Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)

1990-05-17 / 19. szám

1990. május 10., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Bocsánatkérés Batthyány Lajostól Tovább tallózva az 1870. június 10-i napilapok esti kiadásában, mindegyiknek az első oldalán, kiemelt helyen találjuk az országos gyászünne­pet lezáró requiemről szóló tudósítást. Ne kom­mentáljuk az eseményt, ne tördeljük darabokra a tudósítást. Adjuk közre újólag csorbítatlanul, mintha csak tegnap jelent volna meg. „A requiem Ma délelőt 10 órakor tartatott meg az ünnepé­lyes gyászisteni-tisztelet a belvárosi plébánia- templomban. A templom hajója fényesen fel volt díszítve; a hajó közepén a pompás gyászravatal állt számtalan gyertyától környezve. A ravatalt magyar díszruhás polgárok állották körül. E ra­vatal melletti padsorokban balra az elhunyt csa­ládja ült, jobb oldal a minisztérium számára volt fenntartva. A családból Batthyány Lajosnén, két leányán és fián kívül megjelent több rokon Zichy gr., Odescalchi Arthur herczeg stb. A miniszterek körül csak Andrássy Gy. gr. miniszterelnököt ps nejét s Horváth B. minisztert láttuk jelen. Jelen voltak Somssich Pái, Gajzágó Salamon, Bittó István képviselőházi elnökök, Tóth Vilmos államtitkár, számos képviselő úgy a jobb, mint a baloldal részéről, Pestmegye kül­döttsége Beöthy Lajos alispán és Pestvárosé, Gamperi polgármester vezetése alatt; több más megye és város küldöttei s végre nagy számú díszes közönség. A gyászszertartást Szabó József fölszentelt püspök végezte, mellette Schwendtner pest­belvárosi és Ráth buda-várbeli plébános segéd­keztek. A pesti zenekedvelők egylete előadta Mozart nagyszerű requiemét, melyben a magánrésze­ket Kvassayné asszony, Neszveda Anna kisasz- szony, Hajós és Kőszeghy urak a nemzeti szín­házból vállalták el és vitték keresztül kitűnő si­kerrel. Különösen megható volt a nagy ,dies irae’, gyönyörű sólóival. A requiem után a zenekedvelők egylete Moso- nyi Mihály új ‘liberá'-ját adta elő, mivel a gyász- szertartás és a Batthyány-ünnepély véget ért.” Ez a válasz arra a meggondolatlan szakértői kijelentésre, hogy „Az akkori kormány tagjai sem vettek részt a második temetésen”. S amint arról már az előzőekben meggyőződhettünk, az az állítás sem igaz, hogy „a sírt újra a ference­sek szentelték be”. 20. Sokat köszönhetünk ^ tudós történészeknek. Ismereteik gazdagsága esetenként lenyűgöző. Annál hihetetlenebb, ha egyszer-egyszer egé­szen érthetetlen felszínességre bukkanunk. Ilyen felszínességről tanúskodik a Batthyány Lajos születési időpontja körüli összevisszaság. A koncepciós hadbírósági per aktái követke­zetesen így kezdődnek: „Gróf Batthyány Lajos, pozsonyi születésű, negyvenéves, nős, római katolikus, három gyermeke van” stb. S mivel 1849-ben keletkeztek ezek az akták, gépiesen 1809-et tekintették az áldozat születési évének. 1870-ben, amikor a második országos kegyeleti demonstrációnak szánt temetésre készültek, sorra jelentek meg a fővárosban és vidéken a Batthyány életét ismertető írások. Ezekben kivé­tel nélkül 1809 olvasható a mártír születési éve­ként. Mivel hibátlan volt ez az egyöntetűség, senki nem látott okot a kételkedésre, sőt a kér­dés föl sem ötlött. De mégsem lehet jó az az 1809, mert a mau­zóleum homlokzatán meg ez áll: „Gróf Batthyá­ny Lajos Magyarország első miniszterelnöke született 1807. február 11-én”. Tisztázódott, hogy ez az adat a hiteles. Köszönhetjük egy fá­radhatatlan, lelkiismeretes kutatónak, aki hosz- szú időn át gyűjtötte a pontos dátum megállapít­hatóságához szükséges bizonyítékokat. A kapcsolódási láncolatból nem hagyhatta ki a pozsonyi Szent Márton-dómot, ahol Batthyányt megkeresztelték. írásos kéréssel kellett fordul­nia a Szlovák Kulturális Minisztériumhoz. Innen fogalmazták az alábbi levelet: „...mellékelten megküldjük Batthyány Lajos 1807. február 11 -én születéséről — a bratislavai Szent Már- ton-dómbeli anyakönyvi bejegyzésről készített 2 db fotókópiát. Publikálásuk esetén szükséges jelezniük az anyakönyvi kivonat helyét—azaz a bratislavai Állami Területi Levéltárat.” A fotókópia alapján, a kutató közbenjárására javították ki a mauzóleumon február 14-ét fe­bruár 11-re. Az évszámhoz nem kellett hozzá­nyúlni. Gondolhatnánk, ezzel rendben is van a dolog. Korántsem. Vegyük elő bármelyik lexikont, azokban kivétel nélkül az 1806-os évszám sze­repel. Kiderül ebből, hogy a szócikk szerzői — vagyis tudományos tekintéllyel bíró szakembe­rek — soha nem vettek még annyi fáradságot sem, hogy ellátogassanak életükben legalább egyszer a Batthyány-mauzóleumhoz, s rápil­lantsanak a messziről jól olvasható, kőbe vésett nagyszámokra: 1807. Ezzel szemben asztal melletti kényelmesség­gel, szolgai átmásolással adták kézről kézre a hibát. Az első, egyszersmind a legkevésbé okol­ható tévedő Nagy Iván volt, aki alapvető művé­ben, a 13 kötetes Magyarország családaiczíme- rekkel és nemzedékrendbeli táblákkal-ban írta le először a rossz dátumot. Ő még nem tekinthetett a mauzóleum homlokzatára, mert nagy munká­jának utolsó kötete 1868-ban jelent meg. Kem- pelen Bélának, a Magyar nemesi családok című szintén híres mű szerzőjének már módja lett vol­na a helyesbítésre. A ,Pallas Nagy Lexikonra, a Révai Lexikonra, az Új Idők Lexikonára, az Új Magyar Lexikonra már semmi mentség nem található, a Magyar Életrajzi Lexikon Batthyány- szócikkének szerzőjét pedig egyenesen el kell marasztalni. A Pallós Nagy Lexikonától kezdő­dően többszörös alkalom kínálkozott a mauzó- leumi felirat és a lexikoni közlések közötti eltérés kiküszöbölésére. így sajnos el nem hárítható az a kényelmetlen megjegyzés, hogy minden ha­nyagság rokon a hiteltelenséggel. Márpedig az a tény, hogy az összes későbbi lexikonszerző az első tévedőre hárítja a felelősséget az adathűsé­gért, enyhe véleménnyel is hanyagságnak mondható. Formailag kifogástalannak látszó nyilvántar­tást vezetnek a Kerepesi temető védett síremlé­keiről. Természetesen itt vigyáznak a Batthyá- ny-mauzóleum adatait tartalmazó kartotékra is. Ezen határozott, gondosan rajzolt, tussal húzott számok közük: a mauzóleum 1871-ben készült el. Hát nem. S megint fel kell hívni a figyelmet: a tévedésnél nagyobb hiba a feladat megkerülé­se. Ez esetben még az sem állítható, hogy körül­ményes a valódi adat felkutatása. Megismerhe­tő az, csak némi fáradságba kerül. A mauzóleum elkészülte és beszentelése azonos időpontú Batthyány Lajos harmadik temetésével. Mint az előbbiekben részletesen megismerhettük a mártíromság, majd a nemzeti gyász-tiszteleta­dás történetét, immár tudjuk, hogy a kutatónak bőséges forrásanyag áll rendelkezésére. Ennek ellenére valótlannál valótlanabb állításokat en­gedtek meg maguknak némely nyilatkozók sza­kértői minőségben. Ami a harmadik temetést il­leti, arról egyáltalán nem áll rendelkezésre bősé­ges forrásanyag. Rejtély, honnan vették azt az 1871-et. Ha ellenőrizetlen feltételezés alapján írták rá a kartonra, akkor az eljárás egyenes lel­kiismeretlenség. Megcsúfolása mindenféle komolyságnak, tiszteletlenség a tudományos­sággal szemben, cinikus hányavetiség a kegye­leti kötelesség rovására. Ne mondjuk, hogy ez történt, legyen a hang­súly a „ha” szócskán. Tételezzük fel, hogy a dá­tum megállapítójának volt valami támpontja, még ha félrevezető is. A további fejtegetés helyett inkább ide iktatok néhány híradást, amelyet a korabeli sajtó betű­óceánjából halászgattam ki. „Egy éve múlt körülbelül, hogy a Batthyány- emlékbizottság az aláírási íveket az 1848-ki nemzeti s alkotmányos átalakulásunk egyik ve­zérének s egyszersmind vértanújának megdi- csőítésére czélzó emlékre szétküldözte. A kö­zönség lelkesedéssel fogadta a szintoly haza­fias mint kegyeletes ügyet, s annak pártolása által nem kevésbé tisztelte meg önmagát, mint a megdicsőítendő nagy hazafit. Húszezer s né­hány száz forint gyűlt össze az aláírásokkal. A bizottság e siker által buzdítva, pályázatot hirdetett az emlék tervére. A beérkezett pálya­művek közül azon terv találtatott legczélsze- rűbbnek, melyet e (mellékelt) rajz előtüntet. A bizottság örömmel tette meg az előkészületeket e terv létesítésére, mert az szépségében és nagyszerűségében a megdicsőítendőhöz szin­toly méltó, mint a magyar hazafias közönség­hez. Ámde a legnagyobb szigorral és takarékos­sággal készült költségvetés szerint még mintegy 15 000 ft szükségeltetnék, a már begyűlt összeg felett a mű felállítására. Az emlék-bizottság tehát újabban is azon reménnyel fordul a hazafias érzelmű közönség­hez és szólítja föl azt újabb aláírásokra, hogy a nemzeti alkotmányos szabadság dicső vértanú­jának tervezett emlékét nem hagyandja azon sorsra jutni, amely más jeleseink régebben ter­vezett emlékeit érte: hogy megkezdjük, de bevé­gezni, létesíteni nem tudjuk. Hazafiak! Honleányok! Ne engedjük magunk­ra bizonyodni ama vádat, mely többször s talán nem mindig alaptalanul emeltetett a magyar faj­ra: hogy lelkesedése múlékony s nyomtalanul enyészik el; hogy a kezdetnél nemesnek látszó tüze csak szalmatűz volt. Legyünk kitartók, és a mit nemesen felgerjed­ve megkezdtünk, állhatatosan hajtsuk végre! ír­junk alá! Pesten, 1871-ki ápr. 6-án. Az emlékbizottság nevében: Horváth Mihály, a bizottság elnöke." Bízvást mellőzhetünk sok további részletet, s esztendőket haladhatunk előre az időben, mire a legközelebbi, figyelmet érdemlő közlésre talá­lunk. ( 1874. január 11-én: ,,A Batthyány-mauzó- leumra br. Podmaniczky Frigyes, egy névtelen adakozó részéről 500 Frt-ot adott át a bizott­mány pénztárnokának. E mauzóleum már befe­jezéséhez áll közel a kerepesúti temetőben.” 1874. február 1-én: „A Batthyány-mauzó- leumra jan. 25-ig 36 571 Frt. 24 kr. gyűlt össze. Az építkezés befejezéséhez közeledvén fölké­retnek mindazok, kik gyűjtőíveiket be nem küld­ték, legyenek szívesek azokat mielőbb beszol­gáltatni Sztupa György pénztárnoknál." 1874. május 26-án: „Gróf Batthyány Lajos tetemei ma délelőtt tétettek át az új mausoleum- ba; az ünnepély egészen csendben ment végbe, jelen volt a mausoleum bizottság elnöke Horváth Mihály püspök és a bizottság többi tagjai, a város részéről a főpolgármester és a főjegyző. A szer­tartást Ráth József esperes apát végezé. A mausoleum a kerepesi út melletti temető legna­gyobb monumentális síremléke.” Amely síremléket Schickedanz Albert, akkor még fiatal, Sziléziából bevándorolt építőművész tervezte. Kevés elismerés jutott az alkotónak. Sokkal kevesebb, mint amennyi megillette volna tehetsége és becsületes munkássága után. Mert a neoklasszicista modort kedvelte, halála­kor kíméletlen egyoldalúsággal csepülte le a Nyugatban Elek Arthur, a szecesszió harcos képviselője. 21. E dolgozat írása közben a forró kása kerülge­tése helyett mindvégig az egyenes beszédnél maradtam. Most, az utolsó fejezetben sem te­szek másként, amikor az elköszönő gondolatok fogalmazásához látok. Évtizedek óta fájdalommal tapasztalom, mek­kora erőszakossággal rongálja az erkölcsiségtől el nem vonatkoztatható humán tudományok hi­telét a lelketlen áltárgyilagosság. Más szóval az érzelmi közöny, rosszabb esetben az antiérzé- sek kiélése a tudományosság ürügyével. S mert az efféle működés eleve morál nélküli, a működő nem zavartatja magát a tényéktől; mi több, arra a hírhedt alapállásra helyezkedik, hogy „annál rosszabb a tényeknek”. Az ilyképp teljes önké­nyességgel kezelt tényeket csak valami meddő, elvont teória szemléltető ábráivá fokozzák le. Arra való nekik a téma, hogy alkalmat adjon az okoskodásra. Alibiként szolgál a magánvéle­mény tudományos pózból való kinyilatkoztatá­sára. Ennélfogva nem lényeges a valóság feltá­rásában a kutatás tárgya, hanem csupán eszköz az előre kigondolt eszméhez, sok esetben a nem túl jóindulatú rögeszméhez. Gondoljunk a Balkán-háborúk előtti Török Bi­rodalomra, Európa beteg emberére. Széltében- hosszában ismerték a hajdani büszke nagyhata­lom határőreinek undorító korruptságát. E tiszt­viselők hivatali züllöttsége már a határon elárul­ta, hogy milyen a közélet minősége Isztambul­ban. Ez a példa nem párhuzam, csak hasonlat. Sántítás nélkül kapcsolható a hasonlathoz a megállapítás: a Batthyány-mauzóleum meggya- lázásában, kirablásában közvetett bűnrészes a nemzeti hagyományokhoz méltatlan közgondol­kodás. Azokról pedig, akik elég bátrak folyama­tosan torz irányba szorítani ezt az önveszélyes közgondolkodást, én nem vagyok elég bátor vé­leményt mondani. De nem is kell. A kiábrándító tények szomorú beszéde már rég meghaladta az írott szavak erejét. Persze nagy kérdés, hogy kik hajlandók meghallani ezt a tények nyelvén szóló beszédet. Félő: sokan vannak ugyan a felelős hallók, ám szándékos szórakozottsággal úgy tesznek, mintha szellemi és morális állapotunk viruló egészségnek örvendene. Kérdés után megint kérdés, az a bizonyos klasszikus: kinek hasz­nál?... Munkám során szándékosan hallgattam el személy- és újságneveket, illetve könyvcímeket. Vakmerőség lenne azt állítanom, hogy írásom­ban nincs tévedés. Azt viszont bízvást mondha­tom, hogy az adatokat, dátumokat, idézeteket az elvárható lelkiismeretességgel kutattam fel és ellenőriztem többszörösen. Szépíró létemre engem nem kötelez semmiféle tudományos pedantéria. Mellőzhettem a lábjegyzetelést, az igazoló hivatkozásokat, a források megnevezé­sét. Aki kételkedik közléseim hitelességében, az igen egyszerű eljárással ejtheti meg az ellenőr­zést. Levéltárakban, könyvtárakban, dokumen­tációs központokban előkeresheti a témára vo­natkozó irományokat. Bejárhatja, megvizsgál­hatja az általam említett helyszíneket, objektu­mokat. Gyorsabban fog haladni, amiként az nekem sikerülhetett, mert néhány eleddig ha­nyagolt nyomjelzőt találhat e jelen dolgozatban. Különben pedig senkivel nem kívánok én ve­télkedni szakértelem és témaismeret dolgában. Befejezésül emlékeztetnék arra, amit az elején már említettem: kínzott a szégyen, hogy akkora gyalázat, mint a Batthyány-mauzóleum meg- szentségtelepítése, előfordulhatott itt és most, az én hazámban, az én életidőmben. Elfogadva a közös felelősség reám eső hányadát, szem­be akartam nézni megvallott szégyenemmel.. A magam nevében ezzel az írással kérek bocsá­natot Batthyány Lajostól. * . Záradékul ideiktatom a Batthyány-örökmé- cses keletkezésének rövid történetét. Azért te­szem, mert adatgyűjtő munkám során tudtam meg, miért éppen örökmécses, s nem valami más monumentum jelöli a mártíromság helyszí­nét. Ami számunkra oly nyilvánvaló, ami oly magától értetődőn él a köztudatban, annak egészen eredeti magyarázata van. Részletesen ismertettük az 1870. évi második temetés történetét. Ehhez tartozik az itt követke­ző érdekes korabeli híradás. „Volt még az ünnepélynek egy sajátságos je­lenete is, amelyet az előleges terv nem foglalt magában. Színhelye azon gyászos emlékű tér, hol Batthyány két évtizeddel ezelőtt kimúlt, az újépület megett a fatér felé nyúló akáczsor. Azon a helyen, hol Batthyány térdelt, a fasor egyik fá­jára egy babérkoszorút, a másikra egy gyászfá­tyollal bevont nefelejtsfüzért illesztett egy isme­retlen kéz. A babér felett egy kis olajmécs lobo­gott. A két fa ezen egyszerű jelentős díszét csak a temetkezés órájában vették észre, de még másnap is látható volt. A szabad ég alatt, a kato­nai laktanya közelében nem találkozott kéz, mely hozzá akart vagy mert volna nyúlni a nagy halottnak szentelt békés áldozathoz.” A századfordulón még sokan emlékeztek erre az epizódra. Többek között Surányi József, a Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bi­zottságának tagja, egyúttal a Pesti Napló kiadó­ja. Miután 1897-ben lebontották az Újépületet és sor került a régi Lipótváros nagyszabású rende­zésére, Surányi József javasolta a törvényható­sági bizottság évi közgyűlésén 1905. október 6-án, hogy vértanúemlék gyanánt állítsanak dí­szes örökégő lámpát Batthyány mártírhalálának helyszínére. A közgyűlés egyhangúlag elfogad­ta az indítványt, és megszavazott húszezer ko­ronát a határozat kivitelezésére. Meghirdették a pályázatot, amelynek első dí­ját Pogány Móricz székely építőművész nyerte el 1907. február 25-én. A tervező, élvezve a Magyar Mérnök- és Építészegylet osztatlan támogatását is, 1909 szeptemberében mutatta be a mű részletes tervét és a költségvetést. Mi­vel a már megszavazott húszezer korona kevés­nek bizonyult, újabb harmincezer koronás ki­egészítést engedélyezett a főváros közgyűlése. A végleges pályatervet 1910. március 12-én hggytákjóvá. Sorrendiségi okból nem ütemezhették be egy^ hamar a kivitelezést, majd az első világháború miatt kellett elnapolni a határozat megvalósítá­sát. Csak 1925-ben emlékeztette Budapest Székesfőváros vezetőit Wildner Ödön, a képző- művészeti bizottság tagja, hogy ideje lenne már felállítani a Batthyány emlékének szentelt örök­égőt. Kezdeményezését felkarolva ismét kap­csolatba lépett a fővárosi tanács Pogány Móric pályázatnyertes építőművésszel, aki hivatalos kívánságra új költségvetést készített. Lévén csúcspontján az első világháborút követő inflá­ció, amikor a monarchia idejéből való korona a végnapjait élte, az új pénznemnek számító pen­gőt pedig még nem bocsátották ki, csillagászati számot mutatott a költségvetés végösszege. De ellenvetés nélkül megadta a főváros az 560 millió koronát. 1926. május 6-án született meg az igenlő határozat. Késedelem nélkül hozzálát­tak a kivitelezéshez, és az év október elejére el is készült az örökmécses, amely súlyosan meg­rongálódott Budapest ostromakor, 1945 január­jában, de ma már ismét eredeti formájában jelöli Batthyány Lajos kivégzésének helyét. 1926. október 6-án délelőtt avatták fel ünne­pélyesen a vértanúemléket. Protokoll szerint vi­téz Nagybányai Horthy Miklós volt a legfonto­sabb jelenlevő. Valójában a vértanú még életben lévő fia, a nyolcvanesztendős gróf Batthyány Elemér. Még hároméves sem volt, amikor Hay- nau követelésére Olmützből Budára szállították a megbilincselt hadbírósági elítélteket. Batthyá­ny Lajos ott Pozsonyban, a rabszállító hajó fe­délzetén térdére vehette egy-két percre kisfiát, s megeredtek a könnyei, amikor tiszta értelmes magyar szavakat hallott a gyermektől, aki még nem tudott beszélni, amikor őt, az apát elhurcol­ták 1849 januárjában a Károlyi-palotából. Ez a néhai gyermek most fehér szakállú ag­gastyán volt. Egyvalaki múlta felül életkorban az örökmécsest felavató ünnepségen. Lobó István, a kilencvenhat éves egykori honvéd, a budapesti rokkantház lakója. Két ápolónővér vigyázott a rogyadozó léptű matuzsálemre. Odaültették szegényt a Károlyi, Festetich, Csekonics grófok köze. Hogy miféle pillanatnyi hivatalos nagyságok vettek részt azon az 1926. október 6-i avatóün­nepen, merő esetlegesség. Hasonlíthatatlanul fontosabb, ami emberi fogalmak szerint örökfé­nyűvé teszi a mécses rubinlángját. S ez a nem­zeti felelősségtudat folytonossága. Az otthon őrzésének kötelessége. A hazaban lakhatás megszolgált joga. Mert ha igaz, hogy a haza a nemzet történelmi otthona, akkor a közösség érdekei által megszabott kötelességvállalás nél­kül nem illet meg bennünket a tulajdonjog a törté­nelmi otthonhoz. Amit jelképez a Batthyány-örökmécses, arra kell vigyázni. A lángra, amelynek folytonos fé­nyénél mindenkor meggyújthatjuk az igazságos múltlátás és az értelmes előrenézés világító szövétnekét. Aszófő, 1989. június 16. (Vége)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom