Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-26 / 27. szám
1990. május 26., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 7 HÚSZÉVESEN Oklahoma díszpolgára Egyetemre nem vették fel, az életben jelesre vizsgázott „Ha nem tetszik az Oklahomai időjárás, várj három percet és minden megváltozik.’’ A mondás természetesen Oklahomában született, az Egyesült Államok déli államainak egyikében. Ám jelképesen egy fiatal lány sorsa is benne rejlik a mondatban. Csak Feteke Alexandrának — lévén magyar és balatonföldvári — egy kicsit azért több időt kellett várnia ahhoz, hogy az élete megváltozzon. A Siófokon érettségizett diáklány egy középfokú angol nyelvvizsgával a tarsolyában indult szerencsét próbálni a Közgazdaságtudományi Egyetemre. S mint ahogy az gyakran előfordul, a felvételi nem sikerült. Alexandra nem keseredett el, francia nyelvet kezdett tanulni, s közben a Balatonon megismerkedett Timyvel, a fiatal oklahomai hölggyel, aki egy baptista misszionárius csoport tagjaként tartózkodott Magyarországon. Timy, látva Alexandra érdeklődését, sokoldalú műveltségét, meghívta az „Államokba”. — Egy évig dolgoztam, gyűjtöttem pénzt, majd az anyuék segítségét is igénybe véve, útnak indultam. Másfél napi repülőút után érkeztem meg az amerikai délre, Oklahoma Citybe. Azt hittem, a világ végén vagyok... — emlékezik. Felsejlik előttem egy kép. Ádáz, vérig menő küzdelem a fekete aranyért, az olajért. — Az már a múlt — mosolyog Alexandra. — Mitől Oklahoma ma, ez a távoli állam? — érdeklődöm. — Az emberektől! Kedvesek és nagyon vallásosak. A Southéra Baptist, azaz a déli baptista vallás hívei, és fél életüket a templomban töltik... Megvallom őszintén, nekem ez egy kissé dogmatikusnak tűnt. Boldogok, de csak Isten érdekli őket, és 7 évenként költöznek egy új államba, új házba. ,,Amiörömünk az, hogy itt vagy"— mondták és nagy szeretettel fogadtak mindenütt. Hogy mi érdekelte őket? Hát először is Európa. Az, hogy van, hogy létezik. S aztán Magyarország és a történelmünk. Honnan jöttünk, hogyan éltünk eddig. Timy édesapja történelemtanár egy gimnáziumban. Meghívtak, hogy beszéljek a hazámról, a múltról és a jelenről. Annyira megtetszett nekik az előadásom, hogy ezt követően több gimnáziumban és hivatalban is elő kellett adnom azt, amit hazánk történelmében említésre méltónak tartottam. Napi hat órán át beszéltem, természetesen angolul. A kilenc hét elteltével már megtanultam ezen a nyelven gondolkodni is. Megszerettek azért is, mert sokat olvastam és így sokat tudtam Oklahomáról. „20 éves vagy, és ennyit olvastál” — kérdezték hitetlenkedve. Az Egyesült Államok ugyanis egy nagy „turmix”, a businessre épül és nem a kultúrára. Ha azt mondod Truman Capote, vagy Einstein, netán Szilárd Leó — csak néznek... Egyedül Zsazsa Gábor neve hangzik ismerősként. Az anyagi és erkölcsi viszonyok, a pénz, a vallás, no meg a család — ezek a központi problémák, amelyekre kíváncsiak. És iszonyúan manipulálhatók. Most például dühöng a koleszterinelle- nesség. Semmit sem esznek meg, amiben koleszterin van. Ottlétemkor éppen az abortusztörvény ellen tüntettek. Nagyon családcentriku- sak. — Öt napot töltöttem Arkansas- ban és ötöt Texasban meg Dallasban, majd két hetet San Franciscóban. Ez utóbbi a „legeurópaibb" USA-város, van kultúrája. Az építészete tetszett legjobban. A centrumot, vagy üzletnegyedet, a holt várost gyűlöltem. Délután öt órára kiürült. Nem volt semmi atmoszférája. Az Old-város, az igen — magyarázza hévvel. — Rengeteget kóboroltam a City Hall-ban, a kulturális központban, ahol óriási park közepén koszos, hontalan emberek kóboroltak. Gazdag turisták zsánerképeket készítettek róluk. Óriási volt a kontraszt! A hatvanas évek hippi-központjában egész nap Janiss Joplin zenéje szólt. Egy kirakattal szemben — ahol Salvador Dali képei ejtettek ámulatba — részeg, szakadt ember üldögélt naphosszat. — Te meg mit csinálsz itt? — kérdeztem tőle. —Tanulom Dalit—válaszolta, és órákon át mesélt a festményekről, Daliról. Sosem fogom elfelejteni, milyen csodálatos dolgokat mondott. Míg Alexandra mesél, eltűnődöm. Ez a művelt, fogékony és intelligens kislány nem jutott be az egyetemre... S mintha csak a gondolataimban olvasna, megszólal: — Felajánlották, hogy a jövő évtől ott tanulhatok.'12 ezer USA-dollár a külföldieknek égy évre a tandíj. — Ez csak álom — gondoltam, és különben is csak akkor fogadom el, ha megint nem vesznek fel Pesten. Mire visszaérkeztem az Államokbeli kőrútról, Qklahoma Citybe, már azzal fogadtak, hogy 9 ezer dollárt összegyűjtöttek. Csak a maradékot kell nekem biztosítani, no meg dolgozni, a tanulás helyett. Nagyon meghatódtam, de Európa hiányzott... Megállapodtunk, ha nem sikerül a felvételi, teteszek egy nemzetközi (amerikai) nyelvvizsgát Budapesten, és akkor talán kimegyek... Előkerülnek a fényképek. Alexandra napestig tudna beszélni élményeiről. Az egyik képen ő látható a kormányzó társaságában, amint átveszi a díszpolgárságot igazoló okmányt. — Egy nap meghívott a kormányzó a Capitolba, ahol találkoztam a főbírókkal is, majd legalább tíz percig elbeszélgettünk. Végül átnyújtotta ezt a megtisztelő oklevelet. Furcsa volt, nem számítottam rá. Azzal indokolták a gesztust, hogy megérdemlem az elismerést, mert olyan szépen és sokszínűén ismertettem Magyarország történelmét, és a jelenlegi politikai viszonyokat. — Mit jelent ez neked? — Megtiszteltetést — mondja, majd megigazítja vállán kicsiny hátizsákjának szíját. Várnai Ágnes Tiszta szó a tisztaszobában Csököly monográfiáját írja Két kutya kíséretében nyitott kaput Diviánszki Józsefné Csökölyben, a Petőfi Sándor utcában. A helyi hagyományőrző együttes vezetője régóta egyedül él e portán. A hepehupás udvar, a ház mögötti csalánbirodalom, a veranda kitört üvegszemei nyomban elárulják: hiányzik a férfikéz meg az egészség is. Húsz esztendeje halt meg a férje, s a gyerekei is elköltöztek; Ilonka óvónő Kadarkúton, Laci pedig Kaposmérőben dolgozik műszerészként. Egymaga van, így jut ideje bőven a múlton való töprengésre. Csökölyben gyerekeske- dett, s legendás tanító- mesterétől, Györkös Rudolftól tanulta a szülőföld és az irodalom szerétét. „Ne engedjék elkallódni ezt a kislányt” — javasolta a pedagógus a szülőknek, akiknek nem volt módjukban tovább taníttatni gyermeküket. Az elemiből kikerülve a lányka kezeire is szükség volt a földeken. 30 holdon gazdálkodtak. — Még 15 éves sem voltam, amikor menyasszony lettem — jegyzi meg mosolyogva—, de hát akkoriban itt nálunk ez volt a szokás. 16 évesen mentem férjhez. Jöttek a gyerekek, műveltük a földeket, állatokat tartottunk, s házat építettünk. Elvégeztem a nyolc általánost, még a közgazda- sági szakközépiskolához is hozzáfogtam. A tsz-irodára kerültem, s 25 évet dolgoztam bérszámfejtőként, pénztárosként és könyvelőként. 52 évesen betegségem miatt lerokkantosítottak. Az emberekhez fűződő kapcsolata azonban nem szakadt meg, hiszen a falu egyik kedvelt lakója e puha mosolyú, őszinte asszony. A Kasza Kata hagyományőrző együttes 35 tagját fogja össze, népi ihletésű színjátékokat ír, eddig kilenc született. A megyét járva mutatják be a rövidebb-hosszabb darabokat, amelyek cselekményláncában mindig megjelenik a paraszti múlt. Egy-egy előadáson Csököly gazdag folklórkincse, népviselete, érzelem- és gondolatvilága elevenedik meg. A bölcsőtől a koporsóig című színjátékukkal tavaly első díjat nyertek, a Kisszálláson rendezett találkozón. — Nem tudok olyan darabot írni, amelyen nevetni lehet, hiszen életünkből sohasem hiányzott a szomorúság. Történeteimnek mindig van valóság- magva, s elsősorban szülőfalum múltjából táplálkoznak. Az öregeken kívül—afiatal felnőtteket és a gyerekeket is bevonjuk a szövegtanulásba, hiszen különben nem tudnánk élethűen bemutatni például a csö- kölyi lakodalmat, amely hajdanán a kullogással kezdődött, a leánykéréssel, a csókvendégséggel, majd a nagy eszem- iszommal folytatódott. Színes lapokat tesz elénk. / Saját maga rajzolta és festette őket. A szobarészleten gerendás mennyezet, faragott tükör, falitányérok hosszú sora. Az asztalon váza, virágokkal. — Ilyen volt nálunk a tisztaszoba — mutat a képre. Most is egy hasonló kellene, ahol lehetne próbálni. Korábban, amikor a pártházban készültünk egy- egy fellépésre, mindig akadt hely számunkra. Most azonban nem tudunk hova menni. Egy zsúpos tájház — régi vágyam egyike. Nem tudom, lesz-e belőle valami... Az asztalhoz megy, egy füzetet vesz elő. Csököly monográfiája — olvasom a címet, s belelapozok a félig kész munkába. A szép kézírásé sorok a somogyi település 1300-as évektől kezdődő történetét mesélik el; olvashatunk a korábban reformátusok lakta község szokásairól, a szövés-fonás, lentermesztés módjairól, a népviseletről, a fehér gyászról. Ez utóbbi miatt tavaly pesti újságírók keresték fel Diviánsz- kinét, aki magára öltötte a hófehér ruhát. Mi csupán egy általa készített kontyot vetettünk elő. Szépen eligazította rajta a hímzett szalagokat, s büszkén tette fel fejére, mert neki a csököly i népviselet a legszebb az országban... Lörincz Sándor Fotó: Jakab Judit
