Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-02 / 33. szám
1990. június 2., szombat SOMOGYI HÍRLAP — ÜNNEPI KÖNYVHÉT 9 SZÁSZ ENDRÉRŐL (Részlet Pálfalvi Nándor dokumentumkötetéből) Kaposvár környékén megtalálta a múlt emlékeit, a neki mindig kedves tájat, a fákat, az erdőt, a szülőföldjét. Erdélyt idézőt, ott akar majd élni Katival egy kicsi faluban; Várdán. Megvásárolt egy romos kúriát, egy ötholdas parkban. A ház js, a park is negyven éve pusztul. De ő majd újrateremti, ez lesz a végső otthonuk Katival. Neki is tetszik, ő is akarja... Ez hát a jövő, a kicsit távolabbi... Amint lehet, most Sopronba mennek. Dolgozni fog. A városért is, az ott élő emberekért, akik hívják, befogadják. Dolgozni akar és tudja, hogy neki a legmesszibb holnapon is lesz mindig mit csinálni. Számára ez a lényeg. De talán nemcsak neki, hanem minden embernek, aki ember tud lenni, a munkája a lényeg, és amíg van mit megcsinálni, érdemes reggel felkelni... Újra biztatónak érezte a holnapot. Katira mosolygott, az visszamosolygott rá, s már eszébe se jutott, hogy kihúzták a lába alól a talajt. A festőállványa elé állt. Ott volt előtte a dekli, a festék, az ecset és egy darab rongy, minden kéznél volt; hogy elkészüljön, amit az álmok kényszere varázsol elő az ujjaiból: a kép, az újabb kép. Gyorsan dolgozott. Aztán hosszan nézte, bámulta, várakozott, míg végül egy hirtelen mozdulattal odaírta a kép sarkába: Szász Endre (A kötet az Axel Springer— Budapest Kiadói Kft. gondozásában jelent meg.) Szirmay Endre: CSAK ÚGY ÉRDEMES Mert nemcsak azok szenvednek akik az ételt-italt meg nem kapják azoknak is tüzes seb a szíve akik nem hiszik, hogy van igazság. Az éhezők nyáladzó vágya a koldusok kemény vezetetése de megalázottabb az a koldus akinek csupa rongy a tisztessége. Lehet szenvedni gennyes sebekkel ha még tudunk szépen beszélni de ha nem hiszünk az igazságban nem érdemes már tovább élni. (A Somogy Megyei Könyvtár kiadása) Szirmav Endre CSÖNDES FOHÁSZ 1973-1974 Illyés Gyula gondolatai ® Szépirodalmi KönvvkiaJí Részletek a Naplójegyzetek című kötetből Szép könyveket csinálni, ez majdnemhogy művészeti ág némely országban, még ma is. Engem nem vonzottak a luxuskiadások. Sőt. Még valami rejtett élvezetet is leltem abban, ha remekművet silány papíron, rosszul férceit kötésben olvastam. A plebejus lázongás tört ki, ünnepelte a rongyokban is diadalmaskodó szellemet. Most másul ebben is az ízlésem. A teljes Proustot az irigyelt Pléiade kiadásban birtokolom. Mégis halasztóm a teljes mű hiánytalan elolvasását, illetve újraolvasását. A betű túl apró, a hártyapapír túl vékony. Szemem szellő, s nagy antikva betűkre áhít, az ujjam csontszínű holland papírra. Hogy Az török áfium ellen való orvos- ság-ot annyiszor föllapozom, abban része van, hogy a Tratt- ner János betűit és Kazinczy gondozását dicsérő 1817-es szép kiadásban tehetem. Szellemi kéjre már nemcsak agyamban vannak erogén zónáim, hanem némi idő óta a retinámban, az újjam bögyében is. * * * Tavaszról tavaszra ez a fa egyre közelebb nyújtja az ablakhoz az egyik ágát. Valóságos ormányként; már az üveget karcolja, betöréssel fenyegetve. Csakhogy ez a fa gyümölcsfa, meggyfa, és júniusban szinte benyújtja a szobába a pirosodó gyümölcsét: ízleljük meg, jó-e már. Ráadásul ezt a fát valaha én ültettem. Végre hálát is tapasztal az ember! — ez kezdetben csak a tudatom alján mocorgott, tavaly vagy tavalyelőtt. Mióta szóba, illetve gondolatba foglaltam a homályos érzést, a fa eleven társam lett; valahányszor odanézek, meghat az emberiessége, a tanítványi fogékonysága; nem lökhetem vissza nevelői tapintatból sem. * * * A vers motorja a szó — így ez. Az eszme—így az. A szenvedély — így amaz. A költészetnek egyetlen szabálya sincs, amelynek az ellenkezője sem igaz. így ez sem az. A költő viszonya tehát a költészethez? Pascal mondatát kell idézni: a filozófia megvetése, ez az igazi filozófia. A szabályok nem a költőt, hanem a kritikust vezetik. De hányszor őt is, félre. * * * Barátommá szeretném tenni az olvasót, de nem akarok tetszeni neki. Mert hisz ennek az útja — még a legnemesebb fokon is—a hízelgés. Fegyvertársammá szeretném tenni, azaz még az edző összezördülésétől, a próbára tevő gorombáskodástól sem kímélném meg. Hiszen nem az én ügyemről (ügyemben) folyik a szó. Kettőnkéről. Sőt: arról, amelyben mindketten osztozunk, remélhetően milliókkal. * * * Fájdalmas életút József Attiláé; az elmaradt méltánylás miatt. De bántalom, írói támadás, kartársi legyalázás — leszámítva a moszkvai mondatot — megkímélte. A különbség köztünk: rám záporoztak. Mintegy természetadtán. Hiszen még az ő részéről is. Boldogan írnék barátságunk zavartalan idejéről. De — nem kérkedés lenne? Nem enyhe farizeuskodás? A teljes igazság megváltozatlanul nagy írói teljesítményt kívánna. (Szépirodalmi Könyvkiadó) KISS DÉNES Tűnődés Berzsenyiről Berzsenyire gondolok — utódnak hitvány ki itt ülök a Jövárosi Niklán (s küldi is hozzám a nyelv a rímet: satnya gyáva tanítvány!) ,.Nem sokaság...’ — mondta a sárnak ..Csak sast nemzenek a sasok..." Bólint a verébhallgatóság Ezek jutnak eszembe a Baross utcán hol beton mélyül az égi rengetegbe Csak ezek jutnak eszembe: ..pontosan szépen”fogva tartva a szürke lakás - farkas veremben hol nevetséges már berzsenyiségem Az ember tőlem távoli sehol se jobban mint e Jövárosi zsúfolt névtelen vidéken ,,Csak sasok..." De vannak-e még? Szánandó védett páriák Jelkép igazában a veréb Hiába! A világ hibája nem szül — csak hibát! II Ahogy okossága is — okoskodás A kényszerpálya benne van a nyelvben Minden megvolt amit kitalálsz mint ez a szó is — lehetetlen Ám ez is csak nyelvtani szabály A fosztóképzö sokszor fosztogat Hogy mennyit?Az kép-zel-hetetlen s nem tudom: lelket vagy agyat?! S nem tudom: a tudom mit jelent? Ha tudnám is az csak a jelen? S miértjelentös hogyha tudnám s ha nem — miért jelentéktelen? III Berzsenyire gondolok — Gondolt-e rám? Kinn csak a Baross utca éje Halottfehéret rőhhint az utcalány — hallom! — szitkával a sötétre (Szépirodalmi Könyvkiadó) A bivalybika lenyelte a golyót Részlet Somssich Pongrác 1920. augusztus 12-én született Budapesten. Somogy megyében nőtt fel, ahol atyja már gyerekkorában magával vitte vadászatra, és oktatta a sportszerű, vadat tisztelő vadászszabályokra, hangsúlyozva, hogy a vadászat jutalom a munka után. Az első özbakot, szarvasbikát, mint a nagybátyja, Széchenyi Zsigmond, Somogyváron ejtette. 1958-ban a húsvéti ünnepekre ismét Rutshuruba utaztam a húgommal, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a környékbeli ültetvényeken bivalyok után nézzek. Meg is beszéltük a találkozót húsvét vasárnapján hajnalra, a szomszéd ültetvény peremén. O. Lebrunnel, valamint Rokabiróval, a már ismert, kitűnő vezetővel. Ez utóbbi ott is volt a megbeszélt helyen, még napfelkelte előtt, de vadásztársamra hiába vártunk. Mint később kiderült, autója nem indult be, majd kerékpárra kapott. Annak meg eltört a kereke a rossz ösvényen. így aztán, mihelyt pirkadni kezdett, Rokabiróval meg egy Bivakure névre hallgató puskahordóval indultam útnak. Jó órás járás után nagy bivalycsorda nyomára akadtunk. Mivel libasorban mentek, számukat nem lehetett megállapítani. A nyomok később szétváltak, és egyik részük visszakanyarodott az ültetvények felé. Lehetnek vagy negyvenen-ötvenen. Jobban szerettem volna egyes vagy kettes nyomot követni, mert nagy csordában, ha van is erős bika, nemigen van alkalom azt kiválasztani. Amellett megközelíteni is nehezebb őket, a rendszerint éberen figyelő tehenek miatt. Pedig a nyomokból ítélve van nagy bika a csordában. Újabb óra járás.alatt nem álltak meg legelni, de lassan kezdenek a nyomok szétválni, ami azt jelenti, hogy készülnek elfeküdni, hogy az egyre emelkedő nap sugarai elől a bokrok árnyékában keressenek jó pihenőhelyet. Hamarosan halljuk is a bivalymadarak jellegzetes csirregé- sét, ami csaknem biztos jele a bivaly közelségének. Egy kis dombon állunk, ahonnan jól be lehetne látni az előttünk elterülő sík terepet, ha a fű nem lenne olyan magas. Két-háromszáz méterre előttünk egy sűrű, bokros liget húzódik, e körül cserregnek a bivalymadarak. De hiába nézzük ki a szemünket, nem látunk semmit. Rágyújtok egy cigarettára, amelynek füstje mutatja, hogy a szelünk kedvező. Tehát előre. Alig 20 lépésre vagyunk már a bokros ligettől, amikor innen-onnan dobbanást, majd bivalyhorkanást hallunk. Mivel pár perc várakozás után sem látunk többet, lassan továbbnyomulunk. Az az érzésem, hogy már a bivalyok között vagyunk, és észrevették, mert pár pillanatra teljes csend lesz. Majd erős recsegéssel-ropogással meglódultak, de látni még mindig nem látunk bivalyt, biztosan a liget másik oldala felé törnek ki. Arra szaladok, amikor a recsegés-ropogás minden oldalról erősebb lesz, tényleg bent vagyunk már az elfeküdt bivalyok között. Most meglátok egy közepes bikát, meg néhány gyengébb tehenet, azaz csak a fejüket. Alig húsz lépésre előttünk húz el a csorda zöme egymás hegyén-hátán. Innen-onnan ugranak elő a bivalyok. Rokabiro egyre biztat: ,,Piga, piga!” (Lőjél!) De hát nincs kedvem a tömegbe beledurrantani. Folyton forgolódom, nem szakad-e a nyakunkba az egyik a nagy zűrzavarban. Nem akarnék akkorra kilőtt puskával állni. Ebben a pillanatban egyenesen felénk rohan két megriadt bivaly: tehén és borja. Szeretnék nem lőni, de minden a másodperc töredéke alatt játszódik le: puskám csöve a bivalyokra van szegezve, én meg két lépést oldalra ugróm, s abban a pillanatban, amikor elsütöm, hanyatt esem, és a második lövést már a földön ülve küldöm a csörtető bivalyra. Hozzám ugyan nem ért a nyilván megriadt, de menekülő bivaly, de a puska csövét meglökte, s engem a puska tusa taszított hátra. Hogy ki ijedt meg jobban, a bivaly vagy en, nehéz lenne megmondani. Mindenesetre én a földön ültem, s a bivaly elszelelt, pedig nyilván nem támadni akart a szerencsétlen pára, hanem menekülni. Mindenesetre melegünk volt. Gyorsan újratöltök, hátha jön még egy másik. De már csak a távolodó dübörgést, ropogást halljuk. Na, most gyerünk a bivaly után. Rendszerint érzi az ember, hogy a lövése talált-e vagy sem, de ezúttal őszintén szólva semmiféle érzésem nem volt. Hamarosan rátalálunk a vércsapásra, s azt követjük. A csorda teljesen szétszóródott, mindenesetre nem mennek többé egy nyomon. Lassan haladunk a sebzett bivaly nyomán a magas fűben. Friss elefánttrágya, ma reggeli elefántcsapda jelzi utunkat. Rokabiro mindenáron azt szeretné követni, mondván, hogy a bivaly úgyis meglesz. De nem akarom föladni a sebzett bivaly keresését, annál is inkább, mert a gyérülő vér tüdővérnek látszik. Éppen egy lankás domboldalon kaptatunk felfelé, amikor egy bivaly- fejszerű fekete valamit látok meg a magas fűben. Két darab? Nem, csak egy, de hatalmas. Most megindul, de nem el, hanem felénk. Megáll, szembenéz. Most látom hatalmas terpesz- tésű trófeáját. Ekkorát még nem láttam a magas fűben, s ez kockázatos lövés. Lehet vagy 80 lépésre. Teljes acélburkolatú golyó van puskámban. Lassan, gondosan célzok a fejközépre. A lövésre a hatalmas állat tűzben esik össze. Legalábbis azt hiszem, mert nem láttuk, nem is hallottuk el- ugrani. Most nyugalom! (Mezőgazdasági Kiadó)
