Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-16 / 97. szám

1990. augusztus 16., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 Dolgoznak pihenés helyett Az ablakmosáshoz két ember kell Sok diák pihenés helyett a munkát választotta a nyári szü­net idején. Vannak, akik kény- szerűségből, mások szabad akaratukból mentek el dolgoz­ni. Aki dolgozni akar, lehet könyvárus, hírlapkézbesítő, zöldséges, pincér, ablakmo­só... E nyáron a legnépszerűbb munka a könyvárusítás. Elég végigmenni Kaposváron a sé­tálóutcán s az ember minden második lépésnél egy köny­vesstandot talál. Az árusok közül néhányan csak a nyári szünet idejére munkát vállaló diákok, akiknek ez egy kis zsebpénzt jelent, Mezővári László az Állami Könyvterjesztő standján árul, Elmondta, hogy két hétre vállalt munkát, Az eladott könyvek után százalékban fizetnek, így ő Is érdekelt abban, hogy minél többet adjon el. A keresetét ille­tően elárult annyit, hogy megé­ri. A pulton fantasztikus iroda­lom, romantikus szerelmi törté­netek, szakácskönyvek tömke­legé és rengeteg színes mese­könyv. A legkeresettebb köny­vek — azt mondja — nála a német nyelvű mesekönyvek, a fantasztikus irodalom és a sza­kácskönyvek. A forgalom vál­tozó; a délutánok a legjobbak, mert olyankor vásárolnak a leg­többen. Ha rangsort állítanánk föl a nyári munkák között, biztosan előkelő helyezést érne el az ab­lakmosás. Nemcsak a Bala- ton-parton, hanem Kaposvá­ron is népszerű a fiatalok köré­ben. Némelyek szerint a leg­jobban fizető nyári munka. Egyre kevesebben dolgoznak azonban mostanában a ben­zinkutaknál, a kaposvári Áfor- kútnál mégis sikerült egy ta­pasztalt ablakmosóval beszél­getnem. Szelthafner Zoltán elmondta, hogy az ablakmosáshoz két ember kell: az autó szélvédőjé­nek ugyani! két oldala van, § így gyorsabban végeznek, Ennek azonban hátránya ii van: az, hogy a pénzt el kell osztani. A munkaidejük hivata­losan négy óra, de ennél jóval többet dolgoznak. Elmondta azt is, hogy nagyon sokan je­lentkeztek az Afor-hoz ablak­mosónak, ezért elsősorban az ott dolgozók gyerekeit vették föl. A nyárnak lassan vége, s a dolgozó diákok is visszaülnek az iskolapadba. A nyár valószí­nűleg a munka miatt is emléke­zetes marad számukra, hiszen tapasztalták, mit jelent pénzt keresni. Sárdl Nóra Egy tanyán él Kecskemét mellett Kerekes Ferenc szobrászművész, aki az augusztus végén Budapesten nyíló OMÉK nagydijait készítette. Ké­pünkön : az egyik nagydfj szobortervén dolgozik (MTI-fotó — Kerekes Tamás felv.) Összeurópai kulturális alap A magyar származású Ivan Nagel összeurópai kulturális alap létrehozását javasolta a frankfurti Römerberg-gespra- che elnevezésű konferencián. Nagel a' Frankfurter Allgemei­ne Zeitngban is közzétette ja­vaslatát, miszerint a népek összetartozásának tudás ítá- sára, a közös veszélyek felmu­tatására és a közös remények megfogalmazására egyedül a kultúra képes. „Hát ezt még gyakorolni kell” Dávid és a góliátok Személyi viták — Salzburg ürügyével Dávid és a góliátok — ez a hasonlat gyakran visszatér e napokban a belga zenei élet­ben, amelynek résztvevői — zenészek, énekesek, karmes­terek, kritikusok — mintegy nemzeti ügyként követik a brüsszeli opera eddigi főinten­dánsának nagy salzburgi ka­landját. Gerard Mortier ugyan hivatalosan még a brüsszeli La Monnaie opera vezetője, a kö­vetkező szezonban még ő irá­nyítja az együttest, ám fél láb­bal már Salzburgban van. Öt kérték fel ugyanis, hogy vegye át a néhai Karajan örökét a vi­lághírű salzburgi fesztivál élén. Megtisztelő ás gigászi fel­adat, melyre a jeget Martier évek során vívta ki, amikor a Monnaie színpadán mintasze­rű Mozart-programot mutatott be, méghozzá éppen a salz­burgiakkal koprodukcióban. A La Monnaie az évek során fo­kozatosan Európa egyik legní­vósabb operaszínpadává lett — méghozzá anélkül, hogy rendszeresen a nemzetközi operaélet sztárjait hívta volna oda a zeneigazgató. Brüsszel­ben nem fizettek csillagászati gázsikat, mégis hosszasan próbált minden szereplő. Mor­tier sorra járta Európa opera­színpadait és szereposztásai mindig jó találatok voltak. Salzburgban ugyanezt sze­retné elérni — de mint a belga sajtó tudósításaiból kitűnik: a festői osztrák városban nem­csak barátai lesznek Mortier- nek. Máris megindultak ellene a támadások. Giuseppe Sino- poli zeneszerző és karmester például a Festspiele Österreich júliusi számának hasábjain azzal támadta a belga zene- igazgatót, hogy Pavarottival, a nagy tenor sztárral vagy éppen Puccini zenéjével szemben érzett fenntartásai „a kultúra meggyalázását” jelentik; Mor­tier, úgymond, összetéveszti saját ízlését a közönség vágya­ival... Igaz, Sinopolinak van oka rá, hogy ne rajongjon Mortier-ért, mivel az három évvel ezelőtt a belga a Der Spiegelnek adott interjúban tiltakozott az ellen, hogy Sinopolit nevezték ki a berlini opera zeneigazgatójá- ■ vá, noha még életében nem vezényelte Wagner tetralógiá­ját... Ezeken a személyi vitákon túl azonban Gerard Mortier — terveinek megvalósítása ese­tén — valóban komoly kihívást képvisel nemcsak a „zenei jet- settel” szemben, amely ter­mészetesen ragaszkodik a maga méregdrága sztárjaihoz mint afféle zenei státusszimbó­lumhoz, s nemcsak magukkal a sztárokkal szemben, akiktől elvárná, hogy ugyanúgy pró­báljanak a produkció kidolgo­zása során, mint a többi sze­replő, de — és főleg — a nagy hanglemezgyárakkal szemben is, amelyek szintén érdekeltek a sztárrendszer fenntartásá­ban. Salzburg Karajan éveiben az új zenei produkciók ideális trambulinjábá vált. A nagy német mester ahhoz is kivá­lóan értett, hegy a kpztámaga- tást élvező fesztiválra kidolgo­zott produkciókat miként adja el a nagy hanglemezgyárak­nak, amelyekben neki í§ volt érdekeltsége. Egy salzburgi lemezfelvétel Pavarottival vagy Placido Domingóval, Leslie Normannal és a többiekkel biz­tos befektetés. Mortier azon­ban azért indul csatába, hogy a kereskedelmi szempontodat alávesse a művészi program követelményeinek: szerinte nem kizárólag a fénylő énekes­csillagos fotóit kellene a kira­katba tenni, hanem a zene­szerzők, a rendezők, az alko­tók képét is. És így tovább. Kérdés az is, hogy milyen lesz a kapcsolat a húsvéti és az augusztusi fesztivál között. Az előbb a néhai Karajan magán- vállalkozása volt, de program­ját rendszerint magába foglalta az augusztusi, egyharmadá- ban állami támogatást élvező „igazi” fesztivál is. (A húsvéti fesztivál vezetésére különösen Solti Györgyöt kérték föl Kara­jan után). A La Monnaie belga igazga­tója tehát nem akármilyen kihí­vással érkezett Salzburgba. A belga zenei közvélemény sze­rint azonban Dávid és góliátok nyílt csatáját kívánatos lenne elkerülni. Hanglemezüzlet nél­kül aligha működne ma már a nagy fesztiváli gépezet; viszont a zenei-üzleti megfontolások­kal szemben szükség van egy olyan ellenhatalomra is, amely nem ugyanezt a logikát követi. Persze, hogy ez sikerül-e, ko­rántsem biztos. Elvégre Mor­tier még át sem vette a fesztivál irányítását Salzburgban, máris megkezdődtek ellene a táma­dások. Baracs Dénes Már a vasút sem a — Hányas vonat ez, kislá­nyom? — Nem tudom hányas, dédi- kém. — Hogyhogy nem tudod? Vagy talán már nem az órák­hoz járnak a vonatok? Ezek a mai vonatok csak dudálnak, dudálnak, s az ember azt sem tudja, miért és azt sem hogy há'nyórásira dudálnak... — Dédikém, higgye el, hogy ezek a mai vonatok is menet­rend szerint járnak. Csak már olyan gyakran, hogy a kívülálló nem tudja órákhoz kötni. Ez a sok dudálás pedig a kertünk alatti sorompós átjáró előtti fi­gyelmeztetés. — Jó, jó kislányom. Értem én, hogy mit mondasz! De tu­dod... — Tudom, dédikém. Hogy amikor a dédapa „ vezér” volt, akkor a vonatok szépen fügyül- tek; és azt is, hogy akkor a reg­geli hatóráshoz, a délelőtti féltí­zeshez, a délutáni félhármas­hoz és az esti héthúszashoz órát lehetett igazítani. S még azt is, hogy dédpapa a sorom­pónál azt is kifügyültette magá­nak, hogy„ha-zajö-vök". Vagy azt, hogy: ,,nem jö-vök ma ha­za." — És tudod-e, lányom, hogy a,, vezér” akkor milyen úr volt? Mindennap... — Tudom, dédikém. Már leg­alább ezerszer hallottam! Min­dennap egyenruhában, vasalt ingben, nyakkendővel és fehér kesztyűben ment szolgálatba. Szenvedélyes dallamok csa­logattak egyre beljebb a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központ színpada felé. Strauss egyik nagyon ritkán játszott művét, a d-moll-ban íródott Burlekszet „gyötörte" valaki a zongorán. Vajon ki lehet? — futott át rajtam a gondolat, aztán egy újabb nagyszerű ívelésű futam után lenyomtam a kilincset. A deszkákon egyedül állt három lábon a zongora, Előtte a széken, a 32 fokos melegben egy férfi verejtékezett, (Ennek sincs jobb dolga?) Újra meg újra játssza az elhibázott üte­meket, mezítelen hátán csillog a veríték. Segítek lapozni, mert a mű még kezdetleges állapo­tában is gyönyörű. Hát ezt mág gyakorolni kell — gondoltam magamban, hangosén pedig így szóltam: — On unatkozó üdülő, valamiféle amatőr ze­neszerző? Bár mát váltottunk néhány szót, most nézett föl először. Nem is kellett mondania a nevét, rögtön „beugrott”. Felle­gi Ádám, napjaink egyik leg­jobb zongoraművésze gyako­rolt az elkoptatott billentyűkön. — Nagyon zsúfolt a progra­mom, ezért nem is akartam az idén nyaralni — mondta égy kicsit később, mosolyogva, a kávé mellett. — De a családom kierőszakolta tőlem, s kompro­misszumot kötöttünk. Délelőt­tönként gyakorolok. A művel egyébként majd februárban lépek fel a Zeneakadémián az Állami Hangversenyzenekar kíséretével. A karmester Koba- jasi Kenicsiro, a közel-távol leg­jobb „magyar” karmestere lesz.