Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-19 / 73. szám
1990. július 19., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP —KRIMI 7 LEÁNYVÁSÁR MOSZKVÁBAN Szergej Kucajevnek több neve volt, leginkább úgy ismerték, hogy a Szent. Szergej azonban a legkevésbé sem volt szent, talán inkább dúvad. Korábban két ízben indítottak ellene eljárást nemi erőszakért, de mindkét esetben megúszta. Egyik cimborája Mark Subin, azaz Policáj volt. Az ő múltja sem kifogástalan, kétszer ítélték el, első alkalommal lopásért, másodszor zsarolásért. „Félek!" — Ki akarja kipróbálni a Kon- tinentál'Szálló énekesnőjét? — harsogta a taxi mellett álló fiatalember, és biztatta az arra járó férfiakat, nézzenek be a kocsiba. Bár későre járt, a népgazdasági kiállítás metróállomásánál még sok volt a járókelő. Egyes férfiak megálltak, benéztek a taxiba, zavartalanul szemügyre vették az „árut”, a tarifa felől érdeklődtek. A lányokat kínálók és a potenciális ügyfelek számára mindez természetes volt, az éjszakai főváros íratlan szabályai szerint zajlott. Csak az a fiatal nő volt magánkívül, akit felkínáltak az első jött- mentnek, de a mellette ülő másik nő sem érezte jobban magát. Az első Nagyezsda Kurja- nova, a szálló énekesnője, először fölháborodott, aztán sírva fakadt és könyörgött „gazdáinak”, hogy ne adják el. — Néhány órája ez az ifjú hölgy még szabad volt. Munkája végeztével kijött a szállodából, beült a taxiba. A kocsit azonban hamarosan megelőzte és feltartóztatta egy másik taxi. Két fiatal férfi szállt ki belőle, az egyiknek a kezében kerékpárlánc, a másikéban ól- mosbot. A taxisofőr belülről lezárta az ajtókat, és mindaddig megőrizte nyugalmát, amíg rá nem jött, hogy hamarosan nemcsak a szélvédőjét verik szét, hanem a fejét is. Nagyezsdát kirángatták a kocsiból és átültették a másik taxiba. Ott kiürítették a retikül-' jét, lehúzták briliánsgyűrűjét. — A lány bámulatosan nyugodtan viselkedett — mesélte később Nyikolaj Rjabcev, ataxi- sofőr. Megtudtuk tőle, hogy énekesnő a Kontinental Szállóban. Együtt ivott afiúkkal. Abort útközben vásárolták. A népgazdasági kiállításnál levő taxiállomáson nemcsak Nagyezsda Kurjanovát bocsátották áruba, hanem a harmincéves Marina Rokuszujevát is. Ő valamivel később került a taxiba, de szintén nem saját akaratából. A Koszmosz Szállóból tartott hazafelé, amikor az előbb ismertetett módon foglyul ejtették. A táskájában talált kétszáz rubelt támadói kevésnek találták, ezért elhatározták, hogy eladják. — Nem sokat adnak érted — jelentette ki az egyik fickó —, de az is több a semminél. Ha megpróbálsz ellenkezni, magadra vess. Elviszünk egy lakásra és... Nem, ne ábrándozz, nem fogunk megerőszakolni, egyszerűen feldarabolunk. így hát maradj csendben és mosolyogj, aztán ha eladunk és elmegyünk, szabadulj, ahogy tudsz. A taxi elindult a moszkvai lánykereskedők egy másik támaszpontja felé. Marinát és Nágyát bizonyára sikerült volna eladni azon az éjszakán, de közbeszólt egy rendőr sípja. — Maradjatok csendben — sziszegte Szergej, amikor a rendőr közeledett a kocsihoz. Közönséges igazoltatás volt, de a nők számára itt volt az esély a szabadulásra. — Segítség! — kiáltotta Marina, és kiugrott a kocsiból. A következő pillanatban Szent a volánhoz ugrott, és a kocsi elszáguldott. Megkezdődött az üldözés, s végül egy ütközés nyomán valamennyien kórházba kerültek. Természetesen ugyanabba a kórházba. — Reggel bejöttek a kórterembe mesélte később a nyomozónak Nagyezsda —, és figyelmeztettek, tartsam a számat, mert... (Nagyezsda Kurja- nova már nincs Moszkvában, felmondott a munkahelyén és más városba távozott.) Marina Rokuszujeva jelentette a nyomozónak: „Azt akarom, hogy vonják felelősségre az illetőket, de hivatalos feljelentést nem teszek. Kérem, ne is hívjanak be szembesítésre. Félek.” Nem mindenki védtelen A prostituáltak közül nem mindenki fél az olyan hiénáktól, mint Kucajev és társai. A „hivatalosaknak” van stricijük, aki védelmezi őket. Ha viszont magányosan dolgoznak, köny- nyen áldozatul esnek a leánykereskedőknek. Egy taxisofőr, amikor a rendőrségen kihallgatták, elmondott egy jellemző esetet, amelynek ugyancsak Kucajev és Subin volt a főszereplője. — Kicsikém, te most velünk jössz — állták útját egy fiatal nőnek, aki éjjel háromkor lépett ki aNacional Szállóból. Atáská- jában dollárt és frankot találtak. De csodák csodája, a fiúk nem vették el a lánytól a pénzt, sőt bocsánatot kértek tőle, hogy háborgatni merték, sőt pénzt is felajánlottak a hallgatásáért. A hölgy ugyanis kimondott néhány nevet, amelyet jól ismernek az éjszakai életben és ettől a két fickót kiverte a veríték. Kucajev és társai rendőrkézre kerültek. De a helyükbe új emberek léptek, s az éjszakai leánykereskedelem folytatódik. Vlagyimir Petrakov (Megjelent a Negyelja című szovjet hetilapban) G. F. WEBB Már négy nő megölése száradt a gyilkos lelkén, de a Scotland Yardnak fogalma sem volt, hogy hol keresse. Legtöbbször megfojtotta az áldozatait. Már 20 ezer fontra emelték a vérdíjat. Betty az újságot lapozta, amikor rátalált a négy fiatal nő képére. Alacsony, karcsú, valószínűleg sötét hajú nők voltak. Az egyik nagyon hasonlított rá. Arra gondolt, hogy az ő neve is állhatna a kép alatt. Belebor- zongott a gondolatba is. A busz a régi téglagyárnál állt meg. Az utasok sietősen szálltak ki, mert szakadt az eső. Rajta kívül még egy férfi maradt a kocsiban, eddig többnyire egyedül utazott a végállomásig. A férfi, az ablaknak dőlve aludni látszott. Betty nyomasztó érzéssel gondolt a leszállásra, még egy fél mérföldet kell gyalogolnia a sötétben. És ha ezt az embert keresi a rendőrség? Aztán elhessegette a gondolatot. A fojtogató különben is lakásokon támadta meg áldozatait és nem is ebben a városban. Az út lejtősre fordult és már látszottak a fények. Eltette az újságot, készenlétbe helyezte az ernyőjét és a vezető mögé állt. — Micsoda időnk van! — mondta a sofőr. — Maga legalább a kocsiban marad, uram, nekem azonban VÉGÁLLOMÁS nincs más lehetőségem, mint nekivágni az esőhek. — Frank nem jön maga elé ma este? — kérdezte. Betty nem válaszolt azonnal, a fejével intett nemet. — Már nem a vőlegényem. — Sajnálom. De talán jobb is. A fickó nem volt magához való. Nem jól végzi. Betty tudta, hogy a sofőr rendes ember, de ez a téma zavarta. — Nem tudja, ki az ott hátul? — Sosem láttam. A végállomásig váltott jegyet. — Hátra is szólt: — Végállomás, uram! —Jó éjszakát, mister Mercier — mondta a lány és kiszállt. Nem is vette észre az autót, amely világítás nélkül állt az út szélén. Frank Morgan parancsoló hangjára figyelt fel. — Szállj be, bébi! Egy pillanatig habozott. A busz már elindult vissza. — Hagyj békén — mondta végül és elindult. — Várj! — szólt utána Frank, hozzálépett és megfogta a vállát. — Hagyj békén, mondtam. Lerázta magáról a férfi kezét. — Legalább hallgass meg, Betty. — Értsd meg, hogy vége. — Ha elhagysz, öngyilkos leszek. — Ugyan, ne beszélj hülyeséget... — Nem hiszed? Itt a pisztoly és végzek magammal, előtted. — Zsarolsz? Értsd meg, hogy már nem szeretlek. — Ez nem igaz. — Akkor ne hidd el. — Van valakid? A lánynak elment a kedve a vitától. — Van — mondta határozottan.— Most jobb? Frank szó nélkül megfordult és elment. Betty megkönnyebbülten ment tovább. Az ajtó előtt a széllel és az esővel küszködve előkotorta a kulcsokat, a csomó azonban kiesett a kezéből. Amint a keresgélésből felegyenesedett, sötét árnyék állt előtte. — Mit akarsz még? — kérdezte dühösen. Az idegen nem felelt, majd hirtelen megfogta a lány nyakát. — Ne hülyéskedj, Frank — mondta levegő után kapkodva. — Nem vagyok Frank — válaszolta egy mély hangú férfi. — Nyiss ajtót. — Kicsoda maga? — kérdezte suttogva, majd átvillant előtte, valószínű, hogy a magányos férfi a buszról. Biztosan követte. — Mit akar tőlem? — Majd bent megmondom, nyiss már ajtót! — Leejtettem a kulcsot. — Akkor keresd meg! A földre hajolva érezte, hogy valami az oldalához szorul. Megvillant a penge. Reszkető ujjakkal tapogatta az utat. A férfi a másik kezével a haját markolta. Amikor meghallotta a kulcszörgést, az ajtóhoz lökte a lányt. Egy közeledő autó fénye látszott. A férfi az ajtóhoz szorította. — Csak semmi jel, vagy leszúrlak. Az autó megállt és hallani lehetett az ajtó csapódását. — Ki ez? — Nem tudom — hazudta a lány. Ekkor Frank ironikus hangja hallatszott: — De sietős... Betty villámgyorsan döntött. — Tűnj el, Frank, nincs rád szükségünk. Az idegen lazított a szorításon, Betty ezt kihasználva kiszakította magát. — Te nyavalyás! —üvöltötte Frank. — Elvetted tőlem a lányt?! Es alig fejezte be, máris lövés dördült. Az első. Aztán még öt. Állt még néhány pillanatig, majd az autóhoz ment és elhajtott. Betty némi tétovázás után, még mindig reszketve a férfihoz ment, kivette a kezéből a kulcsokat, ajtót nyitott és a telefonhoz botorkált. — Halló, rendőrség?! Gyorsan jöjjenek! A kertemben fekszik egy hulla. A fojtogató... És az átélt izgalmak miatt elájult. Don Harding A csapda Grenoble felé tartva Oliver Grein egyfolytában Yvonne sorsán tűnődött. A feleség butikjában dolgozott a lány, szerette, össze is házasodtak volna, a vagyon azonban Lisa nevén volt. Ha válópert kezd, az asz- szony kisemmizi. Az út hosszú volt és Lisa már több órája vezetett, látszott rajta, hogy fáradt. Oliver lenézett az út mellett tátongó szakadékba és azt is látta, hogy nincs mögöttük senki. — Állj meg, kérlek — mondta afeleségének—látom, elfáradtál, majd én vezetek. Amint a kocsi megállt, Grein nagy erővel tarkón vágta az asszonyt, az elájult. Aztán reszkető kézzel, sietősen kihajította a követ. Kiszállt, kinyitotta a bal oldali ajtót. Az asszony előrebukott fejjel, ernyedten feküdt a biztosítóhevederek szorításában. Oliver Grein a szakadék felé fordította a kormányt, kiengedte a kéziféket, becsapta az ajtót. A másik oldalon viszont, ahova visszaült, nyitva hagyta. A lejtős úton a kocsi felgyorsult, korlát nem lévén, a szakadék felé zuhant bukfencezve. A benzintartály robbanását jól hallotta és a lángokat is látta. Ő maga előbb kiugrott, összezúzta magát és még egy csonttörés is segítette a dolgát. A felügyelő csakugyan nem fogott gyanút, természetesnek tartotta, hogy kiesett, hiszen az öv nem volt bekapcsolva. Három nap múlva azonban újból megjelent a klinikán és közölte, hogy holtan találták Yvonne manökent, aki az alkalmazottjuk volt. Oliver Greint összetörte a hír. — Micsoda?! . Yvonne meghalt? Ki ölte meg? És miért? A felügyelő egy bőrtokot és egy aranyszegélyű lapot vett elő. — Az a feltevés, hogy a gyilkos az lehet, aki ezeket adta az áldozatnak. Meg egy brosst és egy doboz bonbont. Grein zavarodottan olvasta a papíron lévő sorokat. „Szívem, sajnálom, hogy néhány napig nem lehetek veled. Az ajándék talán megédesíti a távollétet. Kérlek, csak három nap múlva nyisd ki, Oliver.” — Ön írta ezeket a sorokat? — kérdezte a felügyelő. — És Ön keverte a patkánymérget is a csokoládéhoz? — Ugyan. Maga megőrült! A levelet én írtam, de a feleségemnek, talán két hónapja. Három nappal a házassági évfordulónk előtt adtam neki, azt hazudtam, hogy el kell utaznom. Valójában nem akartam vele tölteni azt a napot. — Tegyük fel, hogy igazat mond. Azonban tudnia kell, hogy a bonbondobozon csak a maga és Yvonne ujjlenyomatait találtuk. Oliver Grein elgondolkodott, aztán motyogni kezdett. — Akkor hát ezért volt a csomag az asztalon, napokig. Azt akarta, hogy megfogjam. És én hülye, csakugyan forgattam is a kezemben. A felügyelő egy ideig nem válaszolt, de amikor megszólalt, a hangjában a megsemmisítő véleményt fogalmazta meg. — Á felesége, uram, nincs abban a helyzetben, hogy ezt a hazugságot visszautasítsa. Ön alaposan kitervelte ezt a gyilkosságot, csak pechje volt: a lábtörés megakadályozta, högy eltüntesse a nyomokat. — Ugyan, miket talál ki?! Miért öltem volna meg? — Nos, azért, mert Yvonne megmondta magának, hogy terhes, maga megijedt, hogy a felesége kidobja és pénz nélkül marad. És akkor már elment a kedve a szeretőjétől is. Ezért mérgezte meg. Grein tehetetlenül feküdt a kórházi ágyon. Feleslegesnek érezte, hogy elmondja itt és most, hogy a felesége véletlenül tudta meg a másállapotról szóló hírt és bosszút esküdött ellenük. Mindkettőjük ellen.
