Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-14 / 43. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. június 14., csütörtök A VALCERTOL A LAMBADÁIG Négy évtized fiatalok között rottya tükörtermében. Matróz- blúzos leányok, és jól ápolt, öltönyös fiúk táncoltak együtt. Az udvariasság, a tiszteletadás a saját gyermekkoromat idézi. „Kezét csókolommal” köszöntünk a lányoknak, akiket természetesen magáztunk. Ha megengedték, hazakísérhettük őket, s ha az édesanyjuk nem vette észre, egymás kezét is megfoghattuk... A 60-as, 70-es évektől már általános iskolás tanfolyamok is szerveződtek. A magázás tege- zésbe csapott át. A 70-es évek elejétől beszélhetünk a diszkókorszakról, s ez a hagyományos táncok rovására ment. Két, esetleg négy ütemre mozogtak a fiatalok, s ennek köszönhetően még saját lakodalmukban sem tudtak ízlésesen táncolni. Szerencsére ez csak az ifjúság kisebbik hányadára volt jellemző, hiszen akik jártak tánciskolába, azok gyermekeiket, unokáikat is beíratják. — Miként látja: a húsz esztendeje végzett tanulók mozgás- kultúrája volt magasabb szintű, vagya mostani növendékeké? —A mai fiatalok ügyesebbek, mint a régiek. Ennek oka — véleményem szerint — a tömegkommunikáció fejlődésében, a hanglemez és a magnó, valamint a video térhódításában rejlik. A zeneközelség árnyaltabb mozgást eredményezett, ám a társasági szabályok tekintetében az idősebb nemzedék jár az élen. —A 24 órás tanfolyam 16 féle tánc elsajátítására elegendő. A klasszikus táncok újakkal egészülnek ki. Egy tánctanár hol tanulja meg a legmodernebb, a legdivatosabb táncokat? — Rendszeres továbbképzésen veszek részt Budapesten. Az évi két-három találkozó elegendő arra, hogy a kor szülte, legnépszerűbb táncokat megtanulják az oktatók. így tehát a lambada tanítása is könnyedén megy, s nekem mindig nagy élményt jelent, ha a fiatalok világába képzelhetem magam még akkor is, ha csak órákra... Képek tucatjai kerülnek elő a dobozból. Régiek és mostaniak. — Látja, ez Somogyjádon készült—mutatja a megsárgult csoportképet. — Ez meg itt, Kaposváron. Istenem, de szépek voltak ezek a matrózblúzos leányok — sóhajt nagyot, s tovább keresgél. Tallózunk a fotográfiák között. Hol egy név, hol egy évszám idéződik fel. Megesik, hogy a vezetéknévre nem emlékszik, s csak azt tudja, hogy neves ügyvéd, pedagógus, orvos vagy könyvtáros lett a tizenéves kisdiákból. Arról faggattam Szép tanár urat, hogy családjából került-e már valaki „táncközeibe”. Megtudtam, hogy két gyermeke másként keresi a kenyerét: Emőke zeneiskolai tanár, s a szombathelyi Capella Savaria régizene-együttes első hegedűse, Tamás pedig ügyvéd. Lehet, hogy a nagyapa tánc iránti rajongását valamelyik unoka örökölte a négy közül? Lőrincz Sándor Fotó és repró: Kovács Tibor Egy, két, há’, négy... sokaknak ismerősen cseng ez a számolás, s gondolatban a csattogó jellegzetes hangja is felidé- ződik azokban, akik Szép Elemér tanítványai voltak évekkel, évtizedekkel ezelőtt. A kaposvári táncoktató 1948 óta járja Somogy iskoláit, hogy a fiatalokkal megismertesse az angol és a bécsi keringőt, a szambát, a tangót, no és a legdivatosabb diszkótáncokat, élükön a lam- badával. Hogy a tánciskolák tananyagából mennyit sajátítottak el a növendékek, kiderül a koszorúcskán és a későbbi mulatságokon. ran jártunk kerékpárral az iskolákba, lovas kocsin zötykölőd- tünk, de az is megesett, hogy bokáig érő sárban gyalogoltunk. Az ötvenes években minden tanfolyam megkezdése előtt rendőri engedélyt kellett beszereznünk, s a lányok csak szülői felügyelettel vehettek részt a táncoktatáson — emlékezik a régi időkre. A Cha-cha- chacímű film képsorai villannak fel előttem a romantikával telített, hajdani tánciskolákról. Megtudom, hogy afilmbeli tánctanár— Tünde asszony — aző tanítványa volt... — Csodálatos élmény visz—Gyakran olyan diákokkal is találkozom, akiknek a nagyanyját vagy a nagyapját is én tanítottam annak idején az első lépésekre és az illemtanra — mondta nosztalgiával a tanár úr, aki 42 évvel ezelőtt vezette kezdő tanfolyamait Csurgón, Nagybajomban, Somogysár- don és Hetesen. A tizenéves fiúcska a Nagykanizsa melletti Miháldon, szülei vendéglőjében tanult meg táncolni. 1946—48 között Budapesten elvégezte a táncpedagógusképzőt, s a tánc, a táncoktatás igazi szenvedélyévé vált. Most, nyugdíjaséveiben is mérhetetlen vitalitással szervezi a fiatalok tánciskoláját. — Kollégáimmal :— Papp Sándorral, Drexler Jánosnéval és Hoffmann Jánossal—gyakszagondolni azokra a tanfolyamokra, amelyeken 250 közép- iskolás egyszerre tanulta a keringőt, a tangót, a mostani DoRovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Megkérdezték — válaszolunk Karácsony Imre (Somogysi- monyi, Fő u. 3.) és Demó Lász- lóné (Siófok, Jegenye sor 29.) levele hasonló témában íródott: mindkettőjüket ártatlanul meghurcolták, s azóta is hiába kérik az őket ért sérelmek ellensúlyozását, társadalombiztosítási és munkajogi helyzetük méltányos rendezését. Karácsony Imre a részére küldött elutasító határozat mellett azt is sérelmezi, hogy visszatartották a jogos igényeit tanúsító okmányokat, jóllehet, azokra ügye kivizsgálásánál azóta is szükség lenne. Demó Lászlóné az idén tölti be 66. évét. Szorosadon született, 1945 és 1947 között több mint két évet töltött a Szovjetunióban: polgári személyként deportálták. A deportálásról birtokában van a 8/353/1947. sz., 2686/19. sorszámú igazolvány, melyet annak idején a Népjóléti Minisztérium hadifogoly-gondozó kirendeltsége állított ki. Erre hivatkozva — és az igazolást megküldve — kért hatósági bizonyítványt a Belügyminisztériumtól, hogy a részére folyósított nyugdíj 500 forintos emelését kérhesse, ám kérését arra való hivatkozással, hogy a „személyes szabadság korlátozásának időtartama munka- viszonyként már beszámításra került”, elutasították. Kérdése: „hogyan lehetséges az, hogy ha rendelkezés szerint az ott eltöltött időt utólag is be kell számítani a szolgálati időbe, engem miért utasítottak el?" Őszintén szólva, mi sem értjük. Nem értjük, mert Demó Lászlóné, született Pohner Rozália a részére kiállított igazolvány birtokábah a „rendelet szempontjából egyes, személyes szabadságot korlátozó intézkedések hatálya alatt állt” személynek minősül, miután vonatkozik rá az idevágó rendelet 1. paragrafusának (d) pontja: „polgári személyként, katonaként, illetve leventeként munkavégzés céljából vagy hadifogság címén — a második világháborúval összefüggésben a Szovjetunióba hurcolták”. És annál, akinek a személyes szabadságát ily módon korlátozták, az ilyen idő — ez Démonénál 1945. január 22-től 1947. szeptember 14-ig tartott—szolgálati időnek, munkajogi szempontból pedig munkaviszonyban töltött időnek számít. Ám, hogy ezt annak idején, amikor olvasónk nyugdíjba ment, figyelembe vették vagy sem, most ettől függetlenül megjár neki a havi 500 forintos nyugdíjemelés. Mint ahogyan az odakint töltött időt is figyelembe kell venni... * Jönnek az unokák! A fiam ma korán reggel telefonált, hogy a feleségevei fontos bevásárlási körútra indul, ezért a két gyermeket hozzánk adja be megőrzésre. A telefonba még a kislány is belekiabált: „Megyünk hozzátok, nagypapa, mert ott mindent lehet csinálni!” A kislány, Gabika hatéves, minden csintalanságra képes teremtés, öccse, Balázs- ka pedig nénjét vakon követő három és fél éves kisfiú... A nyílt hadüzenet hírére, hogy jönnek, teljes felelősségem tudatában mindent megtettem, ami az ilyen hadjárat elviseléséhez és féken tartásához szükséges. Először is megmondtam az asszonynak, hogy a statárium idejére én, a családfő átveszem a parancsnokságot, amelyet bekében természetesen ő tölt be. Az asszony ezt a jogomat a kivételes állapot hírere ezúttal nem is vitatta, s hozzáláttunk az előkészületekhez. A rádiót és a tévét vastag pokróccal letakartuk, és le is kötöttük, mert az elrúgott gumilabda kárt tehet a kényes eszközökben. A bútorokat összetoltuk úgy, hogy a törékenyebb darabok középre kerüljenek, s így mindegy védve legyenek a nagyobbak által, ahogy az afrikai szavannákon az elefántcsorda is veszély esetén középre tereli a kicsinyeit. A festményeket befelé fordítottuk, hogy a röpködő labdák, űrhajók és különféle ufók ne tegyenek bennük kárt... A következő összehangolt intézkedésünk az volt, hogy a szekrényekről, a sublótokról és a vitrinről leszedtük a kulcsokat. Ezeket ugyanis a két lurkó nagy előszeretettel eldugja. Közismert szabály — és tudomásom szerint a nemzetközi jogban is benne van —, hogy a hadterületen élő lakosság a megszállókat élelmezni köteles. Sajnos, a megszálló hadsereg — ismerjük a múltból! — nem nagyon kíméli a neki átadott értékeket. Ezért elrendeltem, hogy az asszony nézzen utána a boltokban, lehet-e porcelántányérok és üvegpoharak helyett fából készült evőeszközöket kapni, mert ezek jobban állják az igénybevételt. Sajnos, üres kézzel tért vissza... Ekkor eszembe jutottak őseink, akik — bölcsen — fakupákból ittak, és villa helyett az öt ujjúkkal ettek. Ma is hasznos lenne bevezetni — a kényes szokások helyett — a bádogpoharat, a csajkát és a szájtörléshez a kézfejet. Mit finnyásko- dunk, amikor ezek olyan természetes és kéznél levő dolgok, s amellett amúgy is nehéz anyagi helyzetünkben takarékoskodni is tudnánk velük... Előrelátásunk abban is megnyilvánult, hogy a szobák frissen festett falait, ahol csak lehetett, a zugokban csomagolópapírral befedtük. Unokáink egyik kedvenc játéka ugyanis, hogy a leglehetetlenebb helyre is begyömöszölik magukat a bújócska során. Nem is értem, hogy a kisebbik hogyan képes olyan helyekre bebújni, ahol egy macska sem tudna elrejtőzni. És amikor végre megjönnek a szülők, megtalálják gyermekeiket az egyik ágyon, a díszpárnák, takarók, selyemterítők és fölborított székek alatt. És a gyermekek kipirult arccal, harsogva kiabálják: „Apu, anyu, olyan jót játszottunk itt, a nagy- mamáéknál! Ide mindig eljövünk!” Tari János Remények évadján (Egy nyugdíjas feljegyzései) Korai órán járom a tavaszi kertet. Hajnali harmat csillog az üde zöld szőlősorok lombján, szememmel simogatom őket: szép termés ígéretével köszöntének rám a levelek közt megbúvó fürtkezdemények. A fürtkezdeméhy — csak a reménység jogát és izgalmát adja a gazdának. Sok minden ezután is rajta, a gondos gazdán múlik — de nem minden! A szerencsétől, ettől a megfoghatatlan valamitől is sok függ: csakúgy, mint az emberi életben... * * * Az idei tavaszra — kevés kivételtől eltekintve — nem lehet panaszunk. A jótékony májusi esők (csak az a jég ne lett volna!) és melegek bőséges felhozatalt biztosítottak az első szabadföldi kerti növényekből (zöldhagyma, saláta, újburgonya, cukorborsó, szamóca és egyebek). Az árak viszonylag szolidak: itt már érvényesül a kereslet-kínálat törvénye! A kistermelők kedvét fenntartó „ intézmények" közül jelentős részt vállalnak az ABC-áruhá- zak. Szerepük kettős. Igényesebb áruk termelésére szorítják rá a kistermelőt azzal, hogy szebb áruért többet fizetnek. Másrészt közvetlenségük, kereskedői intelligenciájuk, tisztességük bátorítólag hat a termelőre. Nem utolsó szempont: mindezt teljesen bürokráciamentesen végzik! Kerner Tibor Egyesületi segítséggel Nyugdíjasok boltja Kaposváron A Nyugdíjasok Kaposvári Egyesülete sokirányú tevékenységében kiemelt helyen szerepel, hogy tagjainak anyagi téren minden alkalmat ragadjon meg a segítségadásban. Több hónapos áldozatra-se- gítésre kész intézményi, vállalati közreműködéssel megnyitás előtt áll az egyesületi bolt. A Balaton Füszért révén biztosított áru kiegészítve a Kaposvári Tejipari Vállalat és a Piért termékeivel kedvezményes áron biztosít vásárlási lehetőséget élelmiszer, háztartási, vegyi árucikkekből. A nyugdíjasok boltja Kaposváron, a Lenin utca 14. sz. alatt nyílik meg június 20-án, délelőtt 10 órakor. Minden héten két napon (szerdán és csütörtökön) 10—15 óra között vásárolhatnak itt az egyesületi tagok a kedvezményes árucikkekből, rendezett tagsági igazolványuk felmutatásával. Ha a kezdeti tapasztalatok kedvezőek lesznek, lehetőséget teremt az egyesület arra, hogy kívülálló nyugdíjasok is vásároljanak itt. Várja tehát tagjait, továbbá a Mozgáskorlátozottak Egyesületének tagjait június 20-án a megnyitóra a Nyugdíjasok Kaposvári Egyesületének vezetősége.