- Előre dolgozom — folytatta. — Ősszel ugyanis kedvencem, Beethoven összes műveit ját­szom egy koncertsorozatban, azután pedig Franciaroszág- ban vendégszerepelek. És a fűtő még a lépcső korlátját is fehér ruhával törölte le, ne­hogy a vezér fehér kesztyűje bepiszkolódjon... — Bizony, bizony, lányom, ez így igaz. És mi van ma? Nem hinném el, ha nem lát­nám! A mai vezérek olyan fiata­lok, hogy szinte még gyerekek. És nem is állnak, hanem ülnek a vezérállásban. És hogyan?! Ilyen gyerekek régen legföljebb pályamunkások lehettek. Es az öltözetük? Nem egyszer láttam már őket félmeztelenül a vezérállásban! Azt mondd meg: hogyan tud egy ilyen fia­tal, félpucér ember parancsolni a többieknek? Mert a vezér az a parancsnok... — Dédikém! A maga korával a mai vasúti szabályokat nem — A művészember számára egyébként nincs-szabadság — tette hozzá. - Hogy miképp születik meg az előadás, azzal hallgatósága nem is gondol. Nekem még a strandon, a sté­gen is a zene jár a fejemben; a gyakorlás számomra nem munka, hanem szórakozás. Élvezem, ahogy előbb botla­dozva formálódik a mű kezeim között, majd mindinkább aka­ratom szerint szólal meg. Há­rom hét gyakorlás kell ahhoz, hogy folyamatosan el tudjam játszani a darabot, aztán már „csak” érlelni kell. Lehet, hogy 30 évig, mint a jó bort. Beetho­ven Apassionatáját például már akadémista koromban is szívesen játszottam, s azóta is folyamatosan alakítgatom a szonátát, új elemekkel bővítem az interpretálást, hogy vala­mennyire is hasonlítson ahhoz, ahogy a zeneszerző óriás meg­álmodta. De néha úgy érzem: sohasem lesz kész. Fellegi Ádám elmondta még, hogy ha nem gyakorol s rossz az Idő is, gyakram vesz a kezé­be napilapokat, — Felháborít, ahogy a ze­nésztársadalom marakodik egymással a pénzeken és a lemezkiadókkal, illetve a sze­repléseket szervező cégekkel. Megdöbbent, hogy milyen so­kan osztogatnak jelzőket vélt és valós kegyelteknek, üldö­zötteknek egyaránt. S közben tejlesen elfeledkeznek a muná- ról. A zenét csakis ingyen sza­badna művelni — folytatta. — Helytelenítem a profizmust, az élenjárók szuper gázsiját és a sztárrendszert, mert az elvonja a figyelmet a lényegről, a zené­ről... — Most már dolgoznom kell — ocsúdott föl, s már „csörte­tett” is a zongora felé. Útköz­ben még megjegyezte: nagy köszönettel tartozik az intéz­ménynek, hogy megengedte első szóra és ingyenesen, hogy gyakorolhasson. A széken ülve még bíztatóan rám mosolygott, aztán maga elé húzta a kottát. Ujjai érintették az első billen­tyűket, s Fellegi Ádám számára ekkor megszűnt a világ. Vala­hol Bécsben járhatott, ahol szenvedélyes érzelmek felkor­bácsolta zeneszerző ült zongo­rája előtt — Strauss. Beszéget- tek — a muzsika nyelvén. Czene Attila érti meg. Ma már nem az egyenruha, a nyakkendő, a fehér kesztyű és az életkor adja az embereknek a tekintélyt, hanem a tudás. A mai „ vasutas gyerekek” zöme főiskolát, egyetemet végzett; kiváló szakemberek, mérnökök, technikusok, gépészek, vonat­vezetők... Ami jó volt 50—60 évvel ezelőtt, ma már a múlt. Változik a technika és változ­nak az emberek... — De nagy tudós lettél egy­szerre! Azt hiszed, a 25 éved meg az egyetemed már elég, hogy engem kioktass? Vedd tudomásul, hogy amit én a vasútról tudok, azt nem könyv­ből tanultam, hanem tapaszta­latból! És azon már te nem tudsz változtatni. Ha tetszik, ha nem, én hittel állítom: ez a vas­út már nem a régi... — Szerencsére nem, dédi­kém... Dr. Szendi József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom