Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)

1990-07-28 / 81. szám

1990. július 28., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 A HERALDIKA RENESZÁNSZA Reformkorunk érdekes jelensége, hogy a ha­ladás éppen a múlt értékeihez való visszatérést jelenti. A többpártrendszertől a nyolcosztályos gimnáziumig számos jelentős, mindennapjain­kat befolyásoló változásnak lehetünk tanúi. E fontos reformok mellett több olyan változást is tapasztalunk, melyek első pillanatra csekély jelentőségűnek tűnnek, mégis — úgy a parla­mentben, mint a társadalom széles rétegeiben — heves, olykor szenvedélyes viták okozóivá váltak. így a megye-vármegye elnevezés, az önkormányzati tisztviselők címei vagy — amellyel itt bővebben szeretnék foglalkozni — a címerek is. Viták — tények Napjainkban, hosszas vajúdás után fogadta el parlamentünk országunk regi-új címerét, a ko­ronás kiscímert. Az országgyűlési tudósításokat figyelve az a benyomásom támadt, hogy az ott felszólalók sem voltak mindig teljesen tisztában történelmi címerünk eredetével, jelentésével. Vajon az ún. „Kossuth-címer" mellett kardosko- dók tisztában voltak-e azzal a ténnyel, hogy az 1848—49-es szabadságharc alatt országunk nem volt köztársaság, hogy Kossuth nem elnök volt, hanem egy király nélküli királyság kormány­zója, mint volt Hunyadi János, vagy a közelmúlt­ból ismert Horthy Miklós. Tudták-e ezek a képvi­selők, hogy a korona nélküli címer hivatalos csak a második világháború után volt? Hogy az 1848—49-ben itt-ott feltűnt korona nélküli címer nem volt az ország hivatalos címere, mert az mindvégig a koronás kiscímer volt? Ha tudták volna, bizonyára nem lett volna annyi vita a cí­merről. Legalább ilyen érdekes, és fontos kérdés a helyhatóságok címereinek, pecsétjeinek kérdé­se is. Ezek megismeréséhez azonban nem árt előzetesen egy kis címertani ismertető. Lovagkori eredet Acímer a lovagkor hajnalán alakult ki, virágko­rát a keresztes hadjáratok idején érte el. A gya­korlati szükségszerűség szülte, ismertető jelül szolgált. A zárt páncélzattal felszerelt hadsereg, az általánosan közelharcot jelentő harcmodor idején nem volt közömbös annak ismerete, hogy a leeresztett sisakrostély mögött ki rejtőzik, ba­rát vagy elíenség? A címer alapját a pajzs képezte. Erre festették az illető lovag jelképét (ősi családi jelvényét, to­temállatát, szimbolikus alakzatokat stb.), mely ezáltal vált címerré. Fentiekből következik az a címertani alaptétel, hogy csak azt a jelképet te­kinthetjük címernek, amely pajzsba van foglalva. A lovag felszerelésének másik, címertanilag fontos eleme a sisak. A csatában a pajzs csak közvetlen közelről volt látható, hiszen karra fűz­ve viselték. Abból a célból, hogy a küzdő lovag távolabbról is felismerhető legyen, a pajzsára festett címeralakot sisakján, plasztikus formá­ban is megjelenítették. Ez volt az ún. „sisak­dísz”, mely címertani értelemben egyenértékű volt a pajzsra festett címerrel. A címer járulékos eleme a takaró, vagy más néven „foszlány”. A lovagot a hidegtől, vagy éppen a nap égető sugaraitól köpeny védte, melyet címerén is megjelenítettek. Kezdetben természetes formában, később—keleti hatásra — díszes ornamentikaként ábrázolták. Jelenté­se: a csatában széthasogatott köpeny. Innen a „foszlány” elnevezés. A lovagi-nemesi címereknek is megvolt a maguk sorsa: a kezdet, a virágzás, a hanyatlás, végül a majdnem-megszűnes kora. S most ismét: a heraldika reneszánsza. Napjainkban egyre többen kutatják régi ne­mességüket, címereiket. E;bben élenjárnak kül­földre szakadt hazánkfiai. Am tegyék, ez is törté­nelmünk egy része, s talán összekötő szál is az óhazához. Nekünk,itthonhagyottaknak fonto­sabb a helyhatósági címerek, perek sorsa. Pecsét és tradíció Városi, megyei címereink eredete szintén a korai középkorba nyúlik vissza. Már a 13. szá­zadban feltűntek a városi, vármegyei címeres pecsétek. Ezek kezdetben az illető helyhatóság önkényesen felvett jelképei voltak, melyek az il­lető varos egy-egy jellegzetességét tartalmaz­ták. Gyakori volt a vár, a város stilizált látképe, a templom védőszentjének alakja, vagy éppen a város földesurának címeréből vett motívum. Később, Károly Róbert, Nagy Lajos uralkodóink idejében a városi kiváltságlevelek már királyi adományként a .város címeres pecsétjét is tartalmazták. Zsigmond király idejében különö­sen szép, gótikus díszítésű, kódexekre jellemző kidolgozású címerlevelek készültek, melyek közül kiemelkedő pl. Pozsony 1436, és Kassa 1423-ban kelt címeradománya. A vármegyék közül az első ismert királyi cí- mer-adomanylevéllel Somogy büszkélkedhetik! Joggal, hisz az 1498-ban kelt oklevél ma is meg­van, levéltárunk féltett kincse. Erre az adomány­levélre hivatkozva rendelte el az 1550. évi or­szággyűlés, hogy minden vármegyének sajátos címeres pecsétje legyen. Hányatott történelmünk során nagyon sok régi, középkori oklevelünk elpusztult. A török hódoltság után városaink rendre kérték vissza régi jogállásukat, kiváltságaikat. Természetesen ekkor uj adománylevelek készültek, sok esetben új címerek is, hiszen az eredeti, a 150 év alatt feledésbe merült. E címerek a kor ízlésének megfelelően már barokk jellegűek. Ezért van az, hogy a mai Magyarországon eredeti középkori helyhatósági címerlevél alig akad. A legrégibb ilyen jellegű emlékünk Kőszeg városáé, mely 1446-ban kelt, és Frigyes osztrák császár ado­mánya. Helyhatósági címereinken újabb általános vál­tozást a 19. század eleji reformkor idézett elő. A régi, latin köriratú pecsétek helyébe a magyar nyelvű körirat lépett, melynek során a címereket is újrafestették, sokszor eltorzítva az eredeti, 17—18. századi barokk címereket. I. Ferenc József nagy közigazgatási átrende­zése ismét címerreformmal járt. Megszűntek a régi kiváltságos szabad kerületek, s vármegyei keretbe olvadtak be. Az egykori büszke „szabad királyi városok”is már csak címeikben maradtak meg, helyükbe a „törvényhatósági jogú város” lépett. Ezen új testületek címerei is megújultak, bővültek, de alapmotívumaikat megtartották. Egységes rendszerben 1904—1908 között történt meg a helyhatósági pecsétek és címerek egységes rendszerbe fog­lalása, törzskönyvezése. Az ez alkalommal ké­szült pecsétek voltak használatban egészen a második világháborút követő nagy rendszervál­tásig, amikor is az akkori kormányzat valameny- nyi önálló helyhatósági címer használatát meg­szüntette. A 60-as években kezdett divatba jönni a régi városi címerek használata. Sajnálatos, hogy ezt a jó kezdeményezést a 70-es években a címe­rek „szocializálása” váltotta fel. Tisztelet a kis­számú kivételnek—a tervezők még azt a fárad­ságot sem vették maguknak, hogy a címertan­nak legalább az alapelemeivel megismerkedje­nek. Az általuk tervezett címerek olyanok is let­tek... Napjainkban a történelmi címerek ismételt új­jáéledésének lehetünk tanúi. Ez azonban csak az első lépés. A helyhatósági címernek ugyanis nem az az elsődleges feladata, ami a szocialista városcímeré volt, t.i., hogy „díszítő és utaló jel­kép” legyen, hanem az, nogy pecsétre vésve a helyhatóság által kiadott okiratok hitelesítő ere­jét növelje. Miként I. Ferenc József a Kaposvárnak 1899- ben adományozott címerlevelében írja: „...hogy ílyképen az álladalom szilárdíttas- sék...” Deákvarga József A MAGYAR NÉP CÍMERE Oroszlánok őrzik az ország kincseit—Kiállítás a Néprajzi Múzeumban „...míg lesz egy Magyarnak testiben vérere, sértetlen ma­rad ország Czimere. ”Az idéze­tet egy 1835-ben készült deb­receni mángorlón olvashatjuk. A jóslat azonban nem tűnt időt­állónak. A címer színe- és for­maváltozásait szemléletesen kísérhetjük végig, az eltelt másfél évszázadban. Ami azonban a népművészet ránk hagyományozott alkotá­sait illeti, valóban sértetlen maradt az a koronás címer, amely a múlt századi népélet csaknem minden területén született alkotásokon fellelhe­tő. De mikor és hogyan jutott eszébe az egyszerű paraszt- embernek, hogy a maga kedv­telésére faragott tárgyakon, használati eszközökön, ruha­darabokon megörökítse az ezeréves magyar államiság szimbólumát? A Rákóczi-szabadságharc leverése után feledésbe kény- szerített nemzeti szimbólumo­kat az 1848-as szabadsághar­cot követő időszak állította vissza eredeti formájába. A Habsburg-ház által kiadott XXI. törvénycikkben az uralkodó első alkalommal mondta ki: „A nemzeti szín és ország címere ősi jogaiba visszaállíttatik". Az öntudatra ébredt magyar nép körében az ősi címer ilyenfor­mán a nemzeti függetlenséget jelentette, amelyben a paraszti szabadság és önállóság zálo­gát vélték fellelni. Akárcsak napjainkban, amikor a reform- mozgalom ismét feltámasztot­ta az országcímer használatát, nem kevés vitára adva okot ezzel a különböző címerpár­tiaknak. A budapesti Néprajzi Mú­zeumban nemrégiben meg­nyílt kiállítás rendezőinek nem volt céljuk e vitát szítani. Bizo­nyíték rá az a tárgyilagos hang­vételű, a történelmi tényekre szorítkozó kommentár is, amely a tárlókban fellelhető tár­gyakat hivatott bemutatni. A címerábrázolás az élet igen sok területét áthatotta; a mesterség rangját kifejező eszközökön éppúgy fellelhető, mint a közízléshez ragaszkodó vásári árukon, szerelmi aján­dékokon, vagy a kizárólag díszként szolgáló népművé­szeti alkotásokon. A technika és formakincs változatos — fa­ragott, hímzett, spanyolozott, áttört és karcos —, attól füg­gően, hogy alkotója milyen tár­gyon kívánta megjeleníteni a címert. A formai gazdagság, a szimbólumok variációi ugyan­csak szembetűnőek. Figye­lemre méltó például az a fara­gott padtámla, melynek jelké­peivel, valóságos kis történelmi elbeszélést tett közzé alkotója, íme így szól Lőrincz Pál litkai faragó juhász címerábrázolá­sának magyarázata: „A negyedik tábla képezi az ország almáját a kettős ke­reszttel és a magyar koronát. A két oroszlán erővel őrizték az ország kincseit, a két angyal képezi azt, hogy hamarabb hí­rül adták Szilveszter pápának, mint a magyar követük Rómá­ba értek: ez a két angyal mond­ta Szilveszter pápának, hogy ne Boleszlónak, a lengyel feje­delemnek adja a koronát, ha­nem István fejedelemnek, Szent István királynak." A pásztorművészet remekei sorában két somogyi faragást is láthatunk. A borotvátok 1891-ből származik és a koro­nás címer ábrázolásán túl, a pásztorélet egy-egy tipikus je­lenetét is megörökítette rajta alkotója. Az Erdőcsokonyából szár­mazó sótartó a 19 század vé­géről maradt ránk. Ezen, a spanyolozással készített hasz­nálati tárgyon központi helyet kapott az érdekes, egy butelia alakjára emlékeztető címer, melyen a korona is egészen egyéni ábrázolással jelenik meg. A címert őrző két orosz­lán figurája, készítőjének jó rajzkészsegéről is tanúbizony­ságot tesz. Az 1818-ban készített óriási boroshordó fenekén ugyan­csak felsejlik az ország címere. A kádármester fontosnak tar­totta, hogy nemzeti hovatarto­zását iiymódon is kifejezésre juttassa. a áttört díszítésű, faragott mla 1880-ból Nógrád megyéből származik. A fafara­gó mester, a támla központi helyére, középre illesztette a koronás címert, kifejezve ezzel is annak fontosságát, jelentő­ségét. S, hogy miként érintette a kiegyezés ténye a paraszt- embert, arra példa a népballa­dák költői tömörségével fara­gott címerkompozíció, amely egy, a Sopron megyei Hövejen készült mángorlón látható. A címerpajzs fölötti korona he­lyére a magyarság egyedüli ol- talmazójának, a kisdedet tartó Szűz Mariának alakját karcolta egyszerű paraszti alkotója. A népművészetben fellelhe­tő címerábrázolások nemcsak esztétikai élménnyel ajándé­kozzák meg a látogatót, de egy sajátos aspektusból azt is lát­tatják: miként épült be a hét­köznapi ember tudatába a ha- zafiság érzése. Várnai Ágnes Sótartó a 19. század végéről, a Somogy megyei Erdőcsokonyá­ból Borotvátok 1891-ből, Somogyból KISEBBSÉGBŐL KISEBBSÉGBE? Bizony, megtörténhet ez is. A választások után sokan egyszeriben többségiek let­tünk, nekem mégis többször eszembe jutott azóta Né­meth Lászlónak egy 1940- es előadása. Kisebbségbe hívta az erdélyi magyarokat, amikor szülőföldjük vissza­került Magyarországhoz. A tennivalókra akart figyel­meztetni, óvni akart az illú­zióktól. Arra intette hallga­tóit, ne áltassák magukat, hiszen korántsem bizonyos, hogy aki anyanyelve révén többségi lett, az minden te­kintetben birtokon belülinek tudhatja magát. Úgy vélem, nekünk is szükségünk van erre a jó­zanságra és szívósságra, mivel a politika és a társada­lom nagy átalakulásai nem úgy mennek végbe, mint amikor fehérneműt vált az ember. Elegendő végigsorolni, kik vezénylik a magyar tömeg­tájékoztatást 1990 nyarán, vagy akár azoknak a nevét, akik jelenleg—évek, évtizedek óta — tudósítják külföldről a hazai sajtót. Nem tőlük hallot­tunk-e annyi becsmérlő szót a lengyel Szolidaritásról vagy a tőkés (sic!) országok csúf poli­tikai machinációiról? Joggal érezheti ma is úgy az egyszerű magyar polgár, hogy kisebbsé­gi helyzetben van a látható és láthatatlan monopóliumokkal szemben. Le lehet írni sok mindent, nincs törvényes akadálya a nyilvánosságnak, bizonyos gondolatok mégis nehezen jut­hatnak el a széles közvéle­ményhez. Mintha a szavak dá- ridója eltakarná a valóságos fo­lyamatokat, mintha bizonyos fogalmak, eszmék csak ennek vagy annak a csoportosulás­nak volnának fönntartva. Hal­latlanul nehéz ma tájékozódni az érdeklődőnek ámagyar poli­tikai életben, néha úgy rémlik, erősebb a valóságnál a látsza­tok világa. A régi ámításokra már nincs lehetőség, annál szabadabban hódíthatnak vi­szont az új ámítások, mintha csak ködkép kellene a magyar­nak, minél több. S mi sem egyszerűbb, mint ködösíteni, kipróbált mesterek vannak hozzá, képesek egyszer mele­get, másszor meg hideget fújni. Olyan eredményesen suly­kolták belénk, hogy Magyaror­szág Kelet-Európa, végezetül már-már elhittük. Azon sem kell majd ezért csodálkozni, ha egy napon mintegy varázs­ütésre nyugat-európaiként ébredhetünk, erről is majd meggyőznek bennünket, lehet, hogy épp ugyanazok, akik teg­nap a keleti fényre esküdtek. Úgy tetszik, nem is lehetett másképp: a nemzeti tudat több évtizedes módszeres pusztítá­sa és sorvasztása után — az ellenhatás törvényének enge­delmeskedve — sokan szíve­sen kapkodnak talmi értékek felé, itt-ott fölbukkannak az ol­csó hazafias gesztusok. Ezzel lehet pótolni a történelem ala­pos ismeretét, a magyar múlt tanulságainak számbavételét. A többség hajlamos érzelmek alapján ítélni, s ha tilos volt hosszú ideig nyilvánosan szól­ni a határon túli magyar kisebb­ségekről, most akkor gyerünk tüntetéseket szervezni Trianon évfordulóján (függetlenül attól, mit tartanak erről az érintettek, a szomszédos országokban élő magyarok). Mintha a ma­gyar önámítás szörnyű gépe­zetként lökne bennünket kese­rű borúlátástól szivárványos derűig, az egyik túlzástól a másikig, hogy véletlenül se maradhassunk a józan való­ságismeret útján. Azok a magatartásformáink látszanak legszívósabbnak, amelyek rengeteg kárt okoztak újkori történelmünkben. A könnyű lelkesedés és gyors kiábrándulás kettőssége, az önbizalom hiányának és túl- tengésének különös szim­biózisa. Négy évtizednyi önkényuralom után lépten- nyomon tapasztalhatjuk az önállóság hiányát is, a cse­lédmentalitást, a tekintélyek föltétel nélküli elfogadását. Ennek a következményeit nem tehet máról holnapra megváltoztatni. Elbizonyta­lanodnék, ha arra kellene válaszolnom, többségben van-e ma Magyarországon a polgári bátorság erénye, a szókimondás vállalása, az önálló vélemény. Abban vis­zont biztos vagyok, hogy amíg ez nem lesz többség­ben, a demokrácia csupán áhított cél marad. (A Hitel 1990/14. számá- bói) Kiss Gy. Csaba Kék mezőben, ezüst bástya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom