Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-07 / 37. szám

8 1990. június 7., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA Megkérdezték — válaszolunk VALAMI ELKEZDŐDÖTT... Felújítják a ladi kálváriát Tudom, furcsán hangzik, ha - azt mondják valamelyik telepü­lésről, hogy szép a temetője, esetleg éppen az jelenti ott az egyetlen történeti-idegenfor­galmi érdekességet. Emlék­szem, első jugoszláviai utam igazi látványossága, élményt nyújtó emléke a letenyei átké- lést követően, immár jugoszláv területen — a varasdi temető volt. S most itt van — vagy itt lesz? — nekünk, somogyi­aknak a déli „végeken", a bara­nyai határ közelében található falu: Lad, ahol szintén a temető érdemel majd megkülönbözte­tett figyelmet... Jellegében alig különbözik ez a település a többitől a megyé­ben: reformátusok és katoliku­sok, ősmagyarok és sváb „be­ütéssel” bírók élnek itt békes­ségben. Ami miatt bizonyos körökben mindmáig mégiscsak megkü­lönböztetetten kezelték és szakmai berkekben „jegyez­ték” a falu nevét: gróf Hoyos Miksa kastélya és az azt körül­vevő, csaknem harminc­hektáros arborétum! A termé­szetvédelmi területen ma is számos nevezetes, ritkaság- számba menő fa lelhető föl (da­cára a háború utáni, fékevesz­tett „vágd és vidd mozgalom­nak”, mely az új családi házak épületfa-szükségletét volt hi­vatva kielégíteni): mamutfenyő, tengerparti fenyő, virginiai bo­rókafenyő, tompalevelű juhar­fa, szillevelű gumifa és még több fafaj díszíti a parkot, vagy ahogyan a régi ladiak tisztelték a területet: az ánglust. A temetővel kapcsolatban a természetvédelem kevés meg­jegyeznivalót tart számon. Pél­dául azt, hogy ott, a temető vé­gén körülbelül hatvan mamutfe­nyőből álló liget ékeskedik. Ha a holtak lakhelyén ékességről egyáltalán szó eshet... Most nagy fába vágta fejszé­jét a ladi faluvédő klub. A „volt falujáért, szülőföldjéért felelős­séget érző”, elszármazott földit azzal keresi föl a klub szerte az országban, hogy anyagi és er­kölcsi támogatást kérjen tervei­nek megvalósításához. Melyek ezek a tervek, s mi­hez igénylik a segítséget? A klub, mely a falu múltjának, értékeinek megvédésén (meg­mentésén?) fáradozik, egye­bek között szeretné felújítani a falu temetőjében álló kápolnát, a stációkat, a feszületeket, vagyis az 1857-ben épült kálvá­ria épületegyüttesét. Mindezt a munkát a második világháború áldozatainak emlékére végez­nék el — a felújítással egy idő­ben emléktáblát helyeznek el az elpusztultak nevének felso­rolásával. (Sajnos, sokan lesz­nek, miután a tervek szerint egy táblára kerülnek katolikusok, reformátusok, zsidók, illetve elesett katonák és a deportálás­ban meghalt polgári szemé­lyek...) A kálvária helyreállítását támogatja ugyan az Országos Műemléki Felügyelőség — mi­után ilyen épületegyüttes ma már csak kevés helyen találha­tó, s a ladi, viszonylag épség­ben megmaradt napjainkig —, ez azonban kevés a tervezett feladat megoldásához. Remény van rá, hogy együtt lesz a pénz, amikorra kell, s megyénkben ismét gyarap­szik azoknak a településeknek a száma, ahova érdemes lesz ellátogatni. Közben a ladiak is érezhetik: a csaknem másfél évszázaddal ezelőtt épült kál­vária — főként a közadomá­nyaik révén — ismét megszé­pül... H. F. K. Sándor kaposvári olva­sónk kérdezi: „Mennyi nyugdíj­járulékot kell fizetnie annak, aki a nyugdíja mellett még dolgo­zik, de évi keresete nem haladja meg a 108 ezer forintot? Úgy hallottam, hogy öt százalékot— de illetékes helyről szeretném megtudni a választ.” Hasonló a gondja a siófoki T. Zoltánnak: ő azt sérelmezi, hogy a nyári hónapokban, ami­kor dolgozik, a munkáltatója nyugdíjjárulékot von le a kere­setéből—vajon jogosan rövidíti meg a keresményét? Olvasóink kérdésére Somogyi Sándorné, a Megyei Társadalombiztosítá­si Igazgatóság osztályvezető- helyettese válaszol. — A munkáltató helyesen jár el akkor, amikor a nyugdíjas bérjellegű juttatásából a nyug­díjjárulékot levonja. A nyugdí- jasság ugyanis állapot és nem tekinthető olyan jogviszonynak, amely a nyugdíjast mentesít­hetné a nyugdíjjárulék-fizetési kötelezettség alól. A nyugdíjas is jogosult például táppénzre a munkaviszonynak minősülő te­vékenysége alapján, ennek vi­szont éppen a nyugdíjjárulék fi­zetése az előfeltétele. Nyugdíj­járulékot kell levonni az olyan nyugdíjastól is, akit alkalmi jel­leggel — tehát mindössze pár napos munkavégzésre—alkal­maznak. Mindkét esetben 5 százalék a nyugdíjjárulék mér­téke. A nyugdíjjárulék levonása független a személyi jövede­lemadótól, a nyugdíj összegé­től. S. Sándorné nagyatádi ol­vasónk özvegyi nyugdíjat kap, s úgy tudja, hogy a nyugdíjastól, ha munkát vállal, csak a már említett ötszázalékos nyugdíj­járulékot vonhatja le a vállalat, tőle azonban többet vonnak le. A kérdés: esetében helyesen járt el a munkáltató? — S. Sándornénál nem alkal­mazható a K. Sándornál és a T. Zoltánnál említett, öt százalék mértékű levonás, mert ez a „kedvezmény” csak a saját jogú öregségi, rokkantsági vagy baleseti rokkantsági nyugdíjasra vonatkozik — tájé­koztatott Somogyi Sándorné. Az özvegyi nyugdíj nem minősül saját jogú nyugellátás­nak, ezért a tízszázalékos nyugdíprulékot helyesen von­ta le S. Sándornétól a munkál­tató. Több nyugdíjas olvasónk érdeklődésére tájékoztatásul közöljük: az egyes, szemé­lyes szabadságot korlátozó in­tézkedések hatálya alatt állt személyek társadalombiztosí­tási és munkajogi helyzetének rendezéséről szóló miniszter- tanácsi rendelet (az foglalkozik a hadifoglyok és internáltak, deportáltak nyugdíjának eme­lésével is) a Magyar Közlöny 1990. március 28-i 28. számá­ban jelent meg. Ebben a rendeletben olvas­ható, hogy ki minősül a rendelet szempontjából egyes, szemé­lyes szabadságot korlátozó in­tézkedések hatálya alatt álló személynek; milyen okmányo­kat hova kell benyújtani az 500 forintos emelés megállapítása végett; mikor lép hatályba a rendelet stb. Csupán egy pon­tot idézünk most, mert úgy vél­jük, sokakat érdekel — es sür­get! — a határidő: „Ha a ható­sági bizonyítvány iránti kérelem a Belügyminisztériumhoz, ille­tőleg a 6. paragrafus 2. bekez­désében megjelölt szervhez 1990. június 30-ig megérkezik, az emelés 1989. augusztus 1- jétől jár.” Hazatérés Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Speciális autó mozgássérülteknek Ezt az autót speciálisan mozgássérültek részére tervezték Franciaor­szágban. A mulhouse-i bemutatón mozgássérült férfi mutatta be a sze­mélygépkocsi használatát. Ebben az autóban a kormánykereket pél­dául botkormány helyettesíti Pünkösd után A gyermekkori pünkösdök hangulata nagyszüleim halá­lával visszahozhatatlanul tovaszállt. A faluban nagy ün­nep volt ekkor, a főtéren árusok állítottákfel sátraikat. Csak néhányat vertekföl a körhinta körül mondván: minek több ennek a 200 lelket sem számláló somogyi falucskának? Még akkor is, ha erre a napra gyerekek, unokák sokasága jött el hogy meglátogassa az itt élőket... Mi is szinte mindig ott voltunk a pünkösdi búcsún, amely­nek ,, szertartása" móst, amikor nem lehetek ott, újból felvil­lan gondolataim rejtett zugából.. Ekkorra megszépült a ház előtti kiskert: nagyanyám az utolsó szál gaztól is megszabadította a rózsabokrokat, s a szegjük és petúniák körüli falatnyi föld gereblyézve várta a betérőket vagy a porta előtt elhaladókat. A pünkösdi búcsúra az öreg házfalak is új ruhát öltöttek. Nagyapám—bármennyire beteg volt is — mindig hófehérre meszelte a házat (görnyedő alakját most is magam előtt látom], melynek aljában halványrózsaszín, lilásbordópün­kösdi rózsák virítottak... A kapu előtti rész és az udvar is megszépült, a menyasz- szonyként álló jázminbokor mellé pad, a zöldellö körtefa alá asztal és fonott fotelok kerültek. Délután a közeli templom­ból kijövet ide telepedett le a család, s a búcsú forgatagát figyelve régi pünkösdök emlékképei elevenedtek meg. Este — csakúgy, mint délben —fogyott az ünnepi étek. Nagyapám a pincébe csoszogott, hogy vörösborral kínáljon: „Ezt meg kell kóstolnod!” — nyújtottafelém a hús nedűt. Mi maradt meg gyermekkorom pünkösdjeiből? Vajmi kevés! Csupán a jázmin és a pünkösdi rózsa illata: bár tudom, hogy ez meg sem közelíti az évekkel ezelőttit, a megismételhetetlent, amit minden esztendőben éreztem nagyszüleim ünnepivé varázsolt otthonában... L. S. Friss, kora nyári reggel volt, amikor Molnár Gyuri bácsi hor­gászfölszerelésével és egynapi elemózsiával felszállt a Fonyód felé induló vonatra. Gyuri bácsi nagy utat tett meg, amíg ide eljutott. Az 50-es években csepeli szakmunkás volt, s az ottani híres gyárban vasöntőként dolgozott. Csön­desen, de belül konok ellenke­zéssel tűrte az akkori idők nor­marendezéseit és munkaver­senyeit, amelyeket ő az emberi energia kizsigerelésének tar­tott. Aztán hirtelen elkövetke­zett 1956, és Gyuri bácsi a for­radalom lelkes hangulatában elhatárolta, hogy családjával együtt otthagyja Csepelt, és olyan országot keres, ahol az emberek szabadon élhetnek. Elindult hát feleségével és két kisgyermekével együtt először Ausztriába, majd fél évi hányat­tatás után Kanadába került; Ot- tavában, mint politikai menekül­tet szívesen befogadta egy óriási vasgyár közössége. Több magyarral rögtön egy kis hazai közösséget alkottak. Összejártak munka után a csa­ládok, együtt mentek moziba, kirándulni. Az ottani egyik magyar klub könyvtárát gyakran fölkeresték, hogy ne mindig egymás szavát hallják, hanem a magyar írók könyveinek segítségével egy kissé átéljék szomorú sorsukat és az óhaza iránti örök vonzal­mukat. A klubkönyvtárban első­sorban a klasszikus magyar írók művei sorakoztak a polcokon: Jókai, Mikszáth, Gár­donyi, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, és egy-két verses­kötet a mai költőktől, például Nagy Lászlótól. Gyuri bácsi, aki nagyon sze­retett horgászni és olvasni, ezeknek az íróknak a sorain ne­velkedett. így ápolgatta a nagy angol és francia nyelvi bábel- ben az anyanyelvét, s bár meg­tanult angolul, és mulattató hi­bákkal törte a kanadai ófrancia nyelvet is, valójában csak honfi­társaival tudott igazán szívből és értelmesen érintkezni. Közben teltek az évek. Gyuri bácsi szépen keresett, de soha­sem adta föl a reményt, hogy egy napon mégiscsak hazatér­het családjával együtt. De nem Csepelre, hanem ahonnan származott, Somogyba, s ott a falujában nyugalmasan eltölt- heti hátralevő éveit. Ezért min­den fölösleges pénzét az egyik nagy bankban letétbe helyezte. Közben a gyerekei felnőttek, az egyik mérnök lett, s az Egye­sült Államokba költözött, a má­sik kereskedelmi utazó, de szin­te alig látták őket családjukkal • és az unokákkal együtt. A múlt évben Gyuri bácsi fele­sége meghalt, s ő egyedül ma­radt a házban, mint valami re­mete. Ekkor elhatározta, hogy nem marad tovább Kanadában, hanem hazatér. Amikor az újsá­gokban olvasta a hazai változá­sokat, gyorsan levelet írt az egyik budapesti ingatlanügynö­ki irodának, hogy vegyenek neki a megjelölt faluban egy házat kis kerttel, és küldjenek róla fényképeket. Hamarosan megérkeztek a fényképek a házról, és Gyuri bácsi a legkö­zelebbi géppel hazautazott, s megkötötte a szerződést. Most itt ül a vonaton, és hall­gatva az embereket, issza az édes magyar szót. A következő állomáson há­rom, húsz év körüli fiatal telepe­dett a közelébe: két fiú és egy leány. Az egyik fiú földobta a táskáját a csomagtartóba, ép­pen az egyik kosárra. — Nem tud vigyázni, fiatal­ember?! — mondta a kosaras asszony. — Tojások vahnak benne! — Mit kell ezért balhézni, nyanya? Hozzá sem ért a szaj- rém, s már kiveri a huppot! Gyuri bácsi feszülten fülelt. Úristen, gondolta, milyen régen voltam itthon! Közben megvál­tozott a magyar nyelv: modern lett, már szinte nem is értem! Sajnos, azok a régi klassziku­sok, úgy látszik, mára elavultak, ódivatúak, talán nem is érde­mes olvasni őket! Az egyik fiú a lányhoz fordult: — Eljössz velünk a csehóba csörögni? — Ilyen csóró hapsikkal? Akiknek még egy rongy sincs a zsebükben?! — Miért? A te ürgéd honnan szajrézza a stexet? — Mit tudom én! Engem csak az érdekel, hogy olyan frankó kéglije van! Gyuri bácsi szinte itta az új nyelv szavait. Istenem, gondolta magában keserűen, hát 34 évi távoliét után újra meg kell tanulnom magyarul?! Tari János Kedvtelések leltára Azt hiszem, kevés olyan ember van, akinek a napi mun­kája mellett valamilyen kedvte­lése ne volna. Vannak, akik az állatokat szeretik, mások fúr- nak-faragnak, valamit gyűjte­nek, és még lehetne hosszan sorolni. Nekem is van kedvtelésem: a helytörténettel, a honisme­rettel, a néphagyományokkal való foglalkozás. Kisgyermek- koromban édesanyám kenye­ret ment keresni — édesapám az első világháborúban orosz hadifogságba esett, és öt évig ette a hadifoglyok keserű ke­nyerét —, én pedig nagy­anyámmal voltam otthon, aki régi dalokat dalolt és meséket, régi történeteket mondott. A honismeret, a helytörténet — annak idején nem így ne­vezték—akkortudatosult ben­nem, amikor helyettes tanító koromban dr. Berze Nagy Já­nos Baranya megyei tanfel­ügyelő és Kis Géza kákicsi re­formátus lelkész igazított el abban, hogy mit érdemes felje­gyezni, gyűjteni, valamilyen formában feldolgozni. Ez még inkább erősödött bennem, amikor ismeretséget kötöttem Olsvai Imrével, to­vábbá az azóta elhunyt Együd Árpáddal, a Somogy Megyei Múzeum igazgatóhelyettesé­vel, és együtt gyűjtöttünk So­mogy megyében népdalokat, népmeséket, történeteket. Na­gyon sokat tanultam tőlük és igyekeztem tanácsaikat hasz­nosítani. Ennek hatására ala­kult az ötvenes évek elején Ku­tason a jó nevű népi együttes, amelynek egyik alapítója vol­tam: a gyűjtött anyagot feldol­goztuk, így kerülhetett az szín­padra. Az általam és segítőtársaim­mal együtt gyűjtött anyag feldol­gozásában a már említetteken kívül a helyszínen segített Kuta­son a 30 évvel ezelőtt elhunyt Muharay Elemér, továbbá Ga- lambor Tibor néptáncos. Évtize­deken át gyűjtöttem össze és küldtem el dolgozataimat az évente meghirdetett országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtő­pályázatra. Csak néhány cím a sok közül: Egy cseléd család története, Kutaskozma Szőlő­hegy Articulusai a XIX. század első felében, a Kutasi Lámpa Egylet története, 1848—1849- es szabadságharci honvédsí­rok Kutason és környékén, Há­ziállatok nevei, azok becézései, terelő és űző szavak, Szigetvár iparosai és kereskedői a két vi­lágháború között, Kutas község iskoláinak története, Falucsúfo- lók Baranyában, Gyógynövé­nyek gyűjtése, azok népies ne­vei és a népi gyógyászatban való felhasználásuk, Szülőfa­lum Botyka, Baranya megye tájszavai és kifejezései, és még sorolhatnám tovább... Munkamódszerem? Csak részben munka nekem ez, valójában kedvtelés. Gyakor­ta felkerestem — és még ma is felkeresek — egy-egy köz­séget, ahol olyan idősebb emberek felől érdeklődöm, akik ismerik községük, vidé­kük életét. Koromnál fogva is jó kapcsolatot tudok kialakíta­ni ezekkel az emberekkel, akiket adatközlőknek szok­tunk nevezni. így töltöttem el sokszor a szabadidőmet. Mert idős ember is végezhet hasznos munkát, ha csak kedvtelésből is végzi azt! Egy-'egy sikerél­ménytovábbi munkára ösztö­nöz. Néha úgy érzem, hogy most már nincs mit gyűjte- nem, lejegyeznem — azután mindig akad valami, amit elin­dítok és néha arra ébredek, hogy ez is, az is eszembe ju­tott. Ilyenkor felkelek, ezeket lejegyzem, és utána nyugod­tan alszom el újra. A lejegy­zetteket azoknak adom át, akik kellő szakismerettel ren­delkeznek, és a néprajz vagy a nyelvjárások kutatásában fel tudják azt használni. Ha csak egy mondatot haszno­síthatnak is az általam gyűj­tőitekből, már nem volt hiába­való az én „kedvtelésem”. Kiss József

Next

/
Oldalképek
Tartalom