Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-05 / 61. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP —KÖZELKÉPEK 1990. július 5., csütörtök „MÁNIÁM A KORAI REHABILITÁCIÓ” A gyermekek gyógyítója vezetése és a KISZ segítségével a balatonfenyvesi Scoliosi tábort. Tudom, hogy ezt a munkáját nyolc éve az asszisztenciával együtt társadalmi munkában végzi. Mint ahogy azt is tudom, neki meg sem próbálnak boríté-. kot csúsztatni a köpenye zsebébe. —A paraszolvencia a legszégyentelenebb, legmegalázóbb kreációja a társadalomnak. Nézzen körül! Én nem tettem ki a táblát, hogy tilos elfogadni a pénzt. Mert micsoda dolog az, kérem, megadóztatni legitimen azt, amit tilos lenne elfogadni! És egyáltalán... Miért van arra szükség, hogy mi és a betegek is kiszolgáltatottak legyünk...? Egy tisztességes társadalomban annyit kéne keresnie az orvosnak, hogy a hálapénz gondolata fel se merüljön! Emberi tartásának és szakmai igényességének gyökereit kutatva ismét a múltba kanyarodik beszélgetésünk. —A családom is ilyen volt, de találkoztam egy emberrel, egy nagyszerű orvossal és pedagógussal, akit úgy hívnak: Gegesi Kis Pál. Az egyetemen tanított. Lányának osztálytársa voltam a gimnáziumban, és így közelebbi kapcsolatba kerültem e csodálatos egyéniséggel. A képzőművészet iránti vonzalmamat is neki köszönhetem. Szinte egyedülálló gyűjteménye maradandó élmények forrásává vált. Dr. Vörös Katalin 1977-1983- ig Marcali városi főorvosi tisztét is ellátta. — A szakmát soha egy pillanatra sem hagytam cserben — mondja —, pedig miután letettem a szervezési szakvizsgát, Pécsre is mehettem volna. Az országban tudomásom szerint én láttam el egyedül ezt a posztot úgy, hogy változatlanul rendeltem, és nem voltam párttag sem. — Vannak mániáim is — fűzi hozzá kiegészítésképpen. — Az én mániám a mozgásszervi, érzékszervi, értelmi és érzelmi rehabilitáció a gyermekkorban. Úgy gondolom, hogy a megelőzésnek sokkal nagyobb súllyal kéne latba esnie. Nem nagyon figyelnek arra — ami pedig nagyon fontos lenne —, hogy a gyermek a nemzet biológiai vagyona. Az egészségügyben egyfajta tűzoltó munka folyik. Jó volna, ha ma már nem a betegek száma, hanem a rájukfordí- tott idő, a minőség adná meg a gyógyászati munka értékét. Várnai Ágnes Fotó: Jakab Judit már négyszáz éve marcaliak, szüleim szegény kereskedők voltak. 1943- ban Nagyszőlősre kellett költözniük a Felvidék viszszacsato- lása után, mert ott nyithattak csak boltot. Ott születtem. A felszabadulás után Somogysámsonban kapott ismét boltnyitási lehetőséget édesapám. Ezért én ott jártam általános iskolába. Akkor édesapám ,,dalolva” ajánlotta fel az üzletet Rákosinak, és visszaköltöztünk Marcaliba. Iskolareform nélkül sikerült elvégeznem az általános iskolát. Közben kiderült, hogy tehetséges atléta és kézilabdázó vagyok. Ezért kerültem fel a budapesti Irányi utcai Hámán Kató Gimnáziumba. — 1961-ben „mindenki szegény téeszparaszt" lett, míg én, a kereskedő szülők gyermekeként „gazdagnak" lettem nyilvánítva. Valójában az én gazdagságomat az jelentette, hogy a gimnáziumban és az egyetemen nagyszerű tanárok és nagyszerű barátok társaságában tanulhattam. Rátarti ember és jó tanuló voltam. Beszélgetésünk félbeszakad, mert egy fiatalasszony lép be két kisgyermekével. — Aztán nem pityergünk ám, Gergő! — fordul a karon ülő, lányos képű aprósághoz. Az anyukának szinte semmit sem kell mondania, mert a doktornő már úgy ismeri a gyereket, hogy tudja: ismét hörghurutos panaszai vannak. Gyors, de alapos vizsgálat, diagnózis, receptírás, jó tanácsok. A gyerekek szemrebbenés nélkül tűrik a procedúrát. — Egyre több a légző- és mozgásszervi megbetegedés közöttük — magyarázza. — A városnak nincs uszodája, és egy csomó olyan dolog hiányzik még, ami fontos és szükséges lenne. Ezért is szerveztük meg a megyei egészségügyi vezetés, a Vöröskereszt megyei — Miért pont rólam írnak? Tudok még legalább húsz gyermekgyógyászról a megyében, aki ezt megérdemelné — fogad Vörös Katalin, a marcali I. sz. gyermekkörzet orvosa. — Igaz, mi, gyermekgyógyászok olyan ritkán kerülünk reflektorfénybe, hogy emiatt örülök a megtiszteltetésnek. Jólesik elmondani végre a nyilvánosság előtt is azt, amiről eddig csak nagyon kevesen beszéltek. Sokan azt gondolják, hogy az ember a gyermekéért mindent megtesz. Sajnos ennek néha éppen a fordítottja igaz. Gyakran többnapos panaszokkal hozzák a kicsiket vizsgálatra, és azt is meg kell mondanom, hogy a gyerekeken veszem észre legelőször, ha a család elszegényedik. Erre pedig manapság elég sok a példa. A szociálpolitika legégetőbb gondjai többek között a gyermekgyógyászoknál csapódnak le. Dr. Vörös Katalin határozott, karakteres egyénisége szembetűnő. Akárcsak akaratereje, szókimondása. A marcali kórház melletti rendelője amolyan szabvány egyészségügyi intézmény. Szabvány, de nem szabványos! — Nézzen körül! — mondja hévvel. — Itt nincs minden a helyén, mert nem kérdezték meg az átalakításkor az itt dolgozó orvost, hogy mi és hol legyen a rendelőben. így aztán futkározhatok innen oda, onnan meg ide — sorolja a berendezésben és az elhelyezésben is fellelhető hiányosságokat, íróasztala sarkán két használt gyermektápszeres doboz. Az egyik tele nyelvlapoccal, a másikon ragtapaszon, írott betűkkel ez olvasható: Használt... — Nem szégyellem, dehogy szégyellem. Egyébként higgye el, ami eszköz vagy berendezés a gyógyításhoz szükséges, azt én eddig mmindig megkaptam. Úgy gondolom azonban, hogy ennél sokkal fontosabb a szakmai tudás, elhivatottság, no megaz emberi tartás. 24 éve vagyok gyakorló orvos. Sokfelé hívtak már kórházba, hivatalba, még az egyetemre is. Én mégis a körzet mellett döntöttem. Úgy érzem, ez az egyészségügy egyik legnehezebb, de legszebb terepe. Szerencsés ember vagyok, mert azt csi- n á I h a t o m , amit igazándiból szeretek. ízes somogyi beszéde arra enged következteni, hogy hosszú ideje kötődik már ehhez a területhez. — Őseim Félresiklott sorsok Elítéltek önmagukról „Mindennap írok levelet... ” A gazdasági helyzetünk romlásával arányosan nő a munkanélküliség és ennek, sajnos, egyenes következménye, hogy növekszik a bűncselekmények száma is. Ezekről az összefüggésekről beszélgettünk Sára József őrnaggyal, a kaposvári büntetésvégrehajtási intézetben. — Mennyire zsúfolt most az intézet? — Lehet, hogy furcsának tűnik, de van üres helyünk bőven. A bűncselekmények számának növekedésével együtt nő a felderítetlen bűnügyek száma is. A kaposvári büntetésvégrehajtási intézet funkciója.elsősorban az előzetesen letartóztatottak elhelyezése. Kevesebben vannak azok, akik a büntetésüket is itt töltik le. — Az elítélteknek milyen munkát tudnak biztosítani? — Pillanatnyilag nem tudunk munkát adni. Régebben jó kapcsolatunk volt a Delta Kisszövetkezettel és a VBKM- mel, ők bérmunkában foglalkoztatták az elítélteket. A munkanélküliség növekedésével felmondták a munka- kapcsolatot velünk. Ami tevékenység adódik, azt házon belül tudjuk biztosítani, ezek konyhai, mosodai, karbantartói munkák, amelyekért havi bérezésjár. — Mivel töltik idejüket az elítéltek? — Takarítás, napi séta, könyvtárlátogatás heti egy alkalommal. Rádiót fülhallgatóval lehet hallgatni, a legtöbb zárkában van tv. Zárt videohálózatunk van, filmek vetítésére is van lehetőség. Emellett lehet sakkozni, dominózni, rexezni. — Mi történik az elítéltekkel szabadulásuk után, tudnak-e önök segíteni az elhelyezkedésükben? *— Nagyon korlátozott mértékben. Amíg bent vannak, addig igyekszünk erősíteni a kapcsolatot a családdal, de mi munkahelyet nem biztosíthatunk. Az utógondozást, a bírósági pártfogókat is csak a büntetésvégrehajtási bíró rendelheti el, mi csak javaslatot tehetünk a bírónak és ezzel minden indokolt esetben élünk is. Beszélgetésünk után az őrnagy úr végigvezetett a börtönön. Engedélyt adott arra, hogy az elítéltek közül néhány elmondja a maga történetét. 44 éves férfi ül velem szemben. Készségesen válaszol a kérdéseimre, ám a szeme idegesen rángatózik, tekintete megtört. Először van elítélve. — Sportfelügyelő voltam. Sikerült összehozni egy nagyon jó foci- és kézilabdacsapatot. Sikkasztás miatt kerültem ide, hétszázötvenezer forintról nem tudtam elszámolni. Három évet kaptam, ebből már húsz hónap eltelt. Itt benn szakácsként dolgozom. Már háromszor kaptam jutalomeltávozást. Otthon a 13 éves fiam és a feleségem vár rám. Ha kikerülök, ugyanoda visz- szamehetek dolgozni. Bíznak bennem és ez erőt ad. A mellette ülő férfi 35 éves, de legalább ötvennek látszik. Kezén tetoválás. Közömbösen beszél sorsáról. — Most ötödik alkalommal vagyok bent. Eddig mindig betöréses lopás miatt voltam elítélve. Legutóbb másfél évet kaptam, még három hónapom van hátra. Két gyermekem van, nyolc- és tízévesek. — Legutóbb mennyi ideig volt kint? — Húsz hónapig. A légynek sem tudnék ártani, higgye el, csak ha i- szom, akkor van baj. — Szabadulása után hol fog dolgozni? — Nem tudom, majd csak adódik valahol munka. A harmadik férfi a legfiatalabb, 32 éves. Rokonszenves, nyílt tekintetű, látszik rajta, hogy megbékült önmagával. —Sikkasztásért kaptam húsz hónapot, ebből már fél év eltelt. Üzletkötő, felvásárló voltam. Most már tudom, hogy a volt feleségem jelentett fel, pedig minden érte történt. Nagyon szerettem és úgy éreztem, csak akkor tudom megtartani, ha mindent megadok neki.nát így történt. Már túl vagyok rajta, sőt az eljárás alatt újból megnősültem és van egy négy hónapos kisfiam, az első gyermekem. Mindennap írok nekik levelet, velem persze kevés dolog történik, de jó rájuk gondolni. Az biztos, hogy ide többet nem kerülhetek vissza. A tárgyalási ceremónia jobban kikészített, mint a börtönélet. Sokkal rosszabbra számítottam. Házam van, birtokom, állataim. Nem lesz nehéz az újrakezdés. Már kétszer hazamehettem és talán az amnesztia is segít abban, hogy minél előbb a családommal lehessek. A következő férfit úgy mutatták be, hogy igazi „nagymenő a szakmában’’. Ötszörös visszaeső, a számláján vagyon elleni bűncselekmény és lopás van. Harmincnyolc évéből eddig 14 évet ült. — Legutóbb mivel tartóztatták le? — Építkezésről hoztunk el nyílászárókat. Hárman voltunk, de egyedül engem ültettek le. Egy évet kaptam. — Ezt megelőzően mennyi ideig volt szabadlábon? — Négy évig, és folyamatos munka- viszonyom volt. Maszek mellett dolgoztam, máshova nem mennék. Igaz, nem is kapkodnak értem ilyen múlttal. Ezelőtt Balassagyarmaton ültem hét és fél évet egyfolytában. — Mi a foglalkozása? — Hentes, de eddig ezt csak a börtönben gyakoroltam. Most anyagírnok vagyok. — Család? —16 éves házasok vagyunk a feleségemmel, de még nem volt időnk megunni egymást. Két gyermekünk van, hat- és tizenöt évesek. Hogy mit gondolnak az apjukról? Nem tudom. Mindig úgy megyek ki, hogy többet nem jövök vissza, talán most sikerül. Emberek, megbicsaklott, félresiklott sorsok. A kaposvári börtönben sok üres hely van. Jó volna, ha nem a felderítetlen bűnesetek miatt lenne így. Hunyadkürti Ilona
