását is jelen­tette, amelyen — még a külső és belső ellenséget kiszolgáló elnyomók véleménye szerint is — változtatni kellett. így került sorra a mezőgazdaságban az ún. új gazdasági mechanizmus bevezetése, amelynek követ­keztében 1967-től a mezőgaz­dasági tevékenység megélén­külésének kétségtelen jelei mutatkoztak. Ezt igazolják az adatok: alig évtizeddel korábban a gabona jóval több mint a felét kitevő búzából még mindössze 181 kg jutott egy magyar állampol­gárra, egy évtizeddel később (pontosan: 1979/81 átlagában) már 1198 kg gabona jutott, akkor, ámikor pl. Franciaor­szágban 852 kiló. (Az egészsé­ges táplálkozást jelentő zöld­ség- és gyümölcsfélékből még nagyobb volt eredményünk: 332 kg/fő a 200 kg-os franciá­val szemben; az egy főre jutó hústermelésben is megelőztük a franciákat, több mint 10%- kal.) Vagyis az ún. életminőség lehetősége nem mezőgazda­ságunktól függött az elmúlt egy-két évtizedben: az 1970- es évek második felében me­zőgazdaságunk export-import egyenlege pozitív: 625 millió dollár,, s ezzel a nagy külkeres­kedelmi forgalmat lebonyolító 17 európai ország között a 3. helyen állunk (Hollandia és Dánia mögött), s mindezt úgy, hogy míg nálunk az egész kül­kereskedelemben 10% körül van az agrárszféra részesedé­se, nálunk 26% (az összetétele is jó: hús és húskészítmények adják az agrárexport több mint negyedét, a zöldség- és gyü­mölcsfélék több mint hatodát, míg a gabona és gabonaké­szítmények alig 13%-ot). A mezőgazdasági tevékeny­ségre kedvezőtlen gazdaság- politika ellenére az agrárexport az 1980-as évek második felé­ben tovább nőtt, meghaladta a 83 milliárd Ft-ot (az agrárkülke­reskedelem egyenlege pozitív: elérte az évi 1 milliárd dollárt.) Mindezt úgy, hogy a mezőgaz­daságnak csaknem kétszer olyan arányú aktív kereső la­kosságot kellett eltartania, mint a franciáknak (ott 8, itt csak­nem 15%-a dolgozott az aktív népességnek, ami nálunk még akkor is sok, ha tudjuk, hogy rendkívül sok az ún. adminiszt­ratív alkalmazott). A családi farmokra alapozott francia mezőgazdaság (22 hektár) alig alkalmaz bérmunkát (7%!). Vagyis hatékony mezőgazda­ság nem létezhet magas szín­vonalú ipar, kereskedelem és infrastruktúra nélkül: a jelenlegi nagyüzemek helyén (illetve mellett) létrehozandó kisgaz­daságok — tulajdonosaik még oly önfeláldozó, önkizsákmá­nyoló munkája mellett — sem lennének képesek a már elért színvonalat tartani. Ezt két adattal szeretném illusztrálni. A keresők 93%-ában családi munkaerőre alapozott francia mezőgazdaságban a közép­es felsőfokú végzettek aránya 1,8% (nálunk 0,6%; jóllehet már Tisza István kormánya megfogalmazta: a munkást és a parasztot azért kell iskoláz­tatni, hogy egyre több és jobb terméket állítson elő), a gépe­sítettség mértéke még ennél az aránynál is jobb a francia mezőgazdaság javára (csak egyetlen adat: 100 ha mező- gazdasági területre ott 161 KW traktorerő jut, nálunk48; vagyis nálunk még a jelenlegi nagy­üzemi szinten is rendkívül nagy igény van a puszta fizikai munkára). Ezek után nem cso­dálkozhatunk, ha növényter­melésünk színvonala alig több, mint a francia 75%-a (az állattenyésztése valamivel jobb, kb. 80%). Egy emberöltő alatt a ma­gyar parasztság kétszer