Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-06 / 81. szám
1990. április 6., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 TÉKA Bocsánatkérés Batthyány Lajostól 1. Lettlégyen bármi, amit túlzásba viszünk, óhatatlanul a visszájára fordul. így van ez még a tárgyilagossággal is, ami rögtön áltárgyilagossággá változik, ha a megnevezés módja nem fejezi ki a tények súlyát. Ilyesmivel találkoztam 1987 januárjában, amikor ezen az MTI-híren akadt meg a szémem az újságokban: „Műemlékron- gálót keres a rendőrség.” Arra gondolhattam, hogy megint leszaggatták a jáki templom vörös lemez esőcsatornáit. Esetleg megcsonkították az egyik Nepomuki Szent János szobrot. Vagy elloptak valamelyik öreg városunkban egy barokk kovácsoltvas kapuszárnyat, amint az néhányszor már megtörtént. Holott az MTI-hírnek rögtön a címében ezt kellett volna tárgyilagosan országgá jajdulnia: „Feltörték és kirabolták a Batthyány-mauzóleu- mot!” Ugyanis vannak vérlázító esetek, amikor a felháborodás, az elégtételért kiáltás az egyedül tárgyilagos. 2. Születhetett bármilyen gazdagnak és előkelőnek gróf Batthyány Lajos, csillagzata mégis rossznak bizonyult. Sorsbéli szerencsétlenség dolgában kevés a hozzá hasonló nemzeti nagyjaink között. Emlékével háládatlanul bánik az utókor. Csak a mártíromsága okán részesül némi kegyeletben. Pedig ha elkerüli a rettenetes halálnemet és csendben megéri a prózai öregséget, akkor is antik méretű jellemet, egészen nagyszabású politikai tehetséget, s nemzeti létünkben soha el nem évülő cselekedetekkel hitelesített történelmi személyiséget illene tisztelnünk benne. Valójában csak legképzettebb történészeink némelyike ismeri igazán tényleges nagyságát. Értékeinek mibenléte azért rejtőzködik el a szélesebb közvélemény elől, mert államférfiúi tettei úgyszólván teljesen nélkülözték a külsőséges látványosságot. Batthyány Lajos miniszterelnöki munkássága a közélet sejtfalain belül zajlott. A legkényesebb, legkomplikáltabb államjogi küzdelmekben tanúsított állhatatossága a követhetetlenségig bonyolult volt. Nem alkothatott róla kellő fogalmat a laikus tömeg, amelyet mindenkor a rögtön felfogható jelszavak és az élményt kínáló utcai megmozdulások ragadnak magukkal. Közmondásosan előnyös híre van az arany középútnak. Batthyány Lajos sorsa azt példázza, hogy esetenként a középút a legveszélyesebb, egészen a vesztőhelyig. A heves radikálisok azért alázták meg gyanúval és rágalommal, mert reformista volt és nem forradalmár. Az udvari kamarilla ezért mondott rá halált az uralkodó iránti hűsége ellenére, mert életét a törvényességhez kötötte. Jellemszilárdsága és hatalmas közjogi felkészültsége együttesen olyan erőnek bizonyult Bécs ellenében, hogy a legkörmönfontabb érvek, csapdák és intrikák sem fogtak ki rajta. Nem akart egyebet, mint Széchenyi István, Deák Ferenc, Eötvös József. Vagyis: kiteljesíteni a reformkorban megalkotott lehetőségeket és terveket, szilárdan támaszkodva az 1847—48-as, utolsó pozsonyi országgyűlésen hozott és a király által szentesített törvényekre. Szédelgő cinikusok állítják, hogy az erkölcsnek, a jellemnek semmi köze nincs a politikához, pláne a hatalomhoz. Rettenetes bajok származnak abból, ha ez a nézet gyakorlattá válhat. Batthyány Lajos mindennél előbbrevalónak tartotta a jellem megbízhatóságát a politikában. Igaz, emiatt törtek fölötte pálcát az olmützi hadbírák, történelmünk első modern koncepciós perében. De épp így igaz, hogy gyenge lábon állna nemzetünk méltósága, történelmünk komolysága, ha nélkülöznünk kellene azt a fajta politikára és hatalomra vonatkozó hitvallást, amely mindvégig vezérelte közérdekű tetteiben a mártír miniszterelnököt. 3. A nyughelyének megszentségtelenítéséről szóló hivatalos közlemény teljes szövege: „1987. január 20. — A Budapesti Rendőr-főkapitányság nyomozást folytat ismeretlen tettes ellen, aki Budapesten, a Mező Imre úti temetőben a zár felfeszítése után behatolt a Batthyány- emlékmúzeum épületébe, és megrongálta a szarkofágokat. A sérült műemlék helyreállítását megkezdték; a rendőrség szakértők bevonásával széles körű nyomozást kezdett az ismeretlen elkövető felderítésére. (MTI)” Mielőtt végképp kiveszne belőlünk az efféle gonosztettekkel szembeni egészséges érzékenység, gondoljunk bele komolyabban, mi is történt. Már a Szépművészeti Múzeumban ismétlődő betörések botrányakor lehangoltan kérdezték egymástól a rend és a szépség becsülői: igaz lehet? Újra meg újra bűnözők prédálhatják a nemzet amúgy is megfogyatkozott műkincseit, mire ocsúdni kezd a rossz sáfárok eltompult felelősségérzete? Lehetséges, hogy hozzá mertek nyúlni Batthyány Lajos mauzóleumához? Miféle folyamatokban növekedhetett ekkorára a kriminális vakmerőség, amely egyaránt képes eltaposni mind az élet, mind a halál szentségét? Tudatlanság, erkölcstelenség, lelki züllöttség nem szolgálhat mentségül. Hiszen a klasszikus kodifikáció egyik alapelvét is fennen hirdetjük: a törvény nem ismerése nem mentesít a bűncselekmény büntetőjogi következményei alól. Ha így áll a dolog apró kis áruházi tolvajlásoknál, kapcabetyár fiatalok autólopásainál, sokkal inkább így kellene lennie a bűnözés súlyosabb fokozatainál. Arról nem is szólva, hogy az életvitelszerű gonosztevők a legtöbb esetben valóságos törvénytudók, tehát nagyon is tisztában vannak cselekményük várható következményeivel. S éppen azért, mert ezek a következmények érthetetlenül enyhék, nem ritkán nevetségesen elnézőek, az ártalmasok a legcsekélyebb aggodalom nélkül vállalják az elkövetendő bűncselekményeikkel arányban nem álló köny- nyű kockázatot. Igen: „Műemlékrongálót keres a rendőrség." Már ez a legelső híradás mélyen ajelentősége alá bagatellizálta a rémes tettet. Minden lényegi pontatlanság megérdemli, hogy léhának nevezzük. Mert a műemlékrongálás nem azonos a sírrablással, a kegyeletgyalázással, a nemzeti kegyhely kifosztásával. Szakmai illetékességgel tudom, hogy a hírügynökségi közleményeket milyen aggályos körültekintéssel fogalmazzák; hogy szerkesztői kezek egész során megy keresztül a kézirat, mire a nyilvánosság elé kerülhet. Mégis igazságtalan lennék, ha szemrehányással bántanám a Magyar Távirati Irodát. Ugyan miért lenne indokolt más beidegzettséget kívánni a kormány hírügynökségétől, mint amilyen beidegzettség a mércét szabó és ízlést diktáló szellemi—kulturális köreinket jellemezte az elmúlt évtizedekben? Ma már tisztán látható, hogy a mérce kezelői és az ízlés korábbi kizárólagos diktálói is kárvallottjai lettek a folyamatos intellektuális és mentális züllésnek. Még az a neves, milliók által ismert művész is kárvallottja — akár tudomása van erről, akár nincs —, aki jóízűt nevetett a Batthyány-mauzóleum feltörésének hallatán, s hamis felvilágosultsággal emlékeztetett: „A fáraók nagyobb emberek voltak valamivel, mint ez a Batthyány, mégis kifosztották az összes piramist!” Az ilyen beszéd egyenes invitálás az önkéntes és vidám nemzethalálhoz. Ha az ilyen vélemény kötelező háromszögelési ponttá változhatna szellemi és etikai tájékozódásunkban, akkor minden megengedett lenne. Hajnyírás címén lehúzhatnák a skalpunkat, körömvágás címén levagdoshatnák az ujjainkat, rekedtség elleni gyógykezelés címén átvághatnák a torkunkat. Ilyen a különbség az évezredek óta gazdátlan szaharai királysírok és egy élő nemzet tulajdonában lévőBatthyány-mauzólegm között. Ennyi a különbség a közönséges műemlékrongálás és egy országot elborzasztó nemzeti kegyeletgya- lázás között. 4. Fentebb rémes tettnek neveztem az elfajzott bűnözők vandalizmusát. Megvádolhatnának, hogy talán a szenvedélyes elfogultság kerestet velem ilyen kemény állítmányt. A szenvedélyességet vállalom, de mi sem áll távolabb tőlem, mint az elfogultság. Gondoljuk meg: amióta létezik a mauzóleum, az indokoltnál sokszorta több megpróbáltatás érte ezt a balszerencsés országot. Kis híján megsemmisített bennünket az első világháború. Két forradalom — 1918—19 — lázrohamai tették próbára a társadalom életképességét. A második világháborúban hónapokon át hullottak az angolszász bombák a mauzóleum környékére. Aztán a frontesemények szakadatlan pergőtüze hozott apokalipszist a környékre 1945 januárjában. Később az infláció nyomorában ugyanitt meztelenre vetkőztették áldozataikat a korabeli gonosztevők. 1956-ban megint szakadt a gát, tiszta vér keveredett a mocsokkal és hekatombákat raktak néhány nap alatt ebben a temetőben a nemzet halottaiból. De soha senkinek — magyarnak és nem magyarnak, civilnek és katonának, önzetlennek és álnok szándékúnak—eszébe nem jutott, hogy feszítő vassal, fogóval közelítsen Batthyány Lajos mauzóleumához. Ez a galádság megtörténhetett a legbékésebb békességben, a köz- biztonságnak oly elgondolkodtatóan kétes fokán, hogy a gonosztevők is teljes biztonságban működhettek eladdig, míg föl nem törték az ország történelmi viharaiban is háborítatlanul pihenő Batthyány bronzkoporsóját. A gonosztettet a hozzá társítható társadalmi körülmények teszik rémessé. Az a roppant kínos tény, hogy az elkövetőknek igen sok a bár akaratlan, önkéntelen, de passzíve létező tettestársa. Köztük vagyok én is. Köztük vagyunk mindannyian, akik nem vigyáztunk eléggé Batthyány Lajos mauzóleumára. Semmi kis ügyeinket tiszteltük meg kiemelt figyelmünkkel, rovarfürgeségünket mellőzhető fontosságokra pazaroltuk, önzésünk pillanatnyi érdekeire hazudtunk társadalmi fontosságot, miközben hagytuk árvulni, közömbösülni, porladni és megsemmisülni olyan örökségeket, amelyeknek nincsen ugyan napi árfolyamuk, amelyekből nincsen ugyan közvetlen hasznunk, de nélkülük vajmi kevés indokkal vallhatnánk magunkénak ezt a hazát, ezt a nemzetet, ezt a történelmet. Egyszóval: több-kevesebb felelőtlenséggel, kisebb-nagyobb vétkekkel ki-ki hozzásegítette a bűnözőket vakmerőségük feldagasztásához. Hosszas és tömeges életszemlélettel és -móddal létrehoztunk egy veszedelmes antiértékren- det, amelyben hovatovább a bűn üldözhette az erényt, de legalábbis megszűnt szégyenletesnek lenni a bűnözés. Persze, az igazi felelősség azokat terheli, akik úgy merészeltek közéleti posztokat birtokolni, hogy teret nyitottak a közmorál elfajzásainak és a mozgások negatív befolyásolásával siettették a társadalmi züllést. Sokan abban vagyunk vétkesek, hogy személyes nyugalmunk érdekében látó szemünk ellenére némák maradtunk. Sokan vétkesek abban, hogy az általános erkölcsi hanyatlás láttán is kegyekre, karrierre, tollasodásra törekedtek. S azok a vétkesek sincsenek kevesen, akik az ország állapotáért felelős, ám az akkori helyükre néni illő tényezőket írott és mondott szóval, kifogásolható közéleti magatartással támogatták. Boldog lehet minden olyan köztünk lévő, aki elmondhatja magáról: mosom kezeimet. Én nem tartozom az ilyen boldogok közé. Szeretném jóvá tenni mulasztásomat, legyen bármennyire csekély is ez a mulasztás abban a hatalmasan ártó, szomorú áramlatban, amely a bűnök sokaságát bátorította a hazában a mi sorsunk évtizedeiben. E rapszodikus dolgozat legyen az én peniten- ciám. 5. Következzenek most már a tények és az adatok, s a hozzájuk illő, el nem mulasztható megjegyzések. A Kerepesi temető sírboltjainak módszeres, folyamatos fosztogatása 1986 augusztusában kezdődött, amint ezt a sajtóközleményeken túl a helyszínen is megtudhattam a legilletékesebbtől. Nevét szándékosan hallgatom el, mert nem tartom magam hivatottnak személyek minősítésére. Sem bírálni, sem dicsérni nem fogok senkit. Épp elegendő minősítéssel szolgálnak maguk a történések, a körülmények és a megnyilatkozások. Természetesen a sírkert munkásai és az ottani teendők irányítói tudtak a tervszerű vandalizmusról. Olyannyira tudtak, hogy a helyszínrajz alapján előre megjósolták, mely kriptákat törik fel legközelebb az elhagyatott kőfalak mentén. Már a százhoz közelített a sírgyalázások száma, de semmit nem tettek, sőt nem is szóltak senkinek. Horror-mesterségüket éjszakánként űzték ahul- larrablók. Márpedig: nemhogy sötétben, de a legélesebb verőfényben sem tanácsos az említett távoli kőkerítések közelében mutatkozni, különösen magányosan. A szokásos terepszemlét, hogy legalább a fosztogatás menetét követhessék nyomon, csak kellő számú kísérettel merték végezni a sírkert illetékesei. Hitük szerint egyebet nem tehettek, mint följegyezték nyilvántartásukban a sírfosztogatások újabb és újabb tényeit. Noha egészen határozott véleményem van az efféle kényelmes tehetetlenség-tudatról, ezzel most nem foglalkozom. Inkább szólok az illetékesek öntisztázó érveléséről. Nem férhet hozzá kétség, hogy alapos okkal tartanak a Mátyás tér veszedelmes alakjaitól. Ugyanis, amint állítják, a Józsefváros e legsötétebb fertálya, a Mátyás tér és környéke itt a sírkert közvetlen közelében viruló tenyészhelye a bűnözésnek. Ujjat húzni a kripták szétbontóival, a koporsók kiforgatóival több mint könnyelműség. A sírkert alkalmazottai itt dolgoznak, ez a megélhetésük, joguk van a biztonságos munkához. Évek, évtizedek óta iparkodnak rászolgálni a munkáltató elégedettségére, megbecsülésére. De épp a tartós munkaviszony miatt megjegyzik őket arcról-névről a sírkertbe befészkelődött hullarablók is. Méltán tartanak a bosszújuktól. Hiszen akik hidegvérrel szórják szét a holtak csontjait, azok az eleven koponyákat sem restek bezúzni. Ékként tehát a kérdésre, hogy miért nem merték jelenteni legalább a munkaköri feletteseiknek a tömeges sírfeltörést, érthető magyarázatot kaptunk. Ám a kérdésnek folytatása van. Miért merték elmulasztani a botrányos bűnsorozat jelentését? A válasz szomorúbb és bonyolultabb az előbbinél. Mert fizikailag félni a józsefvárosi alvilág legaljától, valóban indokolt. De erkölcsileg és munkajogilag nem félni a felettesektől az elemi kötelesség elmulasztása miatt, ez valami olyan tünet, amikor már önmagától kellene megszólalnia a vészcsengőnek. A riasztókészülék csengőjének, ami csak azóta létezik a Batthyány-mauzóleumban, hogy megtörtént a kegyeletgyalázás. Humora mindennek van, a temetőnek is, de ezen én most nem tudok vidorkodni. A sírváros sajátos világához tartozó elnéző- lenéző mosolygással emlegetik a Kerepesi temető némán szorgoskodó ájtatosait. Úgyszólván minden itt pihenő nagyság mondhat magáénak egy-egy önkéntes gondviselőt. Az egyik hölgyet például Vörösmarty Mihálynénak nevezik maguk között. Tisztelettudón tekintenek arcára, aztán elfordulnak és nevetnek. Más a helyzet Macskás Mariskával. Ez az asszony nem ismer tréfát, ha gazdátlan pártfogoltjairól, a kóbor macskákról van szó. Rettegnek a nyelvétől. És kétségtelen tiszteletet vívott ki magának állatvédő elszántságával. Dickensi borzalmak, sarki hóviharok se rettentenék vissza attól, hogy elvigye a táplálékot védenceinek. Ha zárva a kapu, képes átmászni a négy méter magas kőfalon. Akkor is ezt cselekedte, amikor 1986 decemberében és 1987 januárjában hóförgeteges téltől szenvedett a főváros. Hatvancentis hóban vergődött el a Batthyány-mauzóleum környékén lakó macskákhoz. Még december közepe táján észrevette, hogy lakat nélkül, szabadon csüng a lezáráshoz való lánc a mauzóleum lejárati vasajtaján. Karácsony, szilveszter, nagy hó, dermesztő hideg: ugyan mely épeszű embernek lenne kedve ilyenkor a temetőben kóvályogni, még ha ott is a munkahelye? Macskás Mariska szólt egy-két ilyen épeszű embernek, ők bólintottak ráhagyólag, aztán siettek vissza a meleg szobába. Eközben halt meg Brutyó János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Ellenőrző Bizottságának nyugalmazott elnöke. Neki pedig elsőrendű állami gyászpompa járt a pillanatnyi protokoll szerint. El kellett takarítani a havat a szertartás útjából, se kötelező kincstári feladat- végzés közben ejtették útba a Batthyány-mau- zóleumot. Bizony úgy volt, ahogy a- Macskás Mariska mondta. Sőt úgyabbul, amint kiderült a tüzetesebb vizsgálódásnál. Erről már nem lehetett hallgatni. 1987. január 19-én érkezett a feljelentés a rendőrséghez az ismeretlen tettesek ellen. Újabb kettős kérdés, korántsem szónoki: meddig maradt volna titokban ez a rémes tett, ha elkövetői csak egy kicsit is óvatosak és bűncselekményük elkövetése után újra lakatra zárják a mauzóleum vaskapuját, s ha úgy rendelkezik a Gondviselés, hogy ne akkor haljon meg Brutyó János. (Folytatjuk)
