Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-11 / 93. szám

1990. augusztus 11., szombat SOMOGYI HÍRLAP — MÚLTÚNK 9 „Csak a föld halhatatlan, a mi örök anyánk, ahonnan jöttünk és ahová visszatérünk”... (Zola) BENKE JÓZSEF A paraszti lét holokausztja Fél évszázaddal az után, hogy a népi írók balszárnya szükségesnek érezte — az első magyar marxista munkás­párt megalakítása után ugyancsak fél évszázaddal — létrehozni a magyar történelem egyetlen jelentősebb radikális agrárpártját, a Nemzeti Pa­rasztpártot (NPP), arról beszél­ni, hogy a marxizmus/leniniz- mus ideológiai alapján álló Magyar Dolgozók Pártja (MDP), illetőleg a Magyar Szo­cialista Munkáspárt (MSZMP) hogyan oldotta meg a nemzet életének egyik fő kérdését, az agrárkérdést, tapintatosan fo­galmazva nem egyéb, mint a probléma ideologikus, egy­szersmind történelmietlen fel­vetése. Mégis, hogy elemzé­sem mind a historiográfia, mind a történelem kritikáját kiállja, szükséges — mutatis mutan­dis — néhány ideológiai, politi­kai kérdés legalább per tan- gentem felvetése. A marxizmusnak nemcsak az a tragédiája, hogy örökérvé­nyű globális választ akar adni a világra (miközben — az elmúlt 7 évtized, az elmélet gyakorlati realizálása során — szinte egyáltalán nem törődött azzal, hogy a valóság visszaigazolja- e vagy sem), hanem az is, hogy a régiónkban (nemcsak So­mogybán és nemcsak hazánk­ban, hanem egész Kelet-Euró- pában) a lakosság zömét alko­tó parasztság — finoman szól­va — nem favorizált osztálya volt ennek az elméletnek; az ezen nyugvó gyakorlatnak pe­dig éppenséggel felszámolan­dó, megszüntetendő célpontja (természetesen mindig azzal a farizeusi gőggel: érte — nélkü­le, még akkor is, ha ellene). Miből fakad a marxizmusnak ez a parasztellenessége? Vé­leményem szerint mindenek­előtt abból, amiért ab ovo meg­valósíthatatlan ideológia: hiszen osztálynélküli társadal­mat akar—egy osztály vezeté­sével. S miután ez az osztály, a proletariátus a XIX. század második felének Nyugat-Euró- pájában is a társadalom egyik legkevésbé művelt „része” volt, lehetővé tette egy hosszú történelmi időszakra a pártve­zérek uralmát. S miután ez az „átmenet” szubjektív, hiszen mindenkor a hatalmat gyakorló csoport határozza meg, így uralmuk fizikai (de minden esetben legalábbis politikai) halálukig tartott. Az osztálynél­küli társadalom marxi ópiuma mellett az elnyomorodásról szóló, a munkásosztályt a társadalom többségévé prófé­ciáié nézetről már keletkezése­kor tudni lehetett, hogy utópia — ugyanúgy, mint a jog és az állam elhalásáról vallott felfo­gása vagy az érdekek homoge­nizálódásáról szóló nézete. Osztályharc-elmélete vagy a kapitalizmus törvényszerűsé­geinek marxi magyarázata nem azért anakronizmus, mert az utódok, a marxisták kiforgat­ták, vulgarizálták, hanem mert a társadalmak fejlődése egyi­ket sem igazolta, s így az ezek­re való hivatkozás béklyóba zárta a józan észt, az ezekre épülő politika pedig nem az emberi közösségek önkéntes és szabad szerveződését segí­tette elő, hanem a bolsevik tí­pusú gulág-államiságot (A fen­tieket a kortársak közül sokan látták, többek közt Herbert Spencer, Kemény Zsigmond, Dosztojevszkij). Mégis azt kell mondanunk, hogy legalábbis itt, Kaposvár környékén nem az volt a kér­dés több mint 150 éve, hogy „az emberek magukra hagyat­va majd leggyámoltalanabb ál­latjai a természetnek, egyesül­ve pedig urai a földnek”, hanem az, ahogyan nekiálltak 1948. november 27-e után, majd is­mételten egy évtizeddel ké­sőbb, 1958 decemberében vé- gigvinni: az egyértelműen a paraszti ,lét felszámolását je­lentette. így nem csoda, hogy a marxizmus ideológiájának és a munkáspárt urbánus vezetői politikájának parasztellenes­sége olyan megnyilatkozások­ban testesült meg, mint pl. a mezőgazdaságban a jó mun­kát a jó begyűjtés jelzi vagy például: el kell szegényíteni a parasztot, hogy vonzódjon a szövetkezethez. (A rendszer „favorizált osztályának”, a szövetkezeti parasztságnak az életszínvonala 40%-a volt az egyéni parasztságénak 1953- ban, miközben ennek a szintje nem érte el az 1938-as parasz­ti életszínvonal 70%-át.). En­nek a politikának (begyűjtés — elszegényítés) következmé­nyei közül — mondanivalóm szempontjából — csak egyet említek: a paraszti exoduszt. Ez mindenekelőtt a renszer agrárpolitikájával való paraszti szembenállást fejezte ki. Amíg az átszervezés folyamata vég­bement és a mezőgazdasági termelés föllendülése megkez­dődött, több mint egymillióval csökkent a parasztság létszá­ma (vagyis egyre szűkülő agrárbázissal egyre növekvő terheket kellett vállalnia). Ezen időszak (1949-1974) alatt ugyanakkor több mint egymil­lióval nőtt az ipari munkásság létszáma úgy, hogy ekkorra az egész osztály csaknem fele parasztból lett elsőgenerációs munkás volt. Vajon feltételez­hető, hogy az a marxizmus, amely a kizsákmányolás (fel­halmozás) forrásának tekintet­te a mezőgazdaságot, az ipa­rosítás potenciális erőforrásá­nak e parasztságot, valóban uralkodó osztállyá kívánta fo­gadni a zömében parasztból lett munkásosztályt? (Amely­nek életszínvonala 1952/53- ban nem érte el az 1938-as 70%-át.) Végül is ami a Rákosi-klikk- nek — Sztálinnak és a Tájé­koztató Iroda imperialista ki­zsákmányolásról, az új világ­háború borzalmairól szóló fe­nyegetéseivel a háta mögött— 6—8 év alatt minden erőfeszí­tése ellenére sem sikerült, azt a Kádár-kormány — a Sztálin nélküli sztálinizmus apostolá­val, Hruscsowal, valamint a XXI. és XXII. kongresszusok­nak a kommunizmus eljövete­lét a világ szerencsés népei számára egyidőben ígérő pró­féciájával megerősítve — har­madannyi idő alatt végrehajtot­ta. II. Ideológiatermelő társadal­munkban a gazdaságpolitika mindig is a gazdasági siker büntetése volt: ez az ötvenes évek első felében a beszolgál­tatás, a padláslesöprés korá­ban könnyen belátható volt; így van ez azonban ma is, amikor a szocialista jogalkotók törvényei teszik ugyanezt. A mezőgazdaság szocialista átalakításának mozgalmi pe­riódusa nem zárult le 1962-vel: a parasztság számára csak­nem ugyanolyan fájdalmas volt az önkéntesség újabb megsér­tése a termelőszövetkezetek összevonásának alig fél évti­zeddel későbbi megindulásá­val: ha ésszerűnek látszott is az „egy falu: egy tsz" jelszó (hi­szen valóban alig helyeselhető az 1950-es évek elejének bö- hönyei példája a maga 16 szö­vetkezetével), a 8—10 telepü­lést, 15—20 ezer holdat, né­hány ezer tagot átfogó giganti­kus üzemek létrehozása nem­csak paraszti érdeket sértő volt, hanem ésszerűtlen is. A paraszt-, illetve mezőgaz- daság-ellenesség változatlanul a politika egyik alapeleme ma­radt: jóllehet valóban nagyüze­mek voltak a termelőszövetke­zetek, mindezzel együtt mégis alacsonyabbrendűek, mint az állami vállalatok, éspedig min­denekelőtt a tulajdonviszonyok alapján. Az állami beavatkozás mind erőteljesebb lett, ami nemcsak a gazdaságpolitikai szabályozók agrárollót széles­re táró tényében nyilvánult meg, hanem e nagyüzemek szövetkezeti jellegének tudatos gyengítésében és a szövetke­zeti demokrácia formálissá té­telében. Mindezt tetézte a ház­táji tevékenység elleni fellépés: a 70-es évek elején nálunk is előkerült a Szovjetunióban fél évszázaddal korábban han­goztatott érv: a paraszt gazda­godása, ami ellen — és termé­szetesen ismét csak a faluról, a tsz elől elmenekült és az ural­kodó osztály tagjaivá vált mun­kások nevében — fel kellett lépni. Mindez a gazdatudatot rendkívüli mértékben aláásta: csökkent a tagok érdekeltségé­nek és tulajdonosi kötődésének korábban sem magas szintje. A minden korábbit felülmúló elvo­nások és a tagság érdektelen­sége következtében az 1980- as évek közepére, második fe­lére a nagyüzemek jelentős részében az egyszerű újrater­melés feltételei sincsenek meg (az árbevétel 1—2%-a a nyere­ség, miközben a bankok 20%- os Kamatlábbal „dolgoznak”). Mindezek az ideológiai téve­dések hazánk nagy részén nagyon is kézzelfognató gya­korlati következményekhez vezettek a csaknem negyven éve tartó buldózerpolitika kö­vetkeztében a pártonkívüli kommunista, a magyar Ceau- sescu, Erdei Ferenc áldástalan tevékenységében: a tanyák nagy részének felszámolásá­hoz, a kis települések lakossá­gának indokolhatatlan csökke­néséhez. III. Ezekután nézzük vállalkozá­som témáját, a mezőgazdaság 1948 és 1956 közötti helyzetét, különös tekintettel Nagy Imre miniszterelnöksége idejére, annak tudatában, hogy a szo­cializmusban semmi nem any- nyira előreláthatatlan, mint a múlt, s mégis abban a remény­ben, hogy a magunk erejéhez mérten valamennyire hozzájá­ruljunk a probléma tisztázásá­hoz. Kezdjük retrospektive! Ho­gyan látták a parasztság hely­zetét, a mezőgazdaság állapo­tát a korszak végén 1956 októ­berében? Erre talán az egyik legjobb példa az írószövetség 1956. otóber 19-én Kaposvárott ren­dezett vitája — mintegy másfél ezer résztvevővel — Márkus István Somogyi összegezés című cikkéről (e cikk megjele­nésekor zajlott már egy vita a Szabad Földben is). Mindez — és mindenekelőtt a termelő szövetkezeti mozgalom tényle­ges helyzete — hozzájárult ahhoz, hogy az MDP Központi Vezetőségének mezőgazda- sági osztálya 1956. október 22—23-ra értekezletre hívta a megyei pártbizottságok mező­gazdasággal foglalkozó titká­rait és osztályvezetőit. Az első napon a KV osztályvezetője (Lorincz József) és helyettesei (Sándi Ottó, Keserű János), az osztály munkatársa (Fehér La­jos), valamint a földművelés- ügyi miniszter (Matolcsi János) tartottak beszámolót, illetve szólaltak fél. A második nap harmadik hozzászólója Pan- kász Ferenc, a Somogy megyi pártbizottság titkára volt; egye­bek között a következőket mondta: „A mezőgazdasági termelés, a termelőszövetke­zeti mozgalom helyzete na­gyon súlyos. Ezt a helyzetet — valljuk be őszintén — közvetle­nül mi idéztük elő, mi, akik a párt határozatait végrehajtot­tuk és sok esetben túl is licitál­tuk. Én teljes egészében érzem a felelősséget azokért a hibá­kért, amelyeket elkövettünk. Hozzá kell tenni: nagyon nehéz ezektől a régi hibáktól megvál­ni. A Csillagban megjelent Somogy megyi összegezés című cikk erre világosan bizo­nyítékot ad. Ebben a cikkben először a rosszindulatot láttam. Azóta sokat rágódtunk So­mogybán ezen a cikken, s odajutottunk, hogy vélemé­nyünk szerint a cikk sokkal éle­sebb, kritikusabb lehetett vol­na, mert a hibák még nagyob­bak, mint ahogyan a cikk leír­ta." Miben mutatkoztak meg ezek a hibák? A parasztság megalázásán és megnyomorí- tásan túl mindenekelőtt a me­zőgazdaság termelőerőinek komplex, mindenoldalú lerom­lásában. Hogy erre válaszolni tudjak, kénytelen leszek né­hány, a vállalt korszak előtti és utáni statisztikai adattal terhel­ni az olvasót, bizonyítandó: a magyar mezőgazdaság terme­lőerőinek romlása — nemzet­közi összehasonlításban — nagyobb mértékű volt a stabili­záció időszakában, mint magá­nak az átszervezésnek az ideje alatt. Ha két fő növényünk, a szán­tó felét elfoglaló búza és a ku­korica termésátlagát hasonlít­juk egy, a mezőgazdasági ter­melőerők fejlődésében stabil viszonyokat mutató állam, Franciaország mezőgazdasá­gának hasonló adataihoz, a következőket látjuk: míg 1877/ 81 ötéves átlagában nálunk bú­zából 12,7 q volt a hektáron­kénti átlagtermés Franciaor­szágban 14,6; 1909/13 átlagá­ban itt 13,2, ott 14,1. És végül az 1938/42-es években 15,0, illetve 17,1 q volt. Vagyis ezek­ben az évtizedekben a hektá­ronkénti átlagtermés búzából 1—2 q-val volt alacsonyabb hazánkban, mint Franciaor­szágban (ne feledjük azonban: míg 1877/81 átlagában 12,7 jutott egy hektárra, addig a Dunántúlon 15, Erdélyben pe­dig 9!)! Ugyanezekben a periódusokban kukoricából a következőket látjuk: nálunk 16,4 illetve 14,5 q a franciáknál nálunk 17,5 illetve 12,1 q a franciáknál nálunk 27,5 illetve 18.9 q a franciáknál. Összességében azt mond­hatjuk: míg búzából kb. 1,5 q- val (kb. 10%-al) volt kevesebb termésátlagunk, addig a kuko­ricából több mint 5 q-val termel­tünk többet hektáronként (ez 25%-os termésátlag-többletet jelent). Ezzel szemben 1948/52 kö­zött, amikor a tsz-szervezés, búzából az átlagtermés kü­lönbsége csaknem 5 q-ra nőtt: a francia 18,3 q-val szemben mi csak 13,8 q-t termeltünk. Kukoricából bár csökkent a kü­lönbség, még mindig 4 q-val többet termeltünk (17,7, illetve 13,6). Azaz egyikből kb. 25%- kal kevesebbet, a másikból ugyanennyivel többet, mint a francia érték. Ha még a — szo­cialista statisztika hamisított adatai szerinti — mélyponttól, az átszervezés időszakától el is tekintek, és csak az 1961/65 ötéves periódusának átlagter­mését veszem, akkor mi 18 q-t termeltünk, a franciák 29,4 q-t hektáronként búzából. Egy év­tizeddel később hiába növeltük — legalább is statisztikáink szerint — az átlagtermést 33,2 q-ra, Franciaországban akkor 42.9 volt ez a szám. Vagyis e két fél évtizedes periódusban a száz év előtti 1 q-val szemben 10 q volt a hátrányunk (válto­zatlanul, csakúgy, mint 1948/ 52 között, 25%-kal termeltünk kevesebbet). Ugyanebben a periódusban minőségi változás következett be a másik fő nö­vény, a kukorica esetében: az előbbi öt évben mi 26,3 q-t ter­meltünk hektáronként, a fran­cia gazdák 30,2 q-t, az utóbbi fél évtizedben itt 41,7 q volt az átlagtermés, ott 48,1. Vagyis: míg minden korábbi periódus­ban a kukorica kiegyenlítette a búza hátrányát, a teljes átszer­vezés után a korábbi előnyből 5—6 mázsás hátrány lett, ami mintegy 15%-kal jelent keve­sebbet. (Hogy fogalmunk le­gyen a mezőgazdaság szocia­lista átszervezésének társa­dalmunkra gyakorolt hatásáról, elmondom: 1960-ban búzából 1 lakosra 181 kg jutott a szocia­lista statisztika meghamisított adatai szerint akkor, amikor már Rákosi is engedélyezett — a vetőmagon kívül! — minden magyarnak 220 kg-ot.) A növénytermesztéshez ha­sonlóan alakult az állatte­nyésztés helyzete: míg a 90-es évek átlagában a km2-re jutó számosállat-állományunk nagysága megegyezett a fran­ciával, amelyet az 1950-es évek átlaga megközelített ná­lunk (32 db/km), hogy azután a 60-as években lezuhanjon 28- ra. Vagyis a fanatikus Kádár és elvbarátai a „győzzön az igaz­ság, vesszen bár a világ” szlo­genjét úgy aktualizálták: győz­zön a szocializmus, vesszen bár az ország. És volt képe ún. ,.magyar" értelmiséginek ekkor — Sartre nyomán — azt állíta­ni, hogy a legrosszabb szocia­lizmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. IV. A marxizmus ideológiájában nyugvó gazdaságpolitika (egyáltalán: az ideológiának alárendelt gazdaságpolitika) nemcsakhogy nem váltotta be az uralkodó párt vezetői által ígért sikereket, hanem kifeje­zetten katasztrófába sodorta az országot, mert kiölte az egyéni érdeket, kezdeménye­zést, a gazdasági tevékenység alapját, a (vállalkozói) szabad­ságot, amit a legegyértelműb­ben talán éppen a mezőgazda­ság mutat. (Ehhez még egy fontos adalék: a földterület 90%-án gazdálkodó vállalatok és szövetkezetek a bruttó ter­melési érték 65%-át adták 1987-ben, a többit a 10%-on tevékenykedő kistermelők (de korábban volt ez az arány 60:40 is), azaz az együttható 5:1-hez az utóbbi javara 1987- ben, és mindez akkor, amikor mind az állami gazdaságok, mind a termelőszövetkezetek közös gazdaságai — a ne­gyedszázaddal ezelőtti önma­gukhoz viszonyítva, lehetősé­geikhez mérten — példamuta­tóan dolgoznak. Még kézzel­foghatóbb, ha az 1 hektár me­zőgazdasági területre vetített termelési értéket nézzük, szek­torok szerint. Az állami gazda­ságokban ez meghaladta a 104 ezer forintot, a szövetkezetek­nél ezzel szemben mindössze 61 ezer Ft. Ugyanakkor a kis­termelők esetében ez az ősz- szeg 125 ezer. Ha azonban a hasonlítható, azonos minősé­gű adatokat tekintjük, merőben más a kép. Miután az utóbbi szektor esetében csak növény- termesztés és állattenyésztés folyik, ennek a két ágazatnak a termelési értékét kell összevet­ni. így a számok (a szektorok fenti sorrendjében): 44 ezer, 32 ezer, 125 ezer. Az egy foglal­koztatottra jutó termelési érték nem kiszámítható, mert a kis­termelők számáról nincs adat.) Mindezek megerősítik a be­vezetőben felvetett dilemmát, és azt igazolják: a kolhozmintá­jú nagyüzemmel szemben fel­lépő Nagy Imrének 1953-ban csakúgy igaza volt, mint azok­nak a mai pártoknak, amelyek megkérdőjelezik a szocialista nagyüzemek kizárólagosságá­nak gazdaságossági létjogo­sultságát. (Folytatása: a jövő szomba­ton)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom