Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-15 / 96. szám
1990. augusztus 15., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 Holland Kéznyújtás Új köntösben a ladi templom — A régi tető talán még egy évig bírta volna, aztán össze- roskad — mondta a ladi templom , egy hónappal ezelőtti állapotáról Fiiszár Károly esperes, Lad és öt szomszédos település lelkipásztora. S hogy mi történt az elmúlt néhány hétben? A szép neogótikus templomot újjávarázsolták. Méltóságosan áll a dombtetőn, sárga-fehér falait vadonatúj tető koronázza. Szerencsés találkozás Mindez egy személyes kapcsolaton alapuló, szinte véletlennek mondható találkozásnak köszönhető. A sors szerencsésen összehozta Fiiszár Károlyt a Stichting Handreiking (Kéznyújtás) nevű holland katolikus alapítvány titkárával, az ő révén pedig az Eternit nevű belga gyár meg a tetőanyagot forgalmazó holland kereskedelmi és eladási képviselet vezetőivel. Ladon beszélgettem azzal a magát megnevezni nem kívánó, magyar származású holland asszonnyal, aki — nyugati módra gyorsan és gördülékenyen — menedzselte a tetőcserét. Határozottsága, talpraesettsége, hibátlan magyar beszéde és vitalitása elbűvölt. Esperes a tetőn Az állványokon nemcsak mesteremberek dolgoztak, sőt ács és tetőfedő talán egy-kettő ha akadt közöttük. Az esperes úr egy hetet töltött Hollandiában, hogy kitanulja a tetőfedés mesteri fogásait. Mindent megtanult csak a kezére vigyázni nem: véraláfutások, horzsolt és kalapácsütötte sebek borítják ujjait... Naponta tíz-tizenkét ember dolgozott mellette a tetőn, ingyen és önként, s e munkában a szomszédos község, Homokszentgyörgy körzeti orvosa is kivette a részét. Kimpf József kaposfői ácsmester is hazajött szülőfalujába, hogy segítsen. S dolgozott itt, az embert próbáló hőségben Vo- lenik Antun is, aki Zágrábból érkezett rokonlátogatóba. A bádogosmunkát és a külső festést is helyi mesterek végezték, szintén önzetlenül. A tetőcsere egy hetet vett igénybe — igaz, reggeltől szinte sötétedésig hallatszott a kalapács kopogása. Ez idő alatt Ladon volt V. M. van Liempd építész, a Stichting Handreiking titkára is. A „messze földön” dolgos kezükről ismert idős házaspár, az esperes úr szülei is tevékenyen részt vettek a most már szemet gyönyörködtető templom építési munkálataiban. A rendkívül korszerű és szép tetőanyag is érdemel néhány szót. A neve Polytull, egy négyzetméternek a súlya 6 kilogramm; egy négyzetméteres darabja 50 kilogrammnyi hóréteget is el bír. Szél-, fagy-, és tűzálló, igen dekoratív préselt lemez. Súlyára jellemző, hogy a 410 négyzetméter tetőanyag három raklapon érkezett. Látványban a hagyományos cserépre emlékeztet, ám könnyű súlya miatt 1/3-nyi faanyag szükséges a tetőszerkezethez. Az anyag és a szállítás költségeit a Kéznyújtás-alapítvány finanszírozta. . Köszönet a segítségért Beszélgetőpartnereim a telkemre kötik: ne felejtsem el megírni, hogy köszönik a segítséget a Kéznyújtás-alapítvány- nak, a belga gyár megbízottjának, Leys úrnak, a holland eladási igazgatónak, Smit úrnak, valamint a holland kereskedelmi vállalat magyar származású mérnökének, Vámos Lászlónak. Csak később tudtam meg — s ez az alapítvány titkárának szerénységét fémjelzi —, hogy a szomszédos Patosfa templomában már a múlt téten az általuk adományozott korszerű gázkályhánál melegedtek a hívek. Kéznyújtás — úgy érzem, találóbb nevet nem is választhatott volna ez a holland katolikus alapítvány. Mert nemcsak jelkép volt, hanem valóság is — a magasban! Az épülő tetőn közös munkában találkoztak a hittől vezérelt szorgalmas kezek. Tamási Rita Ötvenezer rajongó énekelte együtt... Hétfőn éjszaka először hangzottak föl élőben Kelet- Európábán a Rolling Stones halhatatlan dalai. A Fal felépítésének 29. évfordulójára időzített berlini koncerten több mint ötvenezer rajongó énekelte együtt a „Stones-szal a már legendásnak számító „Jumping Jack Flash”-t és a „Honky Tónk Woman”-t. Jaggerék — kímélendő a piacgazdaságra áttért keletnémetek pénztárcáját — a szokásosnál olcsóbbra szabták a jegyek árát: 43 márkába került a két és fél órás show megtekintése. Keith Richards, a Rolling Stones egyik tagja a Junge Welt „Stones” mellékletében ezt írta: „A politikai elvek csak a múltban választották el egymástól az embereket. Mostanra minden megváltozott. A jövő héten a csehszlovák elnök kérésére játszunk majd Prágában. Ez nagyszerű!” Minden nyáron eljönnének Erdélyi gyerekek Somogybán Harminckilenc magyar, román és német anyanyelvű nebuló érkezett Fonyódligetre a múlt hét végén Marosvásárhelyről sé Segesvárról. A kaposvári gyakorló általános iskola vezetői már decemberben fölvették a kapcsolatot erdélyi kollégáikkal, s nagy lelkesedéssel hozták Somogyba tanítványaikat. Tegnap délelőtt Kaposvárra látogattak a romániai gyerekek, s a gyakorlóiskola könyvtárában zsíroskenyeret és nápolyit majszolva hallgatták Só- tonyi Sándort, az iskola igazgatóját, aki bemutatta a várost, s megjegyezte: Szeretnénk, ha a marosvásárhelyi iskola testvériskolánkká válna. — Mi szintén erre törekszünk — mondta Ábrahám Noémig a marosvásárhelyi 5. Számú Általános Iskola tanítónője, aki alkalmi tolmácsunk volt. — A tábori élettel nagyon elégedettek vagyunk, s a Magyarországon töltött tíz napba szeretnénk minél többet belesűríteni. Eurich Eugénia, Gheorghe Cornelia és Szakács Aranka tanítónőket — akik háromváltásos iskolában oktatnak — szintén elbűvölte a somogyi vendégszeretet, s a tanulókkal együtt arra törekszenek, hogy gazdag élményanyagot gyűjtsenek. Keresztes Máriától, a gyakorlóiskola tanítónőjétől megtudtuk: a fürdésen, napozáson és a focicsatákon kívül a nebulók Keszthelyre, Badacsonyba és Tihanyba is ellátogatnak a napokban, s a katamarán diszkóhajón is eltöltenek másfél órát. — Sőt még Szent István királyról és az új kenyér ünnepéről is megemlékezünk — vetette közbe Ábrahám Noémi. A gyerekek nagy élvezettel tallóztak a kötetek között, és meglepődtek, amikor kezükbe nyomtak egy-egy ajándékcsomagot. — Nagyon jól érezzük magunkat — mondta a 15 esztendős Moldovan Simone —; jólesik a gondoskodás, a kedvesség. Már a második napon megértettem magyar társaimat, s mire eljön a búcsú órája, talán már beszélni is tudok majd... Chirila Alexandrina Segesvárról érkezett, s arról mesélt, milyen szép a magyar vidék és mennyire mások az emberek. — Szívesen jönnénk ide minden évben nyaralni!—sóhajtott nagyot. — A tábor lakói igazi barátként fogadtak el bennünket, s ezt az örömet nehéz szavakban kifejezni — mondta a román Petrik Adrian. — Az iskolában járva pedig az a legszembeötlőbb, hogy itt rengeteg a szemléltetőanyag. A 11 éves Novák Erzsébetnek első külföldi útja a mostani. S mint mondta, erősen készülnek, hogy a közeljövőben lakóhelyükön ők is viszonozzák a kaposvári gyerekek szíves vendéglátását. Az erdélyi tanulók és pedagógusok bepillantottak a tanáriba, egy-egy tanterembe; megismerkedtek a belvárossal, megnézték a megyei múzeum gyűjteményét. Délután pedig Szennába látogattak. Lőrincz Sándor A százéves író Hunyady Sándor Tíz évig a magyar irodalom egyik legsikeresebb szerzője volt, akit a bulvársajtó, a bulvárszínpad, a bulvármozi versenyeztetett: 1930-tól 1942-ig, haláláig nem hagyta el a szerencse; egy esztendővel a halála előtt még Amerikát is bejárta, ami keveseknek adatott meg, hiszen akkor is az volt a világ, a siker teteje. „Mikszáth óta a legízesebb hangú magyar novellista” — írta róla egyik kritikusa. íme, az egyik vélemény! A másik nem az egész íróra, csak az egyik dolgára vonatkozik: „tehetséges író tisztességes eszközökkel készült munkája...” A „tehetséges" jelzőt tehát ez a másik ember sem tagadta meg tőle. Hunyady melyik a kettő közül? Mi, az utókor, akiket nem érint már olyan erkölcsinek mondott kérdés, hogy Hunyady Sándor egy színésznő (Hunyady Margit) és Bródy Sándor „törvénytelen” fia volt, s nem méricskéljük, ki a nagyobb, az apa-e vagy a fiú, nekünk Hunyady Sándor író, akit olvasunk. Kortársai Sándorkázták, s azt a szójátékot sütötték rá, hogy Hunyady Sandri. Olcsón. Elég egyetlen novelláját elolvasnunk, a Bakaruhában címűt, hogy viszolyogjunk tőle. Hunyady Hunyady volt. Ebből a novellából kétszer csináltak filmet. Egyszer a háború előtt, egyszer a háború után. A háború előttit miért láttuk volna? A háború utániban a bakaruhába öltözött gálád úrfi egy nagyon jó mai színész volt. A film jól sikerült. A novella még jobb: a történetet az író egyes szám első személyben meséli el; a gálád úrfi, aki megcsalja a cselédlányt, maga az elbeszélő. Nem Hunyady, hanem a novellabeli én. S ettől olyan kegyetlen a történet. Olvassuk a novelláit: a Razzia az Arany Sasban-t, a Vöröslámpás ház-at és a többit, már amikhez könyvben hozzájuthatunk. Mert bár állítólag az egyik legjobb magyar újságíró volt, cikkeit és riportjait eddig köny- valakban még nem adták ki. Úgy írják: sokat tévedett, nem volt eléggé kemény. Én azért elolvasnám, mit írt az alatt az öt esztendő alatt, a harmincas években, országgyűlési tudósításaiban. Amelyek — állítólag — életművének kényes pontjai. De ha pontosak és tárgyilagosak? Egy száz éve született író van előttünk, akit még ezután kell fölfedeznünk. Akiről kortársai szinte csak tiszta jót írtak, utókora pedig ez ideig csak a „szociálisát”, a koldus többséggel való részvétét jegyezte, s közben az igazi Hunyady Sándort — a kegyetlenül jó és kegyetlenül gyönge írót — igazából sohasem mérte föl. Győri László Hunyady Sándor „Hány óra van, fiam?!...” U. úr már felnőtt ember, előkelő rangja van az egyik minisztérium státusában. De tizenöt évvel ezelőtt még kisdiák volt; azt hiszem, Debrecenben járt iskolába. Akkor történt, hogy kapott ajándékba egy tula- ezüstből készült zsebórát az édesapjától, aki református pap volt a városban vagy talán csak a megyében. Lánca nem volt az órának, csak rojtja, szép piros selyemből. A fiú nagyon büszke volt tulajdonára; minden pillanatban megnézte, hogy mennyi az idő. így érkezett el a nyár, amikoris az óra által okozott boldogsághoz új gyönyörűség társult. A tiszteletes úr fölhozta fiát a pesti vásárra. Hadd lásson egy kis világot a gyerek, nem járt még túl Hajdú megye határain. Kimentek a kiállításra; azt hiszem, ott volt akkor is, ahol mostan van. Sodródtak a tömegben, néha megálltak, nézelődtek. Az apa élénken magya- rázgatott gyermekének. Pedig ő sem volt pesti ember, sőt nagyon is lerítt bajszos, kedves arcáról, egész magatartásáról az ártatlan, barátságos és becsületes vidék. Séta közben véletlenül ráesett fia tulaórájának piros bojtjára a tiszteletes úr pillantása. Gondolt egy merészet, és amíg a gyerek a pavilonok kirakatait bámulta, óvatosan kihúzta piros bojtjánál fogva a lajbizsebből az órát, és elsülyesztette a saját zsebében. Várt néhány percet, aztán ravaszul megkérdezte: — Hány óra van, Sanyi?! A kisdiák udvariasan a mellényéhez nyúlt, de persze nem volt sehol, sem bojt, sem óra. Ijedten végigkaparászta az összes zsebeit, megtapogatta magát, még a földet is megnézte körös-körül. Semmi eredmény. Torkát szorongatta a sírás, mert szörnyű fájdalom az ilyesmi. Majd kétségbeesett hangon jelentette ki: — Ellopták, apa, az órámat! A tiszteletes úr hümmögött, rosszalóan csóválta a fejét. És szép, cifra, bölcsességtől súlyos prédikációt tartott a gyereknek. Elmagyarázta, hogy mindenkinek úgy kell vigyázni a tárgyaira, mint a jó pásztornak a báránykáira. Különösképpen az olyan nagyvárosban kell vigyázni, mint Budapest, mert a világ hivalkodó nagyvárosai mind teli vannak bűnnel. Veszélyes az efféle csődületben olyan csábító dolgokat lógatni figyelmetlenül, mint a piros bojt. A gyerek egyre bánatosabban hallgatta az apja zengzetes korholását, végül két nagy, sós könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Ekkor a tiszteletes úr úgy vélte, hogy elég lesz a leckéből. Vigasztaló barackot nyomott a fia fejebúbjára, és barátságos zenére fordítva hangját, így szólott: — Ne sírj, Sanyi! Én vettem el az órádat. Csak meg akartalak tanítani rá, hogy az embernek vigyázni kell... Nagyon vigyázni! Azzal belenyúlt a zsebébe, hogy visszaadja az órát, de annak már hűlt helye volt. Egész komolyan ellopta rögtön egy jószemű tolvaj, aki láthatta a jelenetet, s talán még hallgatott is néhány mondatot abból a nevelésügyi előadásból, amelyet a tiszteletes úr tartott okulás végett a gyermekének.
