Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-05 / 80. szám

1990. április 5., csütörtök SOMOGYI NÉPLAP 5 Kell a pódium! Zsuzsa és Zsuzsi közös koncertje Gyógyszer­segély hazánknak Több mint 60 millió forint érté­kű gyógyszersegély érkezett Budapestre, a Bajcsy-Zsilinsz- ky Kórházba. A küldemény a nyugatnémet Szent Lazarénus Lovagrend Szeretetszolgálat­nak ajándéka. Mint azt Soboltynski Róbert, a Kereszténydemokrata Nép­párt sajtófőnöke az MTI-nek elmondta, a segélyszállítmány­ról még az év elején állapodtak meg az Szent Lazarénus Lo­vagrend akkor Magyarorszá­gon tartózkodó küldöttségével. Mivel az adományhoz a bete­gek ingyen juthatnak hozzá, a szétosztás ellenőrzésére Pas- kai László bíboros, prímás, esz­tergomi érsek megbízottja fel­ügyel majd. Előbb Zsuzsa toppant be az ajtón. Gondosan simára fé­sült szőke haja, mosolygós, fiatal arca és egyszerű diá- kos öltözete semmit sem árul el abból, hogy egy fuvo­laművész érkezett a kapos­vári Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatóhelyettesi szobájá­ba. — Szeléndi Zsuzsa — mu­tatkozik be, és igyekszik féltett kincsét, a fuvolát mielőbb biz­tonságba helyezni. — Kapos­váron születtem: édesapám a tanítóképző főiskola nyugal­mazott tanára. Itt kezdtem 9 éves koromban zenét tanulni Csupor László tanár úrnál. Pécsett, a Zeneművészeti Szakközépiskolában Barth István tanítványa voltam. Már azokban az években is gyak­ran szerepeltünk kamaraze­nei fesztiválokon Székesfe­hérváron, Nagykanizsán... Akkoriban Vivaldi volt a ked­venc zeneszerzőm, de ma már Mozartért rajongok. Restaurálják a Déri Múzeum kerámia­gyűjteményét A budapesti Néprajzi Múzeum után a debreceni Déri Múzeumé a legjelentő­sebb népművészeti gyűjte­mény. A több mint 3500 darabos népi kerámiagyűjtemény nagy részét Déri György ezredes 1940-ben adomá­nyozta a múzeumnak. Ké­sőbb Sőregi János, Lükő Gábor, Balogh István és Varga Gyula gyarapította ezt a gyűjteményt. A mú­zeum restaurátorműhelyé­ben most kiegészítik, kija­vítják a régi sérült kerámiá­kat. I ________________J T öbbször is részt vettem a Richter János emlékére meg­hirdetett győri fafúvós verse­nyen. Először csak a döntőbe sikerült bejutnom, majd ké­sőbb két II. helyezést értem el. Zsuzsa tekintete megélén­kül, amikor a zenekadémiai évek emlékeit idézi. Kezében újságot szorongat. A fellépé­sek emlékeit rögzítették az ólombetűk. — Egy nagyszerű fúvósö­tös tagjaként a tavaszi feszti­válon is sikerrel szerepeltünk. A nemzetközi zenei verseny díjnyertes számaival léptünk közönség elé. 1988-ban a Strassburghoz közel levő Col­marban, bejutottunk a nem­zetközi verseny döntőjébe. Itt kaptunk meghívást egy frank­furti rádiófelvételre is. A francia nyelvű újságban egy méltató cikk mellett még mind az öt akadémista együtt mosolyog a képen. — Sajnos az ötös lassan szétesik, mert az