Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-12 / 41. szám
1990. június 12., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 „EGYENRANGÚ FELEK VAGYUNK” Az észrevett tehetség Két tanár az Ipari Szakközépiskolából A pedagógusi pálya talán egyik leghálásabb, legszebb feladata észrevenni, meglátni egy-egy tanulóban a kiemelkedő képességet és — sokszor bizony áldozatos munkával — továbbfejleszteni a megcsillanó tehetséget. A kaposvári Ipari Szakközépiskolában két olyan tanáregyéniséggel beszélgettem, aki élen jár a tehetséggondozás sikert hozó feladatában. Szabó Lászlóné négy éve tanít ebben az intézményben, 1981 -ben az ELTE kémia—fizika szakán szerzett diplomát. Két tanévben a szentbalázsi általános iskolában matematikát tanított, majd pedig gyermeke hároméves korától már a kaposvári középfokú oktatási intézményben helyezkedett el. Diákjai mind a négy tanévben az Irinyi János országos kémiai verseny első tíz helyezettje között végeztek. A fiatalasszony rendkívül szerény, mondatformálására a matematikusok racionális gondolkodása jellemző. Első szavaival a természet összehangoltsága és az emberi harmónia közötti párhuzamot ecsetelte. — Gyermekkori álmom volt, hogy tanár lehessek, ez talán a felejthetetlenül jó tanító nénimnek — most is példaképemnek — köszönhető. Ebben az iskolában talán azért jobb tanítani, mint általánosban, mert sokkal inkább egyenrangú felek vagyunk tanítványainkkal. Szeretem a diákjaimat — bár a fiúk egy kicsit nyersebbek, de őszintébbek is —, minden gond ellenére. A lazaságot nem tűröm, elvárom, hogy mindenki tudja a dolgát. Azt hiszem, ez sokkal kevésbé matematikatanári, mint emberi gondolat. — Miért vállalja mindennapi teendői mellett a tehetséggondozást? — Nekem nem jelent pluszmunkát, sokkal inkább örömet, amikor látom, hogy a gyerekek is szívesen vállalják ezt a feladatot. Ebben a versenyben csak elsős és másodikos diákok vehetnek részt, tehát nincs az a motiváló erő — a felvételi kedvezmény —, ami az országos szakmai tanulmányi versenynél. Ez azt is jelenti, hogy a fiatalok magáért a tudásért, és nem a kedvezményekért versengenek. — Az általános iskola menynyire ad jó tudásalapot a további képességfejlesztéshez? —Az én tantárgyaimat előítélet övezi; azt mondják: a matematika, kémia és fizika nehéz, tehát megtanulhatatlan. Ez nem igaz, csak a koruknak megfelelő szinten kell oktatni, és mindjárt könnyebb megszerettetni. Én nem vagyok szigorú — állítólag —, de következetesen követelek. S tisztelem a tanítványaimat. Horváth Miklós mérnök tanár 1972-től — diplomája megszerzése óta—az Ipari Szakközép- iskolában tanít. — Alapvetően a gépészeti jellegű tantárgyak tartoznak hozzám. Ebben a csaknem két évtizedben nagyon sokat változott a képzés szerkezete, ebben az iskolában azonban már hagyománynak nevezhető, hogy sok tehetséges diák tanul. Bár a terhelés nagyobb, mint a gimnáziumban, a műszaki értelmiség kellő meg nem becsülése miatt egyre kevesebb jó képességű gyerek jön hozzánk. — A diplomája nem arról árulkodik, hogy tanárnak készült... — A középiskolát ebben az intézményben végeztem, gépészmérnök akartam lenni. Talán a tanáregyéniségek és az egyetem hatasa, valamint az itt kínálkozó álláslehetőség irányított erre a pályára. Ezt a választásomat soha nem bántam meg. A tanár úr hogy is bánta volna meg, hiszen diákjai minden OSZTV-n sikerrel szerepeltek. Az idén már 15 olyan tanítványnyal büszkélkednek, akik a szakmai küzdelem első tíz legjobbja között végeztek. — A legmaradandóbb élmény az első siker: 1974-ben Spingál László az ötödik lett. Ma már mérnök. Egyébként szerintem a versenyre való felkészítés nem jelent plusztevékenységet. Ez mindenképpen teammunka, a kollégákkal közös erőfeszítés. Az alap azonban a szakóra, s ez színvpnalas oktatómunkát igényel. És még valami: ezeket a diákokat nem kell noszogatni: önmaguktól is érdeklődőek, tehát csak segítségre van szükségük. Az eredményhez viszont szigorú követelmények kellenek. Tehát szerintem nem nehéz, és nem időigényes, viszont annál örömtelibb munka ez... Tamási Rita Fotó: Kovács Tibor *-----------------------------------------------------------------------------------------v G ránátkaland Valamikor 1945 tavaszán történt, amikor még Nagybajomnál háborúztak és a kaposvári lakosság minden ízével ,élvezte" a hátországi front minden örömét. Nagyobbacska fiú voltam, mindent fürkésző, mindenhez értő és mindent megtapasztaló. Különösen pedig az akkor mindennapos és egészen hétköznapi játékaink, a különféle robbanóanyagok vonzották az érdeklődésemet. Oroszokat szállásoltak el hozzánk, egy szakaszt, akik munkaszolgálatosok voltak. Reggel mentek lapáttal, ásóval, este hullafáradtan vonszolták magukat. Úgy, ahogy megérkeztek, ledőltek és aludtak... Éjjel azonban fegyveres őrség vigyázott rájuk, elvégre is katonák voltak, ellenséges földön, nem volt ebben semmi különös. Ám az egyik éjjel felkeltette anyámat az őr, akit csak furáknak" becéztek a többiek, mivel nem volt ki mind a négy kereke. Hucul fiú volt a mi du- rákunk, valamelyest tudott magyarul is, különösen a káromkodás minden zsargonát művelte nagy tudással és szeretettel. Szóval, felkeltette anyámat és megparancsolta, hogy süsse meg neki azt a hat tyúkot, amit az éjjel az őrség alatt rekvirált. Mint kiderült, a szomszédból. A kapitány különös bünte- ; tést szabott ki a furákra". I Megsüttette a hat tyúkot, fel is \ tálaltatta az udvaron szépen I terített asztal mellett. A tolvaj l duráknak pedig teljes felszereléssel, vigyázzállásban kellett a nagy lakomát végignéznie. Nem kapott a finom falatokból egy darabot se. Meg is bosszulta rövidesen. Elment a front, továbbmentek a katonák. En meg azonnal házkutatást tartottam a lakásunkban, hátha akad valami használható tárgy a katonák után. Találtam is egy tár puskalőszert. Egy tégla eltávolítása után férhettem hozzá. Éles szemem azonnal ész- revette,hogyezta téglát elmozdították a helyéről. A hadizsákmányt pártfogásba vettem, és elrejtettem a szemközti partoldalba, ahol lyukat fúrtam, aztán a nyílást gondosan betapasztottam. Másnap éktelen kiáltozás közepette megjelent a durák három fegyveres őr és egy GPU-s tiszt kíséretében. Apámat a falhoz állították és pisztolyt szegeztek a hátába. A mi emberünk levezette az őröket a szerszámosfészerbe és heves mozdulatokkal kivette a helyéből a téglát. Nem volt amö- gött bizony, semmi, csak egy kopott, viseltes cserkésznadrág, mivelhogy ezzel tömtem ki a lyukat. Mondanom sem kell, hogy a durákon töltötték ki az orosz katonák mindazt a bosszút, amit ha jól meggondolom, apámnak kellett volna elszenvednie —, talán valahol Szibériában — holtáig- lan... Amikor elmeséltem a gránátkalandot, ezt mondta az én jó apám: —Édes fiam, megmentetted az életemet... Alig vártam az estét, hogy megnézzem az ominózus lőszer- készletemet. De a betapasztott lyuk üresen tátongott. Valami jótétlélek onnan is ellopta az átkozott kincset, legyen boldog vele, ha azóta meg nem halt... Valaki, aki megszabadított az * apámra és a családra hárított sze-1 rencsétlenségtól, örökre! Lévai József Képzőművészeti kör az SMK-ban ÁRKON KÍVÜLI G Y ÖPMESTEREK? Kiállítás egy tanév terméséből Csendéletek, portrék, aktok kerültek falra a hónap elején a Somogy Megyei Művelődési Központ aulájában. A grafikák, festmények alkotói Weeber Klára szobrászművész és Szabados János festőművész képzőművészeti körében tanulják a szakma alapjait. A kiállított munkák az idei tanév beszédes bizonyítékai. Hogy csak ennyi tehetséges diák és fiatal művészjelölt élne Kaposváron? Nem hinném, hiszen az iskolai szakkörökben minden bizonnyal megtalálható az ide járóknak a többszöröse. Miért volt mégis szükség önálló kör létrehozására? Nos azért, mert évek óta csak egy-egy tanuló került be Somogyból a képző- és iparművészeti főiskolára. Az okokon eltöprengett Szabados Péter, az SMK igazgatója, s három évvel ezelőtt a két neves művész irányításával az intézményben megalakult egy tehetséggondozó műhely. — Igazából nem értük el célunkat — jegyezte meg Szabados János —, hiszen mi egyfajta együttmunkálkodásra hívtuk a szakkörvezetőket. Azt vártuk, hogy a rajztanárok, képzőművészek bekapcsolódnak majd a munkába. Nem értjük elzárkózásukat; éppen azért, mert mi kívül vagyunk az oktatásban működők körében kialakult hierarchián és szakmai féltékenységen. Az idejáró 35—40 diák között ötödikes gyerekek éppúgy vannak, mint huszonéves fiatalok. A heterogén csoportot a rajzolás, a formázás, a művészettel kötött jegyesség tartja össze. Ez a kiállítás az éves munkából ad ízelítőt. Egy vagy több kép mindenkitől falra vagy paravánra került. A legjobb munkák ezek, s alkalmasak az összehasonlításra, hiszen mindegyiküknek fontos: lássák azt, miben kell még fejlődniük. Hetente kétszer találkoznak a kör tagjai, ám akik például szakközépiskolai vagy főiskolai felVélemény a nemzeti alaptantervröl Gondolatok Jónás József cikkéhez A rendszerváltozással átértékelődnek, újrafogalmazódnak azok az értékek, amelyeket az iskolának közvetítenie, kialakítania kell. Az új értékek meghatározása csak nemzeti köz- megegyezéssel történhet. Köz- megegyezésről pedig csak akkor beszélhetünk, ha az minél szélesebb társadalmi háttérre támaszkodik. Ezért én igen fontosnak tartanám, ha a Somogyi Hírlap hasábjain is minél több szervezet, egyház, párt mondaná el véleményét. Melyek azok az értékek, amelyek „ világnézettől” függetlenül minden iskola és fenntartó számára elfogadható? Milyennek képzeli el az ezredforduló iskoláját? Milyen legyen a sajátosan magyar európai ember? A deklarált „értékrendből” már kaptunk példát. „A magyar iskola régi adóssága a humanitás” — írja Jónás cikkében. Szerintem ez csak a jelenleg érvényes tanterv adóssága, mert az igazi pedagógus a valóságnak nevelt, nevel. Bezárva maga mögött az osztályajtót — kint hagyva igazgatót, szakfelügyelőt, szaktanácsadót—tudta, neki „embert” kell nevelni, matematikával, fizikával is. Tudta, fontos a Thalész-tétel, de az még inkább, hogy a tanuló testéhez-lelkéhez béke legyen — hisz a tételt csak akkor lehet alkalmazni. Az a tény, hogy oktatásunk a válság ellenére nem katasztrofális, éppen nekik köszönhető; az önálló gondolkodóknak. Én tőlük várom most is az alaptanterv végső megfogalmazását és megvalósítását, hiszen annak szellemisége nem idegen számunkra. Az alaptanterv szükségessége felett megoszlanak a vélemények —Székesfehérvár is ezt tanúsította. Az ellenérzés megérthető, és nem csodálható, az elmúlt évek tapasztalatában. Ott volt a 85-ös oktatási törvény — értékei felett lehet vitatkozni —, de máig sem teremtődtek meg a megvalósulásának anyagi feltételei. Ma sem tudjuk — még csak körvonalakban sem —, mit, mennyit szán az oktatásra az új kormány. Miből is teremtődnek meg a „humánus" nevelés feltételei? A „csak” állami képzésben részesülő tanuló versenytársa lehet-e a felvételin a máshonnan kikerülőknek? Lesz-e zöld útja a szegény sorsú tehetségnek az egyetemig? A kérdéseket sorolhatnám, mely a kételyeket táplálja. Az oktatás várhatóan piacosodik. Itt a „szociális" jelző is elhagyható. Szerintem a nemzeti alaptanterv azt is hivatott lesz garantálni — különösen, ha azt a parlament hagyja jóvá —, hogy minden intézményben normatív úton teremtődnek meg mindazok a feltételek, amelyek a megvalósuláshoz szükségesek- Beke László vételire készülnek, bármikor bejöhetnek. Az is megesik, hogy a művészházaspár otthonában ismerkednek meg az aktrajzolás titkaival. Ott is, itt is — a szakmát tanulják. A modell utáni rajzol a mintázást, a technikát. S ha a tehetség kellő szorgalommal és kitartással párosul, akkor a fiatal pályára tud kerülni. — Teljesen spontán módon dolgozunk. A lényeg az: helyes irányba terelni azokat, akik tanulni jöttek hozzánk. Ne gondolja, hogy mi afféle Szabados—Weeber iskolát akarunk teremteni. Szó sincs erről! Csupán meggyőződésünk és tisztességünk diktálja azt, amit napról napra művelünk. Sajnos, az oktatásban igencsak háttérbe szorultak a készségtantárgyak. A szaktanárok nem általánosságokra és összefüggésekre terelik a figyelmet, hanem nehezen összehangolható epizódokra. Ennek a következménye, hogy a tanulók azonosulnak a szemlélettel. A gyerekek képességeihez szokott elképzelésekkel szembesülnek a rajzórákon. Pedig az ügyesen tartott ceruza nem elég a tehetséggondozáshoz, intellektus is szükségeltetik... — Soha nem fordult meg a fejükben, hogy tanárként is dolgozzanak? — Mi árkon kívüli gyöpmeste- rek vagyunk. Soha nem éreztünk hajlamosságot arra, hogy rajztanárok legyünk. Láttuk, hogy a pedagógusok milyen elvárások szerint dolgoznak, s nem vetődött fel, hogy akár általános iskolában vagy gimnáziumban tanítsunk. Bízzunk abban, hogy az iskolatípusok módosulnak majd, s a gyerekek kiszolgáltatottsága megszűnik. Mi ezt a pályát önállóan csináljuk, bár nem lenne rossz, ha egy festő, egy szobrász pedagógusként is tevékenykedne. A képzőművészeti kör talán kárpótlás mindezért. A családias, baráti légkör, a kényelmes, ám céltudatos munka sokak gondolatvilágát gazdagította s adott hitet az alkotáshoz. Nemcsak a Szabados—Weeber házaspár, az SMK igazgatója is bízik abban, hogy e szellemi műhelyben a fiatalok megtanulnak profi szinten rajzolni, s a tapasztalatokat a megye szakkörei is mielőbb hasznosítják majd. Lőrincz Sándor
