Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-07 / 82. szám

1990. április 7., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 JÓZSEF ATTILA: A költő hasztalan vonít Ős patkány teijeszt kórt miköztünk. a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. S mert a nemzetekből a szellem nemfacsar nedves jogokat, hát egymás ellen új gyalázat serkentiJöl a fajokat. Az elnyomás csapatban károg, élő szívre, mint dögre száll — s a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál. S mint a sakál, mely csillagoknak fordul kihányni hangjait, egünkre, hol kínok ragyognak, a költő hasztalan vonít... Óh csillagok, ti! Rozsdás, durva vas törökül körös körül, hányszor telkembe vagytok szúrva — (itt csak meghalni sikerül). S mégis bízom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár!... Bízom hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már. Majd a szabadság békessége is e\jön, finomul a kín — s minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain. KIRÁLY LAJOS ÖREG BARÁTAINK PANASZAIBÓL Hullatjuk őszülő hajszálainkat Megválunk beteg fogainktól Bőrünkön redők sokasodnak Roppannak meszes ízületek Elnehezülnek lépések mozdulatok Szemeinket beszövi a hályog Elmaradnak levelek üzenetek Ellenségeink lassan fogynak És hasonlóképpen régi barátaink te, ahogy ül az al- eli odakünn a fel­újságpapírral zö- Dlja a papírt, min­úttal macskát lát- ubbasztott a dívá- képei, melyekről adnék ismertem a ä Rippl-Rónai tus- nyainak, és Bálint >lajfestményének. aen. Ritkán szólt, / mondatai össze- \atra szikrázott fel zínvonalán tréfál- glátásait hamaro- ;zcm, megkérdez- Holdbéli csónakos ezt a remek dara- laszolta:„Valami- óbb megnéztem: a aeg arra, hogy rit- sebb darabokat", ■ik. Legutolsó ver- :s világosság van, n tudta megalkot- rővel, labilis lelki Búcsúzáskor Károlyi Amy elővette a polc­ról a Kútbanézőt. Felütötte a címlapnál. Sán­dor nehézkesen fogta mega tollat, kereste raj­ta ujjai helyét. Aztán — hosszas összpontosí­tás után — leírt egy óriási, reszketeg „W"-t, meg egy kisebb, megbillent „S"-et. Kereste a neve kezdőbetűit. Erről eszembe jutott, men­nyit mesélt korábban a családjáról, meg a nevéről: hogyan bukkannak fel a régmúlt szá­zadokban a Weöresek hol itt, hol ott — egy költőelődje is ismert, Nyéki Vörös Mátyás, aki a nevét hol Weresnek, hogy Weöresnek írja, bár nem tudni, rokona-e valójában.Meg arról is szót ejtett, hogy nevének kiejtése komisz talány: lehet veresnek, vörösnek, vé­resnek mondani, de maga sem tudja, melyik a helyes, hogyan ejtették valaha. Végül, ahogy a két névbetűt sikerült lekörmölnie, odaírta a könyv lapjára az esztendőt is. Ez sem ment könnyen. A 19-et még?sak sikerült lejegyez­nie, de az évtizedet már „súgni" kellett neki: előbb egy újabb kilencest próbált kanyarítani a tolla, mintha gondolatai az elkövetkező év­tizedben járnának. Aztán egy apró hetessel zárta az évszámot. Innyi a legutolsó dedikáció. Semmi F. rajz/ semmi fintorgó ötlet, semmi sze­szélyes ákombákom. Két reszketeg betű, meg egy évszám. És ami megdöbbentő, ahogy továbbhaladt az írással, a betűk és a számok mérete egyre csökkent. A "W" még óriási, de a hetes, mely a sort zárja, talán ha ti- zedrésze a kezdőbetűnek. És: pontot sehova sem tett, így valósággal összemosodnaka be­tűjelek a bizonytalan évszámmal: W SI 9 8 7 Költészet napja, ‘90 Manapság—érthető indulat­tal, de nem mindig érthető és el­fogadható gondolatisággal — szinte mindent megkérdőjele­zünk, ami az elmúlt negyven- egynéhány esztendő terméke. Am még ettől függetlenül is megkérdezhetné akárki, hogy ugyan mi szükség van a költé­szet napjára 1990-ben, mi szük­ség volt eddig, s hogy miért éppen a költészetnek van nap­ja? Ezekre a kérdésekre nem­csak lehetséges, de szükséges is a válasz. Valóban a pártállam sztáli­nista szemléletének terméke lenne a költészet napja? Az idő­pont oda sorolná, de a szemlé­let nem. Akárki volt is a kitalá­lója ennek az ünnepnek, s bár­mi volt is a szándéka vele: ered­ményében jót cselekedett. A magyar költészetben ugyanis a magyarság önmaga létet, nem­zeti öntudatát ünnepelhette meg — bármilyenek voltak is a körülmények. S ez egyben ma­gyarázat arra is, hogy miért éppen a költészet műneme kap­ta meg ezt az ünnepet. Nem kívánom lekicsinylem sem más irodalmi műnemek, sem más művészeti ágak, vagy tudomá­nyok teljesítményeit amikor cáfolhatatlannak tartom azt, hogy a magyarság ez idáig önmagáról és önmaga megőr­zéséről a legtöbbet költészeté­ből tudhatott meg. Ezt lehet erénynek tekinteni, lehet fo­f yatékosságnak, mégis így van. rény azért bizonyosan, mert egyáltalán volt, adódott olyan anyag, és abban olyan érték­rend, ami ezt a tudást lehetővé tette. Fogyatékosság azért bizo­nyosan, mert nem adódott kellő számú és értékű más anyag és értékrend, amely ugyanezt a fajta megismerést segítette vol­na. Mert hiszen gyönyörű az, ha egy népnek nagy költészete van, de az se megvetendő, ha tartósan normális társadalmi életre nyílik lehetősége, ha nem kell a puszta megmaradásért küzdenie, s ha minden gyer­mek olyan értékrendbe születik bele, és olyanban nő fel, ami­lyent nyugodt lélekkel elfogad­hat a magáénak. Tudjuk, nálunk évszázadok óta a valóságos élet és a valódi közötti .szakadékot elsősorban a költészet hidalta át. Ezért let­tünk és maradtunk álmok ál­modéi? S ha igen, mi tehetünk róla elsősorban? Mátyás király­nak éppen ötszáz évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta — bár­mekkora volt is országunk te­rülete —kis nép voltunk, amely nem rendelkezett a saját sorsa­vai saját belátása és akarata sze­rint, amelynek tehát állandóan alkalmazkodnia kellett az euró- ai és ázsiai nagyhatalmakhoz, ogy megmaradhasson nyel­vében és nemzetében is. S ha belegondolunk ennek az ötszáz esztendőnek a történelmébe, bizony kevés az olyan ese­mény, kevés az olyan időszak, amelyre büszkék lehetünk, s amire, okkal, büszkék va­& gyünk, azok is rendre kudarc­cal vagy félsikerrel végződtek. A magyar költészet pontosan átérezte és meglátta ennek a nemzeti történelemnek a való­ságos menetét, látta a kiáltó hi­ányt, s így a sürgető feladatot is, s ennek felelt meg a reformáció írói és Balassi Bálint óta folya­matosan — bár természetsze­rűen változó tehetséggel. Még­is, a magyar felvilágosodás kora óta állandó a nagy magyar költészet árama, s ez létezik még akkor is, ha a mindenkori társadalomnak csak egy töre­déke vesz róla igazán tudo­mást. Három évtizeddel ezelőtt, a költészet napjának megszületé­sekor „népszerű" volt a magyar klasszikusok és kortársi költé­szet: még tízezer példány is el­fogyott egy-egy jelentős élő köl­tőnk új verseskönyvéből, s volt, amikor utánnyomásra is szük­ség volt, hogy jusson minden versbarátnak. Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János, Váci Mihály sikere részben a szuverénül gondolkodó művészet igazság­erejének volt a következménye, részben pedig annak az olvasói fogékonyságnak, amelyet a hatvanas évek bizakodóbb, va­lódi fejlődést ígérő légköre erő­sített. Korántsem a bőség kosa­ra jelent meg még előttünk, de valami hasonló a korábbi nyo­morévekhez képest, s a kenyér éhének csillapultával kezdett megmutatkozni éhe a szónak is; ígérkezett a szellem napvilá­gának eljövetele. Mindez ma már történelmi múlt. Más szinten ugyan, de Nyugat-Európával összevetve ismét csak a nyomor esztendei ígéfkeznek a magyarság szám­belileg döntő többségének kö­zeli jövőül, s egy ilyen helyzet­ben a szép szó éhénél előbbre- való a kenyér. A kenyér követe­lésével vitatkozni nem lehet: mindennapi kenyerünk a leg­főbb parancs. Egyet azonban nem szabad elfelednünk. Szép szó, költészet — és természete­sen még sok minden egyéb — nélkül soha nem lesz elegendő kenyér sem. Petőfi Sándor ne­vezetes költeményében tudato­san használta a mindenki és a minden szavakat, mert bár vol­tak illúziói az eszményi társa­dalmat illetően, azt ő is ponto­san tudta, hogy mindenki szá­mára csak akkor jöhet el a bőség és a szellem világa, ha előbb egyeseknek (osztályoknak, ré­tegeknek) módjuk lesz anyagi és szellemi értékekben gazda­godni. A kilencvenes évek nem úgy köszöntenek hazánkra, hogy anyagi bőséget ígérnek. Ám abban bizonyosak lehetünk, hogy tudás nélkül, a szellemi értékek, s köztük a költészet birtokbavétele nélkül helyze­tünk jóra nem fordulhat. Vasy Géza SZIRMAY ENDRE Még énekelhet Mint akinek csak egy története van, egy lehetősége — és egyetlen titka, aki menne a hívó úton bátran, de a szabadság kapuja most sincs nyitva, várna egy társra, biztató baráti szóra, de a csöndben sehonnan, senki sem felel, vágyainak kincses reménye ködbe fúlva tört némasággal szinte énekel. Mint akinek egyetlen szerelme van, egy reménye, otthona, egy menedéke, akitől elvették féltett igazát, akit kifosztott a háború réme; de még dajkálja a szépség szent hitét, hogy ember-arcú világot teremthet, hogy a pusztító árnyékok felett még a béke kórusában énekelhet. Csillagsorsok és embersorsok Az elmúlt években egy-egy művészeti irány­zat, egy-egy korszak grafikai művészetével is­mertette meg kö­zönségét a Szép- művészeti Mú­zeum. Majd te­matikus kiállí­tások következ­tek. így is, úgy is a világ garafikai művészetének él­vonalából szár­mazó kollekció­ból válogathat­tak a tárlatok ren­dezői. Hiszen köztudomású, milyen gazdag, s európai viszonylatban is jelen­tős a múzeum grafikai tára. Most július elsejéig látható a Csillagsorsok és embersorsok című, kétszáznál is több 16— 17—18. századi, főleg németal­földi rézmetszetet, rézkarcot tartalmazó kiállítás. A grafikák legnagyobb része most szere­pel először közönség előtt, pél­dául azok, amelyeket az Ester- házy-gyűjteményből éppen erre az alkalomra válogatott ki, és restauráltatok a kiállítás ren­dezője, dr. Bodnár Szilvia. A grafikák közös tematikája az az ókori megfogalmazás, amely szerint az ember és a vi­lágmindenség egységes. Legin­kább abban, hogy „minden lé­tező, az ember, a földi világ és a világegyetem négy alapelem­ből áll: levegőből, tűzből, föld­ből és vízből. E négyes felosztás analógiájára négy évszakot, négy életkort, négy szélirányt, ugyanennyi napszakot, alap­minőséget (meleg, hideg, ned­Goltzius: Tűz vés, száraz), négy testnedvet és vérmérsékletet különböztettek meg." A négyes egységet rit­kábban hetes vagy ötös osztású csoportokkal is felváltják: hét bolygó, hét szabad művészet, hét erény, hét főbűn, öt érzék stb. A fenti jelenségek, minősé­gek, tulajdonságok allegorikus ábrázolásával találkozhat a né­ző a kiállításon. Leggyakoribb a négy évszak és a négy életkor megjelenítése allegóriák, zsá­nerképek, tájképek formájá­ban. A karcokat magyarázó versekkel, a témához kapcso­lódó sorokkal egészítették ki. Dürer, Jan van de Velde, Hendrik Goltzius, és mások metszetei kimagasló művészeti értéket képviselnek. Számunk­ra felettébb érdekes az a 15. szá­zadi planétasorozat, amelyet a Magyar Tudományos Akadé­mia könyvtára kölcsönzött a múzeumnak a különleges alka­lomra. A színe­zett tollrajzokon a bolygókat kop- jás zászlót tartó lovas alakok sze­mélyesítik meg. A Napot Zsig- mond" király, a Vénuszt a király felesége, Borbá­la. A sorozatot egy 15. század eleji német kéz- irattöredék, Konrad Kyeser zsoldoskapitány Belliforti című hadtudományi munkájának lap­jain lelték fel. (kádár)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom