Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-09 / 39. szám

8

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

1990. június 9., szombat

(Nemzedéktársa és „testi-lelki” jó barátja, Fodor András így látta a megismerkedésük napján, 1959. X. 8-án. „...Tüskés érdekel a legjobban, kivel lám a szerencse öszszehoz az utcán, a Nádor mellett. Ránéztiből is nagyon rokonszenves. Ráismerésem szinte ataviszti- kus, mert gyerekkoromból ilyennek szoktam meg a rusztikus somogyi értelmiség egyik típusát (például Sipos Gyula is ilyen). Az már csak ráadás megérzésemre, hogy Tibor csakugyan somogyi, sőt ugyanúgy vasutas családból ered, mint én. Este nála vagyok vendégségben. ” (Ezer este Fülep Lajossal I. kötet.)

Fodor András, aki diákkora óta vezeti naplóját, feltehetően még aznap este pécsi szállásán vetette papírra ezeket a sorokat. Tüskés ez időben kezdte meg szerkesztői munkáját a Jelenkornál, mely a Sorsunk és a Dunántúl után azok legjobb szellemi hagyatékát megőrizve, továbbfejlesztve, magas esztétikai mércét állítva a szerzőknek, először két hónaponként, majd havonta jelent meg országos terjesztésben. Az irodalomszervező, az új tehetségeket felkutató (elhallgattatott régieket a közlés révén újrafelfedező) Tüskés az íróasztalához, sőt tanári katedrájához sem lett hűtlen. Egymás után látnak napvilágot kötetei, s óraadóként vissza-vissza tér a gimnáziumba, ahol magyaróráit nagyon várják a diákok. Öt évig szerkesztette a Jelenkort.

1963. IV. 3-án Fodor András a következő sorokat írta naplójába: „ 10-kor kezdődik a két problematikus vidéki folyóirat, az Alföld és a Jelenkor vitája. Amikor ebéd után találkoztam Tiborral, rosszkedvűnek látom, pedig az elnökség őket inkább csak dicsérte. A szokott vádakat azonban hangoztatták: apolitikusok, urbánusok, kozmopoliták, menedéket adnak a Pestről kiszorult gyanús elemeknek (Sükösdnek, Mándynak, Mészölynek, Hernádinak, Konrádnak...)” („Ezer este Fülep Lajossal” II. kötet.)

Miután távozik a folyóirat éléről, minden oka megvolna a sértődésre, más talán az ő helyében elmenekülne Pécsről, s hallani sem akarna többé folyóiratról, irodalmi életről. Ő azonban készségesen betanítja utódját, a kevésbé „tüskés” természetű irodalomtörténészt, néhai Szederkényi Ervint, akiből ugyancsak kiváló szerkesztő, irodalomszervező vált a folyóirat élén. „írói nyersanyagnak” tekinti a vele történteket, s mivel csak azért is Baranyában marad, nálánál ki mondhatna többet, velőseb- bet, sőtkarcosabbata vidéki értelmiség életéről? A Vidéken élni című, meglehetősen nagy port felvert könyvéről a többi között ezt írja G. Komoróczy Emőke, az irodalom- tudomány kandidátusa: „ Tüskés Tibor (...) helyzetelemzéseivel bizonyítja: az értelmiség kiszolgáltatottsága, a helyi „hatalmasságokénak való alávetettsége, a Gárdonyi Lámpásában megjelenített állapothoz képest alig változott. (Siófoki Hírek, 1988. augusztus 25.)

— Az első publikációm 56- ban jelent meg, 26 éves voltam akkor. E késői indulás oka a történelmi helyzet. A kényszerű irodalmi, szellemi „székrekedés” megakadályozta, hogy az ember megnyilatkozzék. Viszont akkor meg igen hamar belekerültem az irodalmi élet forgatagába. 56 és 57 Pécsen teremtett egy tabularáza állapotot; volt egy folyóirat, a Dunántúl, mely 53-tól 56-ig létezett, s ennek szerkesztőit vagy becsukták, vagy elmenekültek Pécsről: Szántó Tibor, Örsi Ferenc, Galsai Pongrác, Kalász

Márton. Tehát vagy börtönben ültek, mint Szántó, vagy elmentek onnét, mint Galsai, Kalász. Az írószövetség újjáéledése és a Jelenkor indulása idején Pécsett volt már a fiatal Bertha Bulcsu, odajött Lázár Ervin, Arató Károly, és kerestük a kapcsolatot az idősebbekhez is; Csorba Győzőhöz, Bárdosi Németh Jánoshoz. Az 58 őszén indult folyóiratot 59-ben már én szerkesztettem. Ezt „népfrontos” alapon lehetett csinálni addig, amíg jó fiúk voltunk, s az irodalompolitika megengedte. Mi esztétikai értékekre tekintetHetekkel a hatodik (X) előtt II.

TÜSKÉS ÉVTIZEDEK

tünk, s a Pécshez kötődők bemutatására törekedtünk: Weöres Sándor, Kodolányi, Mészöly Miklós, Takáts Gyula, Mándy Iván közlése természetes volt számunkra. Ezért meg-meg dorgáltak bennünket, s végül odafajultak a dolgok, hogy el kellett gondolkodnom: érde- mes-e tovább csinálnom?

Állítólag a legérdekesebb, legmodernebb folyóirat volt akkor a Jelenkor. A Népszabadságban az ellenünk megfogalmazott fő vád a polgári elhajlás, az egzisztencialista hatás volt. Viszont mi meg voltunk arról győződve, hogy értékek mellett köteleztük el magunkat, amikor Mándyt, Kassák Lajost, Weöres Sándort és Kodolanyit közöltük. Helyet adtunk a fiatal tehetségeknek is, például Tan- dori Dezsőnek, Váradi Szabolcsnak. Egy ideológiai offen- zíva kezdődött akkor (hogy Moszkvából indult-e vagy sem, nem tudom), de azt hiszem, volt egy kis „pesti dörzsöltség” is abban, hogy ezt az offenzívát úgy vívták meg, hogy „kiosztották” a vidékre. Áz Alföldet elmarasztalták a narodnyik népiesség, a Jelenkort pedig a polgári egzisztencializmus bűnében. Mesterházi Lajos azt mondta, ki kellene cserélni a két folyóirat szerkesztőit (az Alföldet Mocsár Gábor, a Jelenkort én szerkesztettem), mert a Jelenkor „mocsár”, az Alföld meg túl „tüskés". Nem cserélték ki a két szerkesztőt, hanem mind a kettőt elzavarták. A Népszabadság szerkesztőségi cikkének ez volt a címe: Tévedések és torzítások. Jól alliterált a két t a nevemre. A cikk sok bűnömet sorolt fel, s a vége az lett, hogy visszamentem a Janus Pannonius Gimnáziumba tanítani. Nagyon szerény körülmények között dolgoztunk, valójában „aktatáskából” szerkesztettünk, meg a Nádor kávéház márványasztalainál. Azt hiszem, azért az irodalomtörténet 30 év után látja, hogy akkor vált igazi folyóirattá a Jelenkor!

Mi azt mondtuk, nem provinciális folyóiratot akarunk, ezért — igen kemény harcok árán — kiszűrtük a helyi dilettánsokat. Ez már az én utódomat nem terhelte. Róla egyébként csak tisztelettel tudok beszélni. Soha semmi konfliktus nem volt köztünk, bár nézeteink, elveink nem mindenben egyeztek, de irodalmi, művészeti, esztétikai kérdésekben hasonló álláspontot képviseltünk. Bennem mindig lényeges szempont volt az értéktisztelet, mely tudomásul veszi, hogy mások is, elődök is vannak, hogy nem velem (velünk) kezdődik az,irodalom, vagy a történelem. Én hiszem azt, hogy újat teremteni csak

akkor lehet, ha valaki előtt vannak modellek, minták, mércék. Ez nem jelent szolgalelkűséget, kiszolgáltatottságot, utánzást. Ugyanakkor elfogadom és tudomásul veszem, hogy a magyar irodalomban nemcsak a klasszikusok, hanem a kortársak között is vannak értékek, s mindig ezekhez próbáltam igazítani saját, magam norma- rendszerét. Ám ha avantgárd, akkor Kassák, ha népi, akkor Illyés rangú legyen az a mű.

— Az én esztétikámnak az az alapelve, hogy a különböző értékek nem kioltják, semlegesítik, hanem megerősítik egymást. Ezért soha nem tudtam magamat begyömöszölni se a népi, se az urbánus bugyorba. S nem engedtem, hogy begyömöszöljenek; ezért tudtam írni könyvet Nagy Lászlóról, Illyésről, de Pilinszkyről és Csorba Győzőrői is, akiket egy nagyon primitív, leegyszerűsítő irodalomszemlélet népinek, meg urbánusnak nevezett. Éz az értéktisztelet ezekhez a művészekhez személyesen is vonzott. Úgy érzem, ők becsültek meg azzal, hogy asztalukhoz engedtek ülni. Járhattam Tihanyban Illyésnél, Németh Lászlónál, Akarattyán Kodolányi Jánosnál, Veres Péterrel beutazhattam a Balaton környékét, s ülhettem vele, akárcsak Németh Lászlóval, itt, ennek a háznak a teraszán is.

' — Veres Péterrel Balaton- ügyben vitába keveredtem, s ezért javasolta, hogy üljünk be egy autóba, és ő majd megmutatja, mit kellene szerinte látnom, s én is mutassam meg azt, amit neki kéne másként látnia. E kapcsolataimban a magam megbecsültségét is érezhettem, talán még mondhattam is egyet-mást nekik egy másik nemzedékbeli tapasztalatairól. Például, amikor Illyés szóvá tette, hogy a nemzetiségi kérdésben nemcsak Erdélyben vannak gondok (ezt utolsó évében nyilatkozta egy svájci lapnak), ebben azt hiszem, egy kicsit az is benne volt, hogy a jugoszláviai nemzetiségi állapotokról rendszeresen informálhattam.

Vagy például Kodolányi, aki nemzedéktársaival nem volt hajlandó szót érteni, de bennünket, fiatalokat magához engedett. Egyik dedikációja így szól: „Tüskés Tibornak, munkám folytatójának ott, ahol egykor én is elkezdtem.”; amikor pedig a Süllyedő világról megjelent a kritikám a Kortársban, azt vigasztaló írásnak nevezte. Ezek a személyes találkozások ösztönöztek arra, hogy monográfiákat írjak, mégpedig egy sorozatot, amelyben benne van Kodolányi, Csorba Győző, lly- lyés, Nagy László és Rónai György. A XX. századi írók látszólag különbözőek, de mégis úgy érzem, valamennyien ugyanazt az esztétikai értéket képviselték, csak mindegyik másként.

(Sok szépet írt a szülőföldről. A magáéról és — egy-egy író, költő művét elemezve, értelmezve — másokéról is. Legutolsó könyvéről, aTájak emberek címűről (amely az általa szerkesztett Pannónia Könyvek sorozatában jelent meg, a Művészeti Alap anyagi segítségével) ezt mondja: ,,A szülőföldet nem mi választjuk, szerencsés esetben a szülőföld választ minket. Úgy, hogy családot, otthont, anyanyelvet ad, fölnevel, beleköt a világba. Ebben az értelemben egy fővárosi, ötödik kerületi bérház éppúgy lehet szülőföld, mint egy tanya vagy vasúti őrház. Nekem ez utóbbi jutott.")

Az ember hat a környezetére, a környezet az emberre. Az egyik alakítja a másikat. Engem nem az érdekel, hogy egy tanítványom tíz év múlva tudja-e, hogy Batsányi mikor született, hanem, hogy milyen kép lóg a szobája falán. így értem én ezt a kölcsönhatást. Biztos, hogy az iskola is adott indítást a társadalmi jelenségek vizsgálatára, és az olvasmányaim is. Nagy hatással volt rám Móricz Bál című regénye, mely a Légy jó mindhalálig folytatása. Ebben már egy félig felnőtt kamasz érzékeli, hogy egy osztály is társadalmi egység. A család után az iskola is egy miliő, ahol az ember hamar érzékelheti, hogy a diák mögött van egy család, a család mögött pedig egy társadalmi helyzet.

— Kik azok az osztálytársaim, akikhez eljárhattam? Az egyik sohasem hívott meg magához. De volt egy, akihez elmehettem, s ennek az apját 45 után többé sose láttam az utcán. Bíró volt. Nem ment ki az utcára haláláig. Fogalmam sincs miért. Félelemből, vagy fogadalomból? Talán, mert halálos ítéleteket is hozott? A tény, tény, volt, magyarázatot követelt. így találkoztam a társadalmi jelenségekkel, amelyek mögött valami értelmet kerestem. Egy másik példa... Az Ormánságot meg lehet tanulni Kodolányitól, Kiss Gézától. De mindennél többet jelentett, hogy egy hónapot eltölthettem egy ormánsági faluban...

— Van egy munkahelyem, a Baranya megyei Könyvtár, ahol a Pannónia Könyvek szerkesztését végzem, több mint öt éve. Evégett egy héten két napot a könyvtárban kell töltenem, még egy napot vegyünk hozzá, amikor még a könyvtár ügyeivel foglalkozom. A hét többi napját az írásnak szentelhetem, azzal a szigorú beosztással, hogy 5- kor fölkelek, és 6-kor leülök az íróasztalhoz. A délelőtt a termékeny időszak, rendszerint délig tudok dolgozni. Akkor jön a postás, aki összeköt a világgal, délután olvasok, egy órát még alszom, s lassan véget ér a nap. Este tíz körül lefekszem.

(Naplójába, a június 30-ai rubrikába feltehetően ez van beírva: születésnapom. A hatvanadik.)

Szapudi András Fotó: Gáspár Andrea