Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-19 / 21. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 1990. május 19., szombat Mihály Margit meséi Kiirthatatlan bévülteljességgel KADICSFALVÁRÓL KAPOSVÁRRA Az antik íróasztalon különböző tárgyak. Régi tintatartó, gyertya, templomi énekeskönyv, „tapperoló” itatós. Valamennyihez emlék kötődik. Ha ránéz arra a különleges formájú, erezett kőre, tisztán hallja a csobogó, csacsogó Küküllő hangját. Az erdélyi folyóból neki ez maradt. Kicsinyke szobájában Mihály Margit az íróasztalánál ül. „ Tisztelt Szerkesztőség! Gyerekkorom meséit szedegetem mostanában essze, hogy ne veszekedne el belőllek vaj egy francsikájik se, mett eltűnőben az ősi nyelvezet, koptatván együtt sanyarú sors s idő. Akár a mesében, Betlenfal- ván túl s Zetelakán innen, éppen a Küküllő partján áztatja lábit Kadicsfalva. A fölötte fenyőktől zöldellő Reztető aljába ütve kedveskedik szeminkbe, alig alább a temetőnél. Ugyanazon nevek fent a fejfákon, s lent a kicsid faluban. Felazon nyugosznak véreink az időtlen idők óta itt élt őseikhez megtérve, s leazon, méges köztenk, egytől-egye a faluságot kitevő maradékiban. Ez maga az örökkévalóság. Isten áldja ha- lóporikba es az ezesszojú (1), mesélőkedvű, nótásszájú ti- zenvalahány gyereket fölnevelő szülőket, a mókásan figurás báttyakot, s a táncoslábú, jótét- lélek ángyikákat, s Isten éltesse őköt az itthelyt élő mindenkori mivoltjukban. A szalmakalapos, sinyóros (2) harizsnya- nadrágos férfiak, az udvarhelyszéki csíkos szoknyájú aszsonyok székelykapus, faházas ősi fészkéből tanítók s papok sora indult ki, de királybíró, budapesti rendőrfőkapitány, s egyéb sok kiváló mások nevét is őrözi az emlékezet. Akadott köztek ámerikás is, nem egy. ” A szülőföld ez, a környezet, ahonnan Mihály Margit elindult. Feje fölött azóta több mint hetvenszer váltotta egymást a négy évszak, s az utóbbi évek- 1 1. ezesszojú: édes, mézes, ízes beszédű 2. sinyóros: zsinóros 3. gubermárton: gubernátor ben ellenállhatatlanul kikívánkozó, belső, lelki kényszerévé vált, hogy az íróasztalhoz üljön. — Nagyapám volt a fő mesélő! Itt, a fiam házában, míg napközben teszek-veszek, félmondatok jutnak eszembe, és ezekből építkezem. Tisztán beszélek magyarul, de az ősi nyelven gondolkodom. Ezekben a mesékben ezt a nyelvet szeretném megőrizni. — Milyen volt Kadicsfalva? — Székelyudvarhelytől két és fél kilométer. Mihály-rokon- ság volt az egész falu. Később, amikor már Udvarhelyen laktunk, s egy-egy ünnep alkalmából hazalátogattunk, hát az a vendégség egy rettenetes tortúra volt! Illett meglátogatni mindenkit, de ember kellett legyen a talpán, aki ezt a rokoni szeretetet végigcsinálta! ,, Apámat gyerekkorától Zen- gőnek nevezték, mett örökké dallott, versezett, s uram bo- csá, a szent imádságokból es mesét fabrikált, s akkorán tódí- tott, hogy kétfelé álltak belé a filek. — No, hékás, te se éred talpon a végit! — inték gyakorta, de heába esett, mett valóságost dőlt belőle a figuraság. Borka ángyom beszélté, mint ejtette volt el puliszkástul a pu- liszkásfazakot, amikor apám hőnyárba egyet nagyot kátott a hátiba. — Né, mekkora hó nincs! — Juhpásztor-ivadék anyám, nagykunsági lány lévén, erősen ízett, de azt es hamar felejtő köztenk. Sohasem mesélt, ritkán danolt, hallgatag volt és setéten sűrű ba- bonasággal ojtott bé münköt. Egyszer egyedül tudva magit, így nótázott: „Idesanyám mír is adták fírjhez, Mír is adtál idegen legíny- hez...?” Apám, aki éppen fát hasíga- tott, felkapta a fejit, s szigorúan rázergette az ablakot: — Mír? Azír, hogy a rák a vetésre ne menjík! Drága anyám, az őt ért mó- kázásra sírvafakadott, mett suha nem érzett reá árva feje a magamat: én nem sírhatok! A szokás, a gyakorlat az volt, hogy a temetésekért fizettek. Ezt én először nem tudtam. Mikor jöttek a kislány szülei, visszautasítottam. Csak később derült ki: ezzel nagyon megszégyenítettem, megbántottam őket. Tény azonban, hogy később, ami pénzt a temetésekért kaptam, azt szabályszerűen elszórtam. Pedig hát nagyon takarékos, beosztó voltam egész életemben, de valahogy abból a pénzből nem tudtam volna olyat venni, ami maradandó. Végül is mikor és hogy történt, hogy elhagyta a szülőföldet Mihály Margit, akit a Hegyközökben az iaős asszonyok úgy szerettek: „Jaj, kedves csak addig maradjon, hogy maga temessen engem is!” — Az ötvenes évek legelején történt. A románok már újra visszajöttek, és Udvarhely, Csík és Háromszék megyéből a sportpályán gyűltek össze a székelyek. Én a templomban voltam, de behallatszott az üvöltözés, a lábdobogás. A fenyegetésektől felbőszültek a székelyek. A Malom-gátnál, a Küküllő mellett laktunk, rohantam haza, de mégis belekeveredtem a tömegbe. A saját fajtámat ennyire megvadulva még nem láttam! Tetőtől talpig átjárt az irtózat. Kilátástalanná vált a helyzet... Mi, fiatal tanítók sokat tanakodtunk. Megfogalmazódott: át kéne jönni! Úgy gondoltam, kijövök, írogatok, talán többet tudok használni, mintha maradok. Az indulatok nélkül, csaknem monoton csendességgel beszélő Mihály Margit elhallgat. Sóhajt. — Hát... nem tudom, jól cselekedtem-e?...Sütő írja valahol: aki áruló módon elhagyja népét, azt megátkozzák. Lehet, hogy velem ez történt. — Margitka! Nem lehet, hogy ez túlzás? Nem lehet, hogy az édesanyjától örökölt,, setéten sűrű babonaságnak" köszönhető? Csend telepszik közénk. — Rettenetes volt elszakadni a családtól! Pedig ők sem ellene, sem mellette nem szóltak! Hárman voltunk testvérek. Az öcsém tehetséges hegedűs, a nagyváradi filharmonikusok koncertmestere negyvenöt évesen, autóbalesetben meghalt. Meghalt a sógorom is, a húgom még él, özvegy lel- készné. Nem kaptam engedélyt, hogy az öcsém temetésére hazamenjek. A mai napig nem tudom feldolgozni magamban, hogy meghalt... „A háború után egyedül ke- rülköztem ideáira, s ecceriben idegen, s jövevény levők MaEgyenest úton levő bensőségesen meghitt családi házban. ,,Nagytatám gyakorta meséié: vót eccer egy ügön eszbeli ember, ugyan valóst gubermárton (3), vaj, mű? Oszt első szója vót annak Apafii Muhály fejedelem szemibe. Történik eccer, esment valamiféle magyar urak futták hezzok, oszt már nem es kérők, hanem követelők a segítséget. Eléálla akkor a gubermárton, s szóla: — Mán engedetem szómnak, naccságos urak, de amondó vónék, mű a magyarokat megsegéllénk mündenkor, de ük münköt vajeccer es suha I Ha, mese vót is, ígyformán vót! Őrlődő bástyája volt Erdély gyarországon. Mett ideát min- gyárást pofonokat kaptam. Az első csattant eképpen: — Na, ezzel is sokat nyertünk! Ez még magyarul se tud tisztességesen! A második csípősebbre sikeredett: — Ne mond! Ott még élnek magyarok? A harmadikra végképp megkeseredett bennem a lélek. Valakik végigbirizgálták a falut, ne engedjék táncolni a gyereki- ket, mert a szalajtott rumuny, román táncokat tanít nekik. Csak háromig számolám a pofonokat, mett aztán kaptam filsiketítőbbeket is. Alaposan megjárárfi valahány stációját a magam kálváriájának, de szerencsémre alyan ősek vére munkált bennem, kik akkor es helytállának, ha szíjut hasítottak hátikból." — Miután Pécsett a tanárképzőben oklevelet szereztem, először Látrányban tanítottam. Úgy gondolom, ez az idő volt életem legkedvesebb szakasza. Mihály Margit részben a táj, részben az emberek miatt, itt érezte először otthon magát. — Egy csodálatosan szép arcú özvegyasszony, Molnár- né Madarász Erzsébet adott szállást. A Don-kanyarban tűnt el a férje. Neki is jó volt valakivel lenni, nekem is. Előkerül egy történet. Egy este megy haza, az ágy szokatlanul kemény. Mi történhetett napközben vele? Másnap a háziasszony bevallja: a beszolgáltatás elől oda dúgott el három zsák búzát. — Magánál úgysem fogják keresni — mondta. így aztán, míg el nem fogyott, a búzán aludtam. Látrány után Szemesre vezetett az út, onnan Kaposvárra. Mihály Margit közben férjhez ment, fia született; és elvált. Egyedül, illetve Gosztonyi Zoltán Imre nevű fiával járta életútját. Aki a népművészet ifjú mestere, csodálatos faragásai vannak, akivel és a két unokájával él együtt Kaposváron, az Magyarországnak minden időkben. Mü mindig bizakodtunk, ma es ezt tesszük, de igen kevesecske a bizodal- munk...” A falakon, ^szobákban mindenütt csodálatosabbnál csodálatosabb székely hímzések. Mihály Margit maga tervezi, maga varrja ezeket a remekműveket. Mutatja, mi az a sub- rikozás, meg hogy egyszerre két-három munkán is dolgozik — mikor mihez van hangulata. Évek óta nem járt otthon, mert a székelyek sorsa annyira fájt a lelkének, hogy még a rádiót sem tudta végighallgatni. —Talán most, ezen a nyáron hazamegyek. Az erdélyiekben bízom. Annyi értelmes, tehetséges ember van, akikkel nyerni lehet! Csak egy kis támaszték kell nekik... ,,Mindezeknek utánna úgy tűnik, mégis fogott rajtam az átok, mett suha otthon nem voltam itthon. Való, hogy reám átkot mondtak, mikor el ide kiin- dulék, mert szemikben hűtlen őrizőként elhagytam a vártát. Kettészakajtotta a szüvemet, bár szelíd és könnyes átok volt, akár a nóta: „Megátkozott engem az édesanyám, hogy ne legyen se országom, se hazám, Csüpkebokor legyen majd a szállásom Ott se sokáig legyen maradásom. ” De az ifjúság töretlen bizakodásával hittem, hogy ideát jobban tudom szolgálni Erdélyt, s ezzel maradtam... A Biblia egy helyt azt mondja: A harcot megharcoltam, a hitet megtartottam. Én még ennyit veszek hezzá: ősi nyelvem megőrzöttem, mett valóságos Galapágosz szigete lett nekem Magyarország, s jómagam az őskövület rajta... ” Mihály Margit ül az antik íróasztalnál, kincseket érő emléktárgyai között. És meséket ír... Vörös Márta Fotó: Jakab Judit mi örömben-búban való keser- édes figurázásinkra. Az iskola észrevétlen sajátíttatta el velem az irodalmi nyelvet, de az ősi nyelvezet zenéje máig él bennem kiirthatat- lanul, s bévülteljességgel így beszélem az édességest." Erdélyben a hegyközökben tanított és papként működött Mihály Margit. A tanítóval együtt abban az időben kántori oklevelet is kaptak a hallgatók. —A hegyközök apró kis települések, azért is hívták így, mert a völgyeket gyakran elöntötte a víz. Mindenféle papi teendőt el kellett látnom. Temettem is. Az első egy nyolc- hónapos kislány volt. Nehéz volt. Csak erősítettem