gyür- kőzött herkulesi erővel a föld­nek, s óriási lemondások, erő­feszítések árán kétszer emelte mezőgazdaságunkat a világ élvonalába: lelkesen, az új március idusának megfelelően felszabadultan, 1945-ben, megalázottan és megnyomorí- tottan másfél évtizeddel ké­sőbb. Az előbbi, a demokrati­kus agrárátalakulás során nemcsak a nagybirtok szétosz­tásával járó szükségszerű ter­meléskiesést pótolta, hanem a háború okozta pusztítást is begyógyította (a mostoha idő­járású évek ellenére) rövid né­hány év alatt; az utóbbi, a szo­cialista agrárátalakítás parasz­ti létet megsemmisítő, saját földjén bérmunkássá váló tsz- tag földszeretete végül is le­győzte a számára idegen for­mától, keretektől való irtózását, és igaz, az előbbinél többszö­rösen hosszabb idő alatt—egy kifejezetten paraszt- és mező­gazdaság-ellenes politika elle­nére — nemcsak talpra állt, hanem ismét Európa élvonalá­ba emelte a magyar mezőgaz­daságot. Vajon 45 év alatt harmadszor is lehet — és főleg: szabad — újrakezdeni? Vajon 1990-ben az 1947-es állapotokhoz való visszatérés kisgazdapárti (ma már: kormány-) programja nem jelent-e újabb törést? Kép­zeljük el azokat a kiegyezés évében született cselédembe­reket, mezőgazdasági munká­sokat, akik csaknem hét évtize­dig másoknak dolgoztak, s végre a 600/1945-ös rendelet gazdává tett, mit érezhették, amikor alig 4—5 év múlva kénytelenek voltak belépni a tszcs-be? Vagy azt az éppen nagykorúvá vált 18 éves jutta- tottat, 1945-ös újgazdát, akit 1949 és 1952 között bekény- szerítettek, 1953-ban kiléphe­tett, majd 1955/56 telén újra kénytelen volt „aláírni”, 1957 tavaszán ismét egyéni gazda­ként vethetett, s két év múlva, 1959/60 telén újra belépett az 1945-ben kapott (és 1947-ben telekkönyvezett) 5 holdjával, (aki azóta növénytermesztési gyalogmunkásból az 1970-es évek elején traktoros lett) — közben 1867-ben született új­gazda nagyapjától megörököl­te 5 hold juttatott földjét. Apjától egyébként nem örökölhetett, mert miután végigküzdötte az I. világháború utolsó és a II. világ­háború első éveit, 1942/43 te­lén ottmaradt a messzi távoli hómezőn, a Donnál, akitől nem földet, legföljebb átkos nevet örökölt (mint azt az ún. első szabad parlament egyik ún. szabad és demokrata képvise­lője 1989 végén az Atlantis Program kiadónál megjelent tudományos művében írja: az ilyen egyedekből álló magyar­ság talán nem „fasiszta nép”, legfeljebb—mint egyik nagyon tehetséges szektatársa állítja a szarból jövő szemetekről, a magyarokról — „reakciós nép”, bár, ismeri el a demokra­ta, ez túl enyhe minősítés az „ilyenekről": a Donnál időzők- ről, a málenkij roboton gazda­godókról, a Recsken üdülőkről vagy éppen a tszcs-kben la- zsálókról). Nos, ez a már tsz- nyugdíjas magyar mit kezdene a rászakadó 10 hold tulajdoná­val a következő években, évti­zedekben? Márpedig, hogy 63 év körül lenne az eddigi kapun belüli munkanélküliekből ver­buválódó tényleges munkanél­küliek és a földhöz visszatérő, azt egyéni művelésbe fogók átlagos életkora, nincs kétsé­günk. A kunfajta magyar legényko­rában két puszta kezével meg­művelt volna ekkora területet, talán még most is elbírna vele, de mi lesz 5 vagy 10 év után? S különösen akkor, ha tudjuk, hogy már két évtizeddel ez­előtt, amikor még nem gyűrű­zött be — mint tudós közgaz­dász szocialista akadémiku­saink állították — hozzánk az ún. olajárrobbanás, már akkor is háromszor annyi búzát és négyszer annyi sertéshúst kel­lett adnia tsz-tagként a hajtó­anyag tonnájáért, mint pl. a francia kisparasztnak, és most ez az utóbbi (országának veze­tőivel együtt) azért aggódik, hogy sikerül-e — óriási állami támogatás mellett — gazdasá­ga versenyképességét fenn­tartani, amihez mint elemi felté­tel az kell, hogy a jelenlegi 20 egynéhány hektáros üzem­nagyságot legalább 100 hek­tárra kell emelni (s a mezőgaz­daságban dolgozók számát legkevesebb felére csökkente­ni) az ezredfordulóra. Miköz­ben nálunk egyre csökken a mezőgazdaság ún. állami tá­mogatása (NB: az ötvenes években is támogatásról be­széltek, amikor a mezőgazda­ságba eszközölt beruházások 14 milliárdot tettek ki és amikor csak a—világpiaci árnál lénye­gesen alacsonyabb—szabad­piaci és beszolgáltatási árkü­lönbözet révén 96 milliárdos veszteség érte a mezőgazda­ságot), nyílik az agrárolló (pon­tosabban már nem is nyílik: egyik szára Záhonynál vagy talán Vereckénél van, a másik Dévénynél), nő a tőke és esz­köz nélküli földművelők száma (25—35%-os kamatlábak mel­lett az induló gazdaság képes- e megteremteni), nő az átlagos életkor, valamint a „farmok” száma, csökken az üzemnagy­ság (hiszen a milliónyi háztáji és kisegítő gazdaság csak vi­szonylag jól működő nagyüze­mek mellett életképes). Ha ez mint perspektíva így folytató­dik: nőhet-e a termelés, csök­kenhetnek-e az önköltségi mu­tatók, javulhat-e a belső ellá­tás, növekszik-e az export? Márpedig ha boszorkányok vannak is, csodák nincsenek! Ezek után nézzük az 1947- es birtokállapotokhoz való visz- szatérést igenlő programot (is­merve az ún. magyar sajtó ob­jektivitását, a Kis Újság híradá­sait használjuk). Egy héttel az Antall-kormány megalakulása után a kisgazdapárt vezetői a Viharsarokban, Orosházán beszéltek először államférfi­ként (és nem pártvezérként, még kevésbé szavazatnyerő képviselőjelöltként) erről a min­denkit foglalkoztató kérdésről. Nagy Ferenc József pártelnök és földművelésügyi miniszter így: „A téeszeket azonnal fel kell oszlatni? Nem. Hol talál­nánk annyi vállalkozót, aki azonnal művelésbe fogná a szántót? Anarchia lenne. A föl­det mindenkinek ki kell adni, aki kívánja, de erőltetni nem sza­bad. Veszélybe kerülne a belső ellátás, az export. Nekem is vannak egyéni sérelmeim, de ezeket most mindenkinek el kell felednie. Türelemre van szükség. Minél kisebb sérel­meket okozzunk, s minél na­gyobb igazságot szolgáltas­sunk, ez a célunk. Működjenek a termelőszövetkezetek, de levetkezve a sztálini struktúrát, igazi szövetkezetekké átala­kulva, igazi tulajdonosokkal. Esélyegyenlő pénzügyi, gaz­dasági feltételek közepette.” Az előbbiekben vázolt, törté­netileg létező összes probléma megfogalmazódott e szavak­ban. A magyar parasztságtól nem volt idegen a szövetkezés; számtalan formája volt ennek. De az elviekben lenini, gyakor­latban sztálini struktúra idegen volt és (talán) még ma is az. Ezek a szövetkezetek nem egyszerűen alacsonyabb ren­dű tulajdonnal bírtak, nem egyszerűen esélyegyenlőtle­nek voltak, hanem a preobra- zsenszkiji — sztálini elveknek és politikának megfelelően a szocialista eredeti felhalmo­zásnak a mezőgazdaság volt az alapja, az iparosításnak a parasztság a munkaerőforrá­sa. E dupla szorításból egyet­len ún. szocialista országban sem volt képes kitörni, levéve a magyart, (s ennek nem a Ká­dár-rendszer liberalizmusa az oka, hanem az, hogy a népi elégedetlenség nyomán a magyar kommunista vezetés előbb ismerte fel, hogy az ideo­lógiatermelőtársadalom helyé­be anyagi javakat termelő tár­sadalom kerüljön.) A fenti elnö­ki — miniszteri intelmekben — prospektive mindez benne van. Hogy a majd elfogadandó törvény a paraszti lét rene­szánszát, újjászületésének le­hetőségét jelenti-e, azt a ren­delet életbelépése utáni gya­korlat fogja eldönteni. KERÉK IMRE Brueghel: Ikarusz Zúdul a hő a kéklő magasságból. Ekéjét mélyre nyomva egy paraszt lép lova mögött. Kicsit távolabb botjára támaszkodva áll a pásztor, felleget bámul? szálló madarat? ügyet se vet a kósza birkanyájra. — Ki-ki végzi dolgát a nap alatt. A zuhanó testet senki se látja^ s a habban sistergő számytollakat, a segélykiáltást nem hallja senki... Közel egy vitorláshajó halad, részvéttelen közönnyel ring a messzi cél felé... Mint évezredeken át gördül a Nagy Univerzum tovább. BERTÓK LÁSZLÓ Egy kődarab alatt az ég Többet mint amit lehetett talán ez lett volna a szép a látványos merényletek a letagadott vereség egy kődarab alatt az ég a folyton táguló lehet s a megvalósult buborék a fölfogható képzetet hogy itt állok és így teszek és hogy a mindenség a tét s a visszatérő üzletek a fal tövében a misék s hogy imádkozni illenék de csak mentséget keresek. SZIRMAY ENDRE Megkövesedett lábnyom Emlékeink — a foltos, tört kövek, vágyaink — a búgó, álmos patakok, reményünk — az ülepedő hínár, gondunk erdeiben szél katatol. Hidegek már a szikladarabok, a tuskók tövén fekete moha, suhogva szálló időket idéz a múlt megkövesedett lábnyoma. Látszik-e még? Lehetnél jó is, rossz is, de ki a rossz és ki a jó? — az indulatok vadvizéről visszajön veled a hajó? Lehetnél szép is, rút is, de mi a rút és mi a szép? — értékrendünk hegycsúcsairól látszik-e még a messzeség? Voltál ember meg kő is, de a kő most embert nevel; — anyagot, eszményt is legyőzhet az égő vágy, a szerelem. KATONA JUDIT Asztali imádságok Jövel hazám, légy vendégem s álld meg, amit adtál nékem. Ámen. * S miért enni s inni adott, azért neve legyen áldott! Ámen. PAP GÁBOR Élted a világban Nincs olyan ürruhád, amely visszaverné a fények kopogását. taszítaná a hízelkedő esőcseppeket. Bőröd felissza a színeket, hangokat. Nem lehet borostyán-kockáha-öntött életed, nem csilloghat lisztharmatos polcon, nem lapíthat bámuló vaskazettába zárva. Ütközöl, engeszt'elödsz, apró világok között halad ösvényed. Búg benned a bioáram, apró kisülések villognak: irányjelzők a sávváltáshoz. Mágnesként tapad vonzódásod életed másik feléhez, a fonákodat érintő emberekhez, a vasmagú történésekhez. Előfordul, hogy a centripetális erők messze röpítenek... Akár a felpattant labda utadra visszatérsz... Utoljára arra gondolsz, hogy leheletnyi lesz sóhajod.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom