Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-26 / 79. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1990. július 26., csütörtök A cseh üveg A cseh kristály, a barokk csiszolt nátronüveg még a 18. században hódította meg a világot. Olyannyira, hogy még a velencei kristályt is háttérbe szorította. E hagyományokból táplálkozva az 1950-es évektől ismét a világ élvonalában jegyzik a cseh üvegművészetet, amely a legizgalmasabb művészeti ág ma Csehszlovákiában. Ezért is kísérte megkülönböztetett figyelem a csehszlovák üvegművészek bemutatkozását tavaly Párizsban. S ezért esemény, hogy most az Ipar- művészeti Múzeumban láthatjuk augusztus 20-ig a Csehszlovák üvegművészet 1945— 1989című kiállítást. Száz műalkotás reprezentálja a jelenkori cseh üvegművészet utóbbi fél évszázadának változásait, stílusfordulatait. Nem egy műtárgy megjárta már a világot, nemzetközi kiállítások előkelő díjait szerezve meg alkotójának. Amikor a ll. világháború után a legismertebb üvegművészeti központokból kitelepítették a német származású mestereket, új szakemberek képzéséről kellett gondoskodni. Éppen ezért, a prágai Iparművészeti Szakiskola 1945 után főiskolává lépett elő. Az iskola nemzetközi hírnévre tett szert. Egykori hallgatói közül sokak nevét jegyzi a nemzetközi művészvilág. Az ötvenes évek elején a használati üvegek gyártásában jeleskedtek a tervezők. A hagyományos formáktól és díszítésektől Josef Kaplicky tanítványai szabadították meg az üveget, akiket a professzor arra ösztönzött, hogy egyedi tárgyakat, „stúdióüveget" készítsenek. A 60-as, 70-es években az olvasztott üvegplasztikában és a monumentális építészeti üvegben hoztak újat a cseh művészek. Munkáikat nemzetközi elismerés kísérte (az 1958- as brüsszeli, az 1970-es osakai expón, 1957-ben és 1960-ban a milánói üvegtriennálén). Új formák, új irányzatok tűntek fel a 80-as évek cseh üveg- művészetében. Az expresszio- nizmus és a posztmodernizmus némi késéssel a képzőművészet más műfajaiból az üveg- művészetbe is átszármazik. A legifjabb tervezők „antiesz- téticizmusa” az anyag tiszteletét írja zászlójára: „az üveg nézzen ki úgy, mint az üveg”. Jiri Suhájek: Madár Bohumil Éliás: Az éjszaka virága Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban HONFOGLALÁS KORI SÍRLELETEK Az idén tovább folytatódik a kutatás Karos, az észak-mágyaror- szági Bodrogközben lévő község neve éppen egy évszázada vonult be régészettudományba, gazdag honfoglalás kori leletei alapján. A múlt század végén, majd 1936-ban mező- gazdasági munkák közben kerültek először felszínre itt ezeréves emlékek. A második világháború előtt feltárt temetőben 13 sírt bontottak ki, ezekből mindössze egy sír leleteit őrzi a Magyar Nemzeti Múzeum. 1986-ban ismét fegyvereket, övdíszeket, ezüstpénzeket találtak a földmunkások. Az azóta folyamatos ásatások két újabb temető létére derítettek fényt. A Budapesti Történeti Múzeumban az 1986-ban és 1988- ban feltárt II. és III. számú temető leleteit mutatja be a Honfoglalás kori vezéri sírok Karoson című kiállítás. A ritka szép és gazdag anyagot április 2-ig láthatja a főváros közönsége után Miskolcon mutatják be állandó kiállításon. A száz éve feltárt Karos I. temetőtől mindössze 200 méterre találták a Karos 11. temetőt, amelyben 73 sírt tártak fel, az utóbbitól 400 méterre lévő Karos III. temetőben pedig 19 sír leleteit sikerült eddig kiásni. E temetkezési helyeken sok olyan tárgyat — ruhadíszt, ékszert, lószerszámot, edényt — hoztak felszínre az ásatások, amelyek még a honfoglalás előtt készültek, és más honfoglalás kori sírokból még nem kerültek elő. Ezért feltételezhető, hogy a halottak egy része még Etelközben született, s részese volt a honfoglalásnak, a kalandozásoknak. A kiállítás nem a honfoglalás kori magyarokról szól, hanem a X. századi társadalom egy sajátos csoportjáról, valamelyik törzsfő vagy fejedelem katonai kíséretéről. Karoson a leggazdagabb honfoglalás kori leletegyüttes került felszínre. Fegyveres férfiak pompás arany-ezüst díszítésű viseletdarabja, fegyverek, nyergek, kengyelek, lószerszámok. Ritkaságnak számítanak a hatalmi jelvényként viselt, művészi színvonalú szablyák. A honfoglaló magyarságra jellemző tarsolylemezekből eddig 26-ot tart nyilván a kutatás. Karoson egy dísztelen és egy vésett, ezüstözött arany tarsolylemezt őrzött meg a föld mélye. Mindkettőt vezéri sírokban találták, csakúgy, mint az eredeti elhelyezési állapotban lévő, napszimbólumokkal díszített íjtegezeket. Az elhunyt harcos mellé a lovát is eltemették. A paripát pányvával megfojtották, majd úgy nyúzták le a bőrét, hogy benne maradt a koponya és a négy lábszárcsont. Ezt a halott lábához tették, a nyereggel, a kantárral együtt. A karosi női viselet — a sírleletek tanúsága szerint — nemesfémben szerényebb volt, mint az ország más vidékein. Az előkelők ingükön rombusz alakú ezüst díszeket, karpereceket, gyűrűket viseltek, csizmájuk fejét ezüst szegecsekkel verették ki. Legszebb ékszereik a bőrszalaggal, ezüst rozettával ékes hajfonatkorongok voltak. A karosi ásatásokat a miskolci Controllflex Kft. finanszírozza. Anyagi segítségével az idén tovább folytatódik a kutatás, a feltárás. BARÁTSÁG, SZEREPEK, FESTÉSZET Beszélgetés Sass Sylviával Még tíz perce sem vagyok itt, már másodszor szólal meg a telefon... — Egy kőszegi kislány telefonált —tér vissza a másik szobából Sass Sylvia —, egyik kis rajongóm. Rendszeres időközönként felhív, megkérdezi, jól vagyok-e, születésnapon, névnapon, sőt anyák napján felköszönt... Amolyan pótédesanyjának tekint, mióta egy kőszegi szereplésemen odajött hozzám, s összebarátkoztunk. — Sok ilyen rajongója van? — Akad néhány. Főként gimnazistakorú lányok. Egyszer levelet kaptam egy ismeretlen lánytól, aki megkérdezte, mi kell ahhoz, hogy operaénekes legyen valakiből. Megírtam, amit gondoltam. Aztán addig-addig leveleztünk, míg felvették a Zeneakadémiára, de végül is a zeneszerzés tanszakra. Nemrég üzenetet “kaptam tőle: elvégezte a főiskolát, a rádióhoz került, és most arra kér: a rádióban felvételre kerülő első szerzeményeinek, néhány dalnak vállaljam az eléneklését. Pócs Katalin a neve. Akadnak fiúrajongók is, de ők szemérmesebbek, bátortalanabbak. — Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy elindult az operaénekesi pályán. Ön egyike azoknak, akik kiemelkedő karriert futottak be, sokat énekelt itthon is, külföldön is, számos állami kitüntetést kapott. Most mintha mégis eltűnt volna az operaéletből. — Utoljára a Salome címszerepét énekeltem az Operaházban az 1989-es, áprilisi felújítás premierjén, és utána még további hat eiőadáson. Fia a színház \plyan szerepet kínál nekem, amelyik egyezik a vágyaimmal és elképzeléseimmel, természetesen szívesen vállalom ezután is. Külföldön egyébként mostanában is több-kevesebb rendszerességgel fellépek. Nemrég Los Angelesben énekeltem egy nemzetközi jótékonysági gálaesten, amelyet az AIDS elleni kutatás javára rendeztek. De ugyancsak a közelmúltban vendégszerepeltem a Monte Carlo-i színházban is, ahol egyik legkedvesebb szerepemet, Cilea operájának hősnőjét, Adriana Lecouvreurt alakítottam. — Úgy sejtem, Ön kissé viszszahúzódó ember. Vannak sérelmei? . — Nincsenek. Nem tolakszom szerepekért, s amíg magas színvonalú társulatokban énekelhetek, addig többre nem is vágyom. Számomra nagyon fontos, hogy egy-egy szerepre a tökéletes felkészülés lehetősége biztosítva legyen. Például a kellő számú zenekari próba. Ezenkívül jó légkörű, egymást segítő művészi közösségre vágyom a munka során, mert csak ilyenben születhet jó produkció. Ezért maradt oly emlékezetes számomra egy kőszegi előadás, amikor ott először volt szabadtéri színház, s ahol először énekeltem egy estén San- tuzzát és Neddát a Parasztbecsületben, illetve a Bajazzók- ban. Öröm volt együtt dolgozni olyan kollégákkal, mint Sólyom- Nagy Sándor, B. Nagy János, vagy Sándor János karmester. És oly jólesett, hogy akkor, 1988-ban szinte az egész város szeretettel vett körül minket. — Úgy tudom, festményeiből is volt kiállítás Kőszegen. — Igen, és Szombathelyen. De láthatták a képeimet többek között Baján, Szekszárdon s több vidéki városban. — Milyen szerepet tölt be az életében a festés? — Vagy másfél évtizede kezdtem, egy hamburgi vendégszereplés idején, mikor előadás után nagyon egyedül maradtam a szállodai szobában. Akkor festéket, vásznat, ecseteket vásároltam, s nekiláttam... Aztán nem tudtam abbahagyni. Valójában régóta vágytam festeni, de soha nem volt rá időm. Akkor meg észrevettem, mennyire megnyugtat, sőt.kiegészíti operaénekesi munkámat. Mert többnyire a szerepeimhez kötődnek a képeim. Azt próbálom megfesteni, amit az általam formált nőalakok mögött érzek, ami nincs benne a zenében, amit színésznőként sem tudok a színpadon kifejezni, s ami. ezért belémszorul. Tudom, hogy nem vagyok festő, s hogy ebben a művészeti ágban is ugyanolyan felkészülésre van szükség, mint az énekművészeiben. De azt hiszem, több ez számomra, mint hobbi. Sajnos, nincs megfelelő helyiségem, műtermem. De mindenképp folytatni akarom, mint ahogy egyébként is többet szeretnék most már törődni magammal. Két évtized ugyan még nem olyan nagy idő az operaénekesi pályán, de a korábbi, nagyon zsúfolt életet, a sok utazást, a gyakori fellépést, ami mellett az embernek szinte semmi magánélete nincs, már nem szívesen vállalnám. Szomory György
