Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-05 / 61. szám
1990. július 5., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 3 Világviszonylatban egyedülálló Dr. Szlávy László egyetemi tanár, az Országos Érsebészeti Intézet központi radiológiai osztályának professzora kérdésünkre elmondta: — A radiológia, mint a tudomány „élő kor- bonctana” jelentős szerepet tölt be korunk orvostudományában. Ha a radiológia vizsgálóeszközeit kikapcsolnánk, a gyakorlatból, több száz évet esne vissza az orvostudomány. A szív- és' idegsebészetben, valamint a traumatológiában és az orvostudomány egyéb területein nélkülözhetetlen ma már ez a vizsgálati eszköz. Somogybán, mind kutatási szempontból, mind a jövőt illetően rendkívül szerencsés kombinációt létesítettek a szakemberek. Olyan diagnosztikai bázist hoztak létre, amely a világon egyedülálló. Kutatás nélkül nincs jövő — mondta egy amerikai profesz- szor, s ebben az értelemben feltétlenül az embert szolgálják ezek a létesítmények. A computer-tomográf már olyan egy centiméter nagyságú képződményt is képes kimutatni, amely más vizsgáló eljárások számára alig, vagy egyáltalán nem hozzáférhető. A korai szakban lévő daganat kimutatásával a beteg túlélési lehetőségei jobbá válhatnak. A sebesülteket is gyorsan és kulturáltan ki lehet vizsgálni a műszerrel, így ez az eljárás jelentősen javítja az életbenma- radás lehetőségét. A tudvalévőén drága műszerről az a véleménye a profesz- szornak, hogy ha céltudatosan használják ki, akkor négy-öt év alatt megtérül a befektetett költség. Magyarország az európai mértéket tekintve, a WHO szerinti színvonalon képes ellátni a betegek vizsgálatát mert Budapest és a megyék is rendelkeznek megfelelő műszerparkkal. Gondot talán csak a kihasználtság okoz, mivel egyes helyeken kevés a szakember. S bár a röntgensugár veszélyes az emberi szervezetre, a kockázat ebben az esetben sokszorosan megtérül. Nagy Ferenc József földművelésügyi miniszter a tárcának az alapkutatások támogatásával kapcsolatos álláspontját így összegezte: — Nagyon fontosnak tartjuk az alapkutatások támogatását az oktatásban és a tudományos fejlesztésben egyaránt. A megalapozó tudományok támogatása ugyanis elősegíti a mező- gazdaság fejlesztését, biztosítja annak jövőjét. A szűkös anyagi lehetőségek ellenére — hiszen a költségvetés lefaragása a műszaki fejlesztési alapot is érintette — a tárca megpróbálja az ehhez szükséges összeget előteremteni. Bizonyos csökkentésekre azonban itt is számítani kell, de az ilyen kiemelúgy gondolom —, reményünk lehet rá, hogy e befektetésekkel megtérülnek. Külföldi segítségre is számíthatunk, hiszen a Világbanki hiteleknek 20—30 százalékát hasznosíthatjuk a tudományos kutatásban, oktatásban, képzésben. Sajnos az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikájában inkább a mennyiségi, semmint a minőségi szemlélet érvényesült. Kiváló minőségű termékeink piacon való megjelenése még sok kívánnivalót hagy maga után. Ha az amerikai farmergazdaságokat vesszük szemügyre, ott azt tapasztaljuk, hogy egy farmer a gazdálkokedő kutatásokra, mint a kaposvári biológiai központ, vagy az ugyancsak nemrégiben átadott gödöllői növénytermesztési kutatóközpont, meg kell adni a megfelelő összeget. Elsősorban a hazai szükségleteket kívánjuk kielégíteni, de a világ mezőgazdasági kutató szakemberei is nagy érdeklődéssel fordulnak a hazai létesítmények felé. Ha a szabad kapacitásokkal elegettudunk tenni akülföldi megrendeléseknek, akkor — dáshoz szükséges minden adatot, információt készen kap. Az állattenyésztés területén már megindult az ilyen irányú fejlődés, de hosszú időbe telik, amíg a kívánatos színvonalat elérjük. Bízunk benne, hogy a jövő szakemberei ezeket a gondokat orvosolni tudják, hiszen olyan szellemi tőkével rendelkezünk, amely garantálhatja a befektetések megtérülését. Várnai Ágnes Fotó: Jakab Judit t------------------------------------------------------------------------------------------------------------------> (M)ilyen a piacgazdaság? A Balaton-parti zöldségesstandokon impozáns összképét, csak a vevőre várásban helyenként magábaroskadó portéka szaporodó makulái rontják. Az árak itt főként a vastagabb pénztárcáiú nyugati turisták lehetőségeihez szabottak. Azokéhoz, akiktől most a reméltnél jóval kevesebb van. A leilei üdülősor egyik árusa is unatkozik, ám láthatóan még nem adta föl a reményt, hogy a ritkán hulló forintból is meglesz a haszna. Középkorú asszony érkezik, s a 80 forintos paradicsomot mustrálhatja. Az árus már sejti, nem lesz itt üzlet. Nyilván magyar üdülőről van szó. ,,Majd ez is mindent végigtapogat, azután továbbmegy"—nyugtázza fásultan. Ám az asszony nem megy tovább. —Miért nem adja 50-ért? Akkor vennék belőle. Így túlságosan drága. Az árus készen álla repliká val: azABC-ben is kifogásolni tetszik az árakat? — Bizony ott is. — És van valami eredménye? — Nincs. — Na látja! Itt is törődjön bele, hogy ilyen a piacgazdaság. Vásárol, akinek van pénze. Várakozásommal ellentétben az asszony nem távozott megsemmisülten. — Téved uram! A piacgazdaság épp azt jelenti, hogy ha kevés a vásárló, engedni kell az árakból. Maga is többet eladna 50-ért. — Majd bolond leszek ráfizetni... A kiskereskedő láthatóan érvei végére jutott. Nem volt fölkészülve ennyi talpraesettségre. Hálásán fordult hát az időközben érkező fiatal pár felé. — Tessék parancsolni! — Köszönjük, csak nézelődünk — hangzott a zavart válasz. A fiatalok továbbmentek, s már eltűnt a piacgazdaság lényegére tapintó háziasszony is. A némiképp fölzaklatott árus a paradicsomos ládát méregette. Végül kivett egy ráncosabb szemet és a bódé mögötti árokba dobta. Másnap 70 forint állt az ártáblán. Mert bizony ilyen a piac- gazdaság... SZANÁLÁS DOROGON A csődgondnok és a szanáló szervezet irányításával, felügyeletével szerdán megkezdték a várhatóan hosszú ideig tartó önfelszámolást a Dorogi Szénbányáknál. Tóth István vezérigazgató elmondotta, hogy a korábban nyereségesen dolgozó vállalat gazdálkodása tavaly vált veszteségessé, miután a szén ára nem követte a termelési költségeket sem a világpiaci árakat. Súlyos pénzügyi terhet jelent az új beruházásokhoz felvett hitelek megemelt kamatainak befizetése is. Nem csekély jövedelemkiesést okozó továbbá, hogy az eocénprogramban létesített új lencsehegyi bánya termelése nem éri el az eredetileg tervezett mennyiséget. Andocsi kenyérgondok Egy csepp a lélek tengerében DÖGLESZTETT AKNAK „Kicsit nagy volt a kapkodás...” További pakolás várható? Az asszony, akitől a levél érkezett, éppen olyan ellentmondásos, prózai és költői egyazon pillanatban, mint a fenti címek. Mert ki mást, mint egy asszonyt dúlna fel a lelke mélyéig, ha úgy érzi, kiközösítette a faluja. Az a hely, ahol apját igazságos, szorgos gazdaemberként tartották számon, s olyan híre volt, hogy mer és tud is harcolni igazáért. Az apa már nem él, a lánya pedig hasztalan igyekszik az örökébe lépni. Az andocsi születésű Reichert Sándorné a szülőfalujában él ugyan, mégsem tud otthonra lelni. Háborgó lelke zaklatottan keresi igazát, s mivel élete delelőjére érve sem találta meg önmagát, célt tévesztve, csatát, s nem háborút akar nyerni, remélve, hogy megleli nyugalmát. Világos, egyértelmű, pontokba szedett levélben a falu egyetlen boltja ellen indított támadást. Találkozásunkkor kiderült, ennél sokkal többről van szó. Persze gond az is, hogy úgy véli, egyesek számára Sugdossák, válogatják a kenyeret, az olcsóbb tejet és a hetente kétszer érkező hentesárut, de — ahogy egy lélekhez értő orvos mondaná — ez, kérem, csak a tünet. Mert nem csupán arról van szó, hogy — szerinte — naponta meg kell vívnia kis csatáit az eladók háta mögött somolygó hadával a friss kenyérért, vagy néhány szelet szalámiért, hogy ő ebben „megengedhetetlenül uralkodó protekciót”, megkülönböztetést lát, hanem arról is, hogy nem találja a helyét abban a közösségben, ahol pedig számkivetettnek lenni iszonyatos terhet jelent. A bizalmatlanság gyanúsítgatássá, majd gyűlöletté fajul és nehéz ezt egy kívülállónak — jelen esetben egy újságírónak — igazságosan elrendezni. Márpedig e célból fordult hozzánk panaszával a levél írója, hivatkozva arra, hogy a bolt üzemeltetője, a ka- rádi áfész semmit sem tett azért, hogy e kiváltságok megszűnjenek. Moós László, az áfész kereskedelmi osztályvezetője, anélkül, hogy mondanám a részleteket, sorolja, mi mindenről lehet szó a levélben. Azt is tudja, hogy ki írta. Ismeri a panaszost, de ismeri a bolt lehetőségeit is. Nem tartja elítélendő cselekedetnek, hogy a bolt vezetője, előjegyzést vesz föl a Karádon dolgozó helybeliektől. Reggel indulás előtt leadják a rendeléseket, munka után pedig elviszik, amit fölírattak. Főként a tej és a kenyér kerül a listára. Hogy miért nincs annyi, hogy ne kelljen előjegyeztetni? Mert a forgalom változó. Mert az üzletvezető nem akar kockáztatni. Mert tudják ugyan, hogy sokszor több tej és kenyér is kellene, de nem lehet telefonálni és újabb szállítmányt kérni. Mert van, hogy száz kiló kenyér a pocsékba megy még így is, az előjegyzésekkel „bemért” rendelés ellenére. Horváth Sándor üzletvezető közel húsz éve dolgozik az üzletben, s nyolc éve vezeti a falu egyetlen vegyesboltját. Mint mondta, az előjegyzés csak amolyan szívesség, hogy ezzel is könnyítsenek azokon, akik máshol dolgoznak. — Hogy nincs mindig friss kenyér és sokszor csak tartós tej marad délutánra? Igen, ilyen előfordul, de ez van. „Ez van” — nyugtázom én is a végszót, kicsit ugyan más hangsúllyal, de gúny nélkül. Mert milyen jogon is gúnyolódhatnék egy olyan emberrel, akinek egy egész falu kedvére kell tennie? Tudjuk, ez ennél kisebb közösségek esetében sem szokott sikerülni. De milyen jogon legyinthetnék egy (vélt vagy valós) igazát kereső asszony szavaira, aki a mindennapos kenyérgondból kiindulva az egész világgal akar szembeszállni, s kimondatlanul is kéri, fogadják el őt olyannak, amilyen: ne nevessék ki a háta mögött, ne különböztessék meg a többiektől. „Miért nem vagyunk egyformák?”— kérdezte levele végén és a beszélgetésünk során többször is, s nem hiszem, hogy meg tudtam volna győzni arról, hogy ez így van jól. Ezúton kérem az andocsiakat, segítsenek neki. Nagy Zsóka A hírek szerint Bulgakov vezérezredes „ultimátummal” fenyegetődzik: berekesztik a csapatkivonást, ha a kormánynyal nem tudnak elszámolni. Aztán kiderült, hogy újabb botrányok vannak a csapatkivonások körül. Ezért is kerestük meg Csornai Ferenc ezredest, a kaposvári hadtest parancsnokának helyettesét és Kosa László századost, aki a hadtest működési területéről kivonuló szovjet csapatok egyik segítőjeCsornai Ferenc ezredes elmondta, hogy Somogybán eddig Igalbólés Tabrólvonultak ki a szovjet alakulatok. Csupán Nagyatád és Tarany között maradt egy kisebb műszaki egység. Meg egy akna is maradt. Ez utóbbit június 26-án találták meg a batéi vasutasok. Mint megtudtuk, a hazai tűzszerészek számára is ismeretlen hadianyagról van szó. Az egyik vagon lépcsőjén leltek rá a konzervdoboz nagyságú négylábú szerkezetre, amit kockázatot vállalva hoztak el, s később hatástalanítottak. — Ezredes úr, önök egy felhívást tettek közzé, miszerint a környéken, a dombóvári szovjet alakulatok kivonulása miatt több hasonló lőszerre, robbanóanyagra lehet számítani. Valóban így van? — Amikor a kommünikét megfogalmaztuk, arra gondoltunk, hogy lehet... — Saját gyakorlatból indultak ki? A Magyar Honvédségnél is előfordulhat, hogy pakolás közben elhagynak egy-egy aknát? — Előfordulhat, hogy valamit igen, de aknát azért nem... Szóval nálunk nagyobb a fegyelem. De azért tessék figyelembe venni mást is! A kivonuló szovjet alakulatok nem a legnagyobb szeretettel hagyják el hazánkat. Egy kicsit nagy volt a kapkodás. — Kósza hírek járnak arról, miszerint a kivonulók romokat hagynak maguk után! — ezt már Kosa László századostól kérdeztem, aki egyetértőén bólintott. Ő csak tudja, hogy milyen állapotok „leledzenek". Dombóváron például volt a szovjet laktanyának egy boltja, melyért négymilliót kértek, a helybeliek kétszázötvenezret ajánlottak. Egyik sem volt reális ár, de senki sem akart engedni. Mi történt? Az épületet a távozók lebontották. — Csornai ezredes úr, mi a biztosíték arra, hogy a még meglevő nagyatád—taranyi objektumaikat biztonságosan hagyják majd el a csapatok... Nem marad kosz és szemét, no meg... —Ha arra gondol, hogy maradtak lőszerek az eddig elhagyott laktanyákban is, akkor nem merem azt mondani, hogy nem. De ezeknek a felderítése nem a mi dolgunk. Nekünk csupán annyi jogosítványunk van, hogy segítsük a csapatkivonulást. — Akkor ki fogja megvizsgálni a területet? — Erre én sem tudok válaszolni. Csornai ezredes szerint az államilag zárolt vagyont kezelő hivatali intézetnek kell biztosítania ezeknek az objektumoknak az őrzését. (A hasznosításuk előtt azonban tűzszerészek kellenének, mert ahol olyan „lezser” volt a fegyelem, hogy aknákat, lőszereket hagyhattak el, mint Batéban és legújabb a Kiskunsági Nemzeti Parkban, én sem bíznék abban, hogy az átadási okmányok olyan biztos okmányok. És abban sem vagyok biztos, ha a gulyáságyút is el lehetett adni, akkor mást nem adtak el a távozók. Ez utóbbi igazát Dombóváron is kereshetjük. Meg Igáiban és Tabon. Ha a helybeliek mesélnének... De nekik nem is kell mesélniük. Kosa százados sem cáfolja, hanem egy egyszerű példát említ: — A szolgálati kocsimmal nem engedtek be a szovjet laktanyába, hogy az átadás-átvételt intézzem. Bizonyos emberek — ne használjunk megjelölést — ugyanakkor vidáman furikáztak ki-be. Még a tűzifát is elvitték... Nagy Jenő
