Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-14 / 43. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. június 14., csütörtök A VALCERTOL A LAMBADÁIG Négy évtized fiatalok között rottya tükörtermében. Matróz- blúzos leányok, és jól ápolt, öl­tönyös fiúk táncoltak együtt. Az udvariasság, a tiszteletadás a saját gyermekkoromat idézi. „Kezét csókolommal” köszön­tünk a lányoknak, akiket ter­mészetesen magáztunk. Ha megengedték, hazakísérhettük őket, s ha az édesanyjuk nem vette észre, egymás kezét is megfoghattuk... A 60-as, 70-es évektől már általános iskolás tanfolyamok is szerveződtek. A magázás tege- zésbe csapott át. A 70-es évek elejétől beszélhetünk a diszkó­korszakról, s ez a hagyomá­nyos táncok rovására ment. Két, esetleg négy ütemre mo­zogtak a fiatalok, s ennek kö­szönhetően még saját lakodal­mukban sem tudtak ízlésesen táncolni. Szerencsére ez csak az ifjú­ság kisebbik hányadára volt jel­lemző, hiszen akik jártak táncis­kolába, azok gyermekeiket, unokáikat is beíratják. — Miként látja: a húsz eszten­deje végzett tanulók mozgás- kultúrája volt magasabb szintű, vagya mostani növendékeké? —A mai fiatalok ügyesebbek, mint a régiek. Ennek oka — vé­leményem szerint — a tömeg­kommunikáció fejlődésében, a hanglemez és a magnó, vala­mint a video térhódításában rej­lik. A zeneközelség árnyaltabb mozgást eredményezett, ám a társasági szabályok tekinteté­ben az idősebb nemzedék jár az élen. —A 24 órás tanfolyam 16 féle tánc elsajátítására elegendő. A klasszikus táncok újakkal egé­szülnek ki. Egy tánctanár hol ta­nulja meg a legmodernebb, a legdivatosabb táncokat? — Rendszeres továbbképzé­sen veszek részt Budapesten. Az évi két-három találkozó ele­gendő arra, hogy a kor szülte, legnépszerűbb táncokat meg­tanulják az oktatók. így tehát a lambada tanítása is könnyedén megy, s nekem mindig nagy élményt jelent, ha a fiatalok vilá­gába képzelhetem magam még akkor is, ha csak órákra... Képek tucatjai kerülnek elő a dobozból. Régiek és mosta­niak. — Látja, ez Somogyjádon készült—mutatja a megsárgult csoportképet. — Ez meg itt, Kaposváron. Istenem, de szé­pek voltak ezek a matrózblúzos leányok — sóhajt nagyot, s to­vább keresgél. Tallózunk a fotográfiák kö­zött. Hol egy név, hol egy év­szám idéződik fel. Megesik, hogy a vezetéknévre nem em­lékszik, s csak azt tudja, hogy neves ügyvéd, pedagógus, or­vos vagy könyvtáros lett a tizen­éves kisdiákból. Arról faggattam Szép tanár urat, hogy családjából került-e már valaki „táncközeibe”. Meg­tudtam, hogy két gyermeke másként keresi a kenyerét: Emőke zeneiskolai tanár, s a szombathelyi Capella Savaria régizene-együttes első hege­dűse, Tamás pedig ügyvéd. Lehet, hogy a nagyapa tánc iránti rajongását valamelyik unoka örökölte a négy közül? Lőrincz Sándor Fotó és repró: Kovács Tibor Egy, két, há’, négy... sokak­nak ismerősen cseng ez a szá­molás, s gondolatban a csatto­gó jellegzetes hangja is felidé- ződik azokban, akik Szép Ele­mér tanítványai voltak évekkel, évtizedekkel ezelőtt. A kapos­vári táncoktató 1948 óta járja Somogy iskoláit, hogy a fiata­lokkal megismertesse az angol és a bécsi keringőt, a szambát, a tangót, no és a legdivatosabb diszkótáncokat, élükön a lam- badával. Hogy a tánciskolák tananyagából mennyit sajátítot­tak el a növendékek, kiderül a koszorúcskán és a későbbi mu­latságokon. ran jártunk kerékpárral az isko­lákba, lovas kocsin zötykölőd- tünk, de az is megesett, hogy bokáig érő sárban gyalogol­tunk. Az ötvenes években min­den tanfolyam megkezdése előtt rendőri engedélyt kellett beszereznünk, s a lányok csak szülői felügyelettel vehettek részt a táncoktatáson — emlé­kezik a régi időkre. A Cha-cha- chacímű film képsorai villannak fel előttem a romantikával telí­tett, hajdani tánciskolákról. Megtudom, hogy afilmbeli tánc­tanár— Tünde asszony — aző tanítványa volt... — Csodálatos élmény visz­—Gyakran olyan diákokkal is találkozom, akiknek a nagyany­ját vagy a nagyapját is én taní­tottam annak idején az első lé­pésekre és az illemtanra — mondta nosztalgiával a tanár úr, aki 42 évvel ezelőtt vezette kezdő tanfolyamait Csurgón, Nagybajomban, Somogysár- don és Hetesen. A tizenéves fiúcska a Nagy­kanizsa melletti Miháldon, szü­lei vendéglőjében tanult meg táncolni. 1946—48 között Bu­dapesten elvégezte a táncpe­dagógusképzőt, s a tánc, a táncoktatás igazi szenvedélyé­vé vált. Most, nyugdíjaséveiben is mérhetetlen vitalitással szer­vezi a fiatalok tánciskoláját. — Kollégáimmal :— Papp Sándorral, Drexler Jánosnéval és Hoffmann Jánossal—gyak­szagondolni azokra a tanfolya­mokra, amelyeken 250 közép- iskolás egyszerre tanulta a ke­ringőt, a tangót, a mostani Do­Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Megkérdezték — válaszolunk Karácsony Imre (Somogysi- monyi, Fő u. 3.) és Demó Lász- lóné (Siófok, Jegenye sor 29.) levele hasonló témában íródott: mindkettőjüket ártatlanul meg­hurcolták, s azóta is hiába kérik az őket ért sérelmek ellensú­lyozását, társadalombiztosítási és munkajogi helyzetük méltá­nyos rendezését. Karácsony Imre a részére küldött elutasító határozat mellett azt is sérel­mezi, hogy visszatartották a jogos igényeit tanúsító okmá­nyokat, jóllehet, azokra ügye ki­vizsgálásánál azóta is szükség lenne. Demó Lászlóné az idén tölti be 66. évét. Szorosadon szüle­tett, 1945 és 1947 között több mint két évet töltött a Szovjet­unióban: polgári személyként deportálták. A deportálásról bir­tokában van a 8/353/1947. sz., 2686/19. sorszámú igazolvány, melyet annak idején a Népjóléti Minisztérium hadifogoly-gon­dozó kirendeltsége állított ki. Erre hivatkozva — és az igazo­lást megküldve — kért hatósági bizonyítványt a Belügyminisz­tériumtól, hogy a részére folyó­sított nyugdíj 500 forintos eme­lését kérhesse, ám kérését arra való hivatkozással, hogy a „személyes szabadság korlá­tozásának időtartama munka- viszonyként már beszámításra került”, elutasították. Kérdése: „hogyan lehetséges az, hogy ha rendelkezés szerint az ott eltöltött időt utólag is be kell számítani a szolgálati időbe, engem miért utasítottak el?" Őszintén szólva, mi sem ért­jük. Nem értjük, mert Demó Lászlóné, született Pohner Ro­zália a részére kiállított igazol­vány birtokábah a „rendelet szempontjából egyes, szemé­lyes szabadságot korlátozó in­tézkedések hatálya alatt állt” személynek minősül, miután vonatkozik rá az idevágó rende­let 1. paragrafusának (d) pontja: „polgári személyként, katona­ként, illetve leventeként munka­végzés céljából vagy hadifog­ság címén — a második világ­háborúval összefüggésben a Szovjetunióba hurcolták”. És annál, akinek a személyes sza­badságát ily módon korlátozták, az ilyen idő — ez Démonénál 1945. január 22-től 1947. szep­tember 14-ig tartott—szolgálati időnek, munkajogi szempont­ból pedig munkaviszonyban töl­tött időnek számít. Ám, hogy ezt annak idején, amikor olvasónk nyugdíjba ment, figyelembe vették vagy sem, most ettől füg­getlenül megjár neki a havi 500 forintos nyugdíjemelés. Mint ahogyan az odakint töltött időt is figyelembe kell venni... * Jönnek az unokák! A fiam ma korán reggel telefo­nált, hogy a feleségevei fontos bevásárlási körútra indul, ezért a két gyermeket hozzánk adja be megőrzésre. A telefonba még a kislány is belekiabált: „Megyünk hozzátok, nagypa­pa, mert ott mindent lehet csi­nálni!” A kislány, Gabika hat­éves, minden csintalanságra képes teremtés, öccse, Balázs- ka pedig nénjét vakon követő három és fél éves kisfiú... A nyílt hadüzenet hírére, hogy jönnek, teljes felelőssé­gem tudatában mindent meg­tettem, ami az ilyen hadjárat elviseléséhez és féken tartásá­hoz szükséges. Először is meg­mondtam az asszonynak, hogy a statárium idejére én, a család­fő átveszem a parancsnoksá­got, amelyet bekében termé­szetesen ő tölt be. Az asszony ezt a jogomat a kivételes állapot hírere ezúttal nem is vitatta, s hozzáláttunk az előkészületekhez. A rádiót és a tévét vastag pokróccal letakar­tuk, és le is kötöttük, mert az elrúgott gumilabda kárt tehet a kényes eszközökben. A bútoro­kat összetoltuk úgy, hogy a tö­rékenyebb darabok középre kerüljenek, s így mindegy véd­ve legyenek a nagyobbak által, ahogy az afrikai szavannákon az elefántcsorda is veszély ese­tén középre tereli a kicsinyeit. A festményeket befelé fordítot­tuk, hogy a röpködő labdák, űrhajók és különféle ufók ne tegyenek bennük kárt... A következő összehangolt intézkedésünk az volt, hogy a szekrényekről, a sublótokról és a vitrinről leszedtük a kulcsokat. Ezeket ugyanis a két lurkó nagy előszeretettel eldugja. Közismert szabály — és tu­domásom szerint a nemzetközi jogban is benne van —, hogy a hadterületen élő lakosság a megszállókat élelmezni köte­les. Sajnos, a megszálló hadse­reg — ismerjük a múltból! — nem nagyon kíméli a neki át­adott értékeket. Ezért elrendel­tem, hogy az asszony nézzen utána a boltokban, lehet-e por­celántányérok és üvegpoharak helyett fából készült evőeszkö­zöket kapni, mert ezek jobban állják az igénybevételt. Sajnos, üres kézzel tért vissza... Ekkor eszembe jutottak őseink, akik — bölcsen — faku­pákból ittak, és villa helyett az öt ujjúkkal ettek. Ma is hasznos lenne bevezetni — a kényes szokások helyett — a bádogpo­harat, a csajkát és a szájtörlés­hez a kézfejet. Mit finnyásko- dunk, amikor ezek olyan ter­mészetes és kéznél levő dol­gok, s amellett amúgy is nehéz anyagi helyzetünkben takaré­koskodni is tudnánk velük... Előrelátásunk abban is meg­nyilvánult, hogy a szobák fris­sen festett falait, ahol csak lehe­tett, a zugokban csomagolópa­pírral befedtük. Unokáink egyik kedvenc játéka ugyanis, hogy a leglehetetlenebb helyre is be­gyömöszölik magukat a bújócs­ka során. Nem is értem, hogy a kisebbik hogyan képes olyan helyekre bebújni, ahol egy macska sem tudna elrejtőzni. És amikor végre megjönnek a szülők, megtalálják gyermekei­ket az egyik ágyon, a díszpár­nák, takarók, selyemterítők és fölborított székek alatt. És a gyermekek kipirult arccal, har­sogva kiabálják: „Apu, anyu, olyan jót játszottunk itt, a nagy- mamáéknál! Ide mindig eljö­vünk!” Tari János Remények évadján (Egy nyugdíjas feljegyzései) Korai órán járom a tavaszi kertet. Hajnali harmat csillog az üde zöld szőlősorok lombján, szememmel simogatom őket: szép termés ígéretével köszön­tének rám a levelek közt meg­búvó fürtkezdemények. A fürtkezdeméhy — csak a reménység jogát és izgalmát adja a gazdának. Sok minden ezután is rajta, a gondos gaz­dán múlik — de nem minden! A szerencsétől, ettől a megfogha­tatlan valamitől is sok függ: csakúgy, mint az emberi élet­ben... * * * Az idei tavaszra — kevés ki­vételtől eltekintve — nem lehet panaszunk. A jótékony májusi esők (csak az a jég ne lett vol­na!) és melegek bőséges felho­zatalt biztosítottak az első sza­badföldi kerti növényekből (zöldhagyma, saláta, újburgo­nya, cukorborsó, szamóca és egyebek). Az árak viszonylag szolidak: itt már érvényesül a kereslet-kínálat törvénye! A kistermelők kedvét fenntar­tó „ intézmények" közül jelentős részt vállalnak az ABC-áruhá- zak. Szerepük kettős. Igénye­sebb áruk termelésére szorítják rá a kistermelőt azzal, hogy szebb áruért többet fizetnek. Másrészt közvetlenségük, ke­reskedői intelligenciájuk, tisz­tességük bátorítólag hat a ter­melőre. Nem utolsó szempont: mindezt teljesen bürok­ráciamentesen végzik! Kerner Tibor Egyesületi segítséggel Nyugdíjasok boltja Kaposváron A Nyugdíjasok Kaposvári Egyesülete sokirányú tevé­kenységében kiemelt helyen szerepel, hogy tagjainak anyagi téren minden alkalmat ragadjon meg a segítségadásban. Több hónapos áldozatra-se- gítésre kész intézményi, válla­lati közreműködéssel megnyi­tás előtt áll az egyesületi bolt. A Balaton Füszért révén biz­tosított áru kiegészítve a Ka­posvári Tejipari Vállalat és a Piért termékeivel kedvezmé­nyes áron biztosít vásárlási le­hetőséget élelmiszer, háztartá­si, vegyi árucikkekből. A nyugdíjasok boltja Kapos­váron, a Lenin utca 14. sz. alatt nyílik meg június 20-án, délelőtt 10 órakor. Minden héten két napon (szerdán és csütörtö­kön) 10—15 óra között vásárol­hatnak itt az egyesületi tagok a kedvezményes árucikkekből, rendezett tagsági igazolványuk felmutatásával. Ha a kezdeti tapasztalatok kedvezőek lesznek, lehetősé­get teremt az egyesület arra, hogy kívülálló nyugdíjasok is vásároljanak itt. Várja tehát tagjait, továbbá a Mozgáskorlátozottak Egyesü­letének tagjait június 20-án a megnyitóra a Nyugdíjasok Ka­posvári Egyesületének vezető­sége.

Next

/
Oldalképek
Tartalom