Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)

1990-07-26 / 79. szám

8 1990. július 26., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP —NYUGDÍJ ÁSOK OLDALA Valamikor, hajdanán Skandi­náviában, Oroszországban, Észak-Amerikában állatbőrök és prémek, a forró égövi Közép- Amerikában egy bizonyos fajta kakaóbab, a rómaiaknál a mar­ha, másutt másfajta tartós élel­miszerek (só, tea, rizs), vagy a víz menti népek körében kagy­lók, csigák, különlegesen meg­munkált kövek töltötték be rövi- debb-hosszabb ideig az általá­nosságban elfogadott cse­reeszköz szerepét. A csendes­óceáni szigetek lakói ma is gyakran használják pénzként a kauri csiga házát, az afrikai bennszülöttek vasszerszámok­kal (késekkel, lándzsahegyek­kel) fizetnek, s a Yap-szigete- ken (Mikronézia) még manap­ság is különlegesen megmun­kált, néha méteres átmérőjű kőlapok szolgálnak csereesz­közként. Kínában jellegzetes hegyes végű kés szolgált fize­tőeszközként. Képünkön: /. e. 400-ban készült kés, amelyet csak kínai kereskedők használ­tak fizetőeszközül. Valami mindig közbejön... Szinte naponta benépesül­nek Kaposváron a Szabadság parkban levő kőasztalok körüli padok. Tíz-tizenöt éltesebb férfi jön el, hogy a délutánt az enyhet adó lombok árnyékában, régóta ismert partnerek társaságában töltse. Ha netán velük tart a fele­ségük is, nos, ő csak a tuják előtti padra ülve figyelheti játé­kukat... — Az „öregek" kártyáznak. Cigaretta- és szivarfüst kevere­dik a levegőben. A meditáció pillanatai ezek. Melyik lappal „lépjek”? — töprengenek ma­gukban; s már csattan is az asztallapon az ász vagy a he­tes. Némi csönd. Ravaszkás tekintet, köpés mosoly. Elége­dettség vagy bosszankodás. Vajon ki lesz ma Fortuna isten- asszony kegyeltje? Többen amolyan külső szem­lélőként vesznek részt a játék­ban, s egy-egy asztalhoz állva drukkolnak cimborájukért. — Nézz oda, sikerült neki! — mondják egymásnak. — Te adsz két forintot, te pedig 40 fillért — és gyűlik az apró az asztalok sarkán. A fillé­rek egy-egy játszma után helyet cserélnek. Nincs hangos szó vagy vita. Újra cigarettára vagy szivarra gyújtanak, panyókára vetik a zakójukat, s a két játék közti szünetben anekdotákat mesél­nek egymásnak. Harsány, gyakran köhögésbe átcsapó nevetés kíséri a gyakran pikáns történeteket... Ha jó az idő és az erejük is engedi, minden délután elsétál­nak a parkba. Nemcsak a játék öröméért... Lőrincz Fotó: Lang Róbert Dénes bácsi nádszál reménye Mostanában sokat gondolok Dénes bácsira, Sütő András Mese és reménység című írá­sának unokái után sóvárgó hő­sére, aki az utolsó napjaiban mesékkel táplálta lelkét, erejét. Árvasággal el volt látva, szomo­rúságból is jutott neki bőséggel, így hát vidámságra vágyott. Meg akarta magát kacagtatni, ezért kért szomszédjától tréfás meséket. De minden hiába. Nádszál reménye egy napon elfogyott... Dénes bácsi szerettei először rá vártak, aztán belőle lett fehér torony. Hétesztendei hadifog­ság után hazakerülvén, elvesz­tette nagyobbik lányát, később a feleségét. Második lányát messzire vitte a férje, s megfe­ledkeztek a hovátartozás visz- szafelé vezető útjáról. Újabban megszaporodtak a Deák Dénes bácsik, meg a fél­szárnyú özvegyasszonyok, akiknek fiai, unokái messzire menekültek, s ki tudja, látják-e még egymást valaha. A kiüre­sedett házakban úgy tesznek, mint Dénes bácsi, az ünnepek táján befűtenek, ágyneműt cse­rélnek, hátha vendég áll a ház­hoz. Úgy várják szeretteiket, véreiket, mint a Messiást. Dé­nes bácsi belefáradt az unoka- várásba, reménye elfogyott. Várakozása olyan volt, mint a fehér torony: messzire látszott. Övéi mégsem mentek még a te­metésére sem. „Azt gondoltam, hogy uno­kák és nagyszülők egymás sze­me láttára fogják itt leélni az éle­tüket. Nem így történt. Reményünk, s aggodalmunk is kétfelé szakadt. Az időnek krisztustövisein fennakadva nézelődnek gyermekeik, s uno­káik után az öregek”— írja Sütő András. A tárgyak is megváltoztak ezekben a reményt dermesztő időkben. Még a harangok is. Hajdan a toronyból Ferenc Jós­ka vitte volna ágyúnak, de kútba zuhant. Később újra felszínre került, farkasriasztó lett csikó nyakában, majd karácsonyi angyalok jöttét jelezte a nagy­mama kezében. De mióta az angyalok is kihaltak arrafelé, egészen új szerepet kaptak: el­jártak följelenteni a magyarul megszólalókat... A nyakba akasztható nyelvi felügyelők csúfondárosan nyel­vet öltöttek még az íróra is, aki poétikus naivsággal azt gondol­ta, ha kézen fogja unokáját, és bebarangolja vele az anyanyelv birtokait, a sajátosság méltó­ságának elemi, emberi jogá­val zengi majd életrevalósá­gát az édes anyanyelv. A ha­vasok közül, a haranglábak mellől, a balladás folyók part­jairól számolatlanul mene­kültek a kétségbeesettek, a reményüket vesztettek, az emberi méltóságukban meg- alázottak. Maradtak az öregek, a félszárnyúak, riadalmukkal és magányukkal. Tiszta ágy­neműt húznak, befűtenek. Kiállnak a kapuba, várakoz­nak. Még mindig reményked­nek. Zágoni Erzsébet Méltóság (EGY NYUGDÍJAS FELJEGYZÉSEI) Megvalósult a német valu­taunió — olvashattuk július első napjaiban a lapok címol­dalán. A lépésről lépésre megtervezett német újra­egyesítés fontos állomása volt ez a nap, július elseje. Ezen a napon szűnt meg fize­tőeszközként a keletnémet márka, és egységesen a nyu­gatnémet márka (DEM) lett a hivatalos fizetőeszköz Né­metországban. A lapok és a rádió azt is hírül adták, hogy a nyugatnémet bankok alaposan felkészültek a keleti oldal lakossága DDM- ben levő megtakarításának DEM-re való átváltására. A várható rohamokra felkészül­ve 25 milliárd márka állt ren­delkezésre a bankok széfjei­ben. A lakosság ebből mindösz- sze 4 milliárdnyit váltott át... E hírt meghallva, jegyeztem címadó szava: a mé/tóságjutott eszembe. Mit is jelent ez a szó: méltó­ság? A Magyar Értelmező Kézi­szótár szerint: méltóság—em­ber voltunknak és értékünknek fölemelő tudata, ennek megnyi­latkozása. A keletnémetek (remélhetőleg magam is utoljá­ra használom e szóösszetételt) méltóságból ezúttal jelesre vizsgáztak. Tisztelet érte! E hír és jó érzés mellett van azért bennem egy jó adag kese­rűség is. Nem a németek, ha­nem magunk miatt. Emlékezhe­tünk, alig több mint két éve mi, magyarok is valami ha­sonlóban megmérettettünk és akkor bizony — sajnos — könnyűnek találtattunk! A kapott lehetőséggel (valuta­váltás) honfitársaink többsé­ge visszaélt, s bizony-bizony több milliárdnyi forint megta­karított pénzünk nagy részét elkótyavetyéltük. Azóta * többször felhoztunk — lel­kiismeretünk megnyugtatá­sára — több-kevesebb mentséget, de ez a makacs tényeken már nem változtat­hat. Méltóság dolgában sem­miképpen sem... Kerner Tibor Késsel fizettek... „Valami mindig közbejön...” — ez Baranyi Ferenc kötetének címadó verse. Bizony, valami mindig közbejön, főképpen, ha a hozzánk tartozó idős ember­ről van szó... Valóban szeretnénk meglá­togatni apukát (anyukát, nagy­mamát, nagypapát, nagynénit, nagybácsit); tudjuk, hogy ez kutya kötelességünk, valójában még kedvünk is lenne hozzá, csak hát valami mindig közbe­jön... Szociális otthon vezetőjével beszélgetek. Azt mondja: „Ä fiatalok sokszor nem is gondol­nak arra, milyen sokat jelent az idős embernek csupán az az egyszerű tény, hogy megláto­gatja őt valamelyik hozzátarto­zója. Nemcsak arról van szó, hogy hiányzik neki a gyereke vagy az unokája, hanem arról is, hogy ettől érzi magát még mindig „valakinek”, valaki szá­mára fontosnak. És ezzel együtt fontosabb lesz önmaga számára is. Volt egy hetven feletti lakónk, egy idős, egykori könyvelő. Nagyon ritkán látogatták, nem mintha nem szerették volna, de kétszáz kilométerre lakott az unokája, az egyetlen élő roko­na. Ez az ember teljesen elha­nyagolta magát. Úgy kellett folyton ellenőrizni, mint egy gyereket, hogy mosdik-e rende­sen, váltja-e a fehérneműjét, és ha harmadnapos volt a borostá­ja, szinte erőszakkal kellett rá­venni, hogy engedje magát megborotválni. Ez a bácsi, amikor levelet ka­pott az unokájától, aki azt írta benne, hogy a nagypapa szüle­tésnapjára családostól készül­nek jönni, ez a bácsi akkor szin­tekicserélődött. Megkérte egyik gondozónkat, kísérje el a köze­lei városba, mert új inget, öl­tönyt, cipőt akar venni magá­nak. Mire az unoka és a család­ja megérkezett — mert tartották az írott szavukat —, addigra a bácsi szinte tíz évet visszafiata­lodott. Addig túl alacsony vér­nyomása rendbe jött, ízületi fáj­dalmai elmúltak. Az orvosunk maga sem értette, mi okozza ezt a nagyon gyors változást.” A szociális otthon vezetője és a gondozók tudták, ők árulták el az orvosnak is a „titkot”. Amikor pedig az unoka megérkezett, az otthon vezetője mindezt el­mondta neki, arra kérve őt, hogy írjon gyakrabban, s ne csak egy évben egyszer, a születésnap­ján látogassák meg az öreget. Attól kezdve karácsonyra haza is vitték, sőt a nyaralásukból is egy hetet a papával töltöttek, aki azóta is jó egészségnek ör­vend, és nem kell többé arra biztatni őt, hogy borotválkozzon rendszeresen. A legtöbb ember akkor sem szeret huzamos ideig egyedül lenni, amíg fiatal, amíg tudja, hogy egyedüllétét akkor szakít­hatja meg, amikor csak akarja.. Igaz, hogy az is előfordul: vá­gyunk az egyedüllétre. De mi­lyen egyedüllétre? Arra, ami a pihenést, a kikapcsolódást szolgálja ideig-óráig. Az idős ember sem kíván mindig társaságot. Egyszeregy tréfás helyzetben (de csak a helyzet volt tréfás) azt találtam mondani immár felnőtt leány- gyermekemnek, hogy én na­gyon szeretem őt is, meg a test­vérbátyját is, de bizony öregko­romra én egyikükhöz sem köl­töznék. Szabályosan megsértődött: — Ugye, ezt nem-komolyan gondolod?! — kérdezte szem­rehányóan, de azért még kicsit viccre véve hozzátette: — Ha a tesómhoz nem költöznél azt megérteném, de hogy hozzám sem?... Csak amikor elmondtam neki, hogy ez nem tréfa, s hogy sértés sincs benne, akkor kez­dett komolyan gondolkodni. A korral együtt csökken az ember tűrő- és alkalmazkodó­képessége. Amíg nem szorul rá, hogy ellássák, gyakran való­ban szívesebben van magako­rabeliek társaságában, vagy időnként akár egyedül is. Egyedül, de nem magányo­san! És ez a lényeg. Tudja azt az idős ember, hogyha nem töl­tenek is vele a rokonai minden szabad percet, azért nemcsak akkor számíthat rájuk, ha baj­ban van (persze gyakran ez sem kevés), nemcsak akkor lá­togatják meg, ha piros betűs családi ünnep van soron (igaz, sokan ennek is örülnének, mert ebben sincs részük), hanem azt várja, hogy rendszeres legyen a kapcsolat. Milyen jó lenne, ha minden idős, egyedül élő ember közelében legalább telefon len­ne: köldökzsinór a világgal! Vagy ha van telefon, legalább ne múlna el nap csörgés nélkül. S ha nincs, akkor nyissanak rá a szomszédok, tartsanak össze a még élő régi barátok, és minde­nekelőtt a családtagok, a roko­nok. Hogy az ember ember ma­radhasson, annak előfeltétele, hogy ne elhagyatva öregedjék meg, hanem érezze, hogy o is fontos valakinek, valakiknek. S.M. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Idill * X

Next

/
Oldalképek
Tartalom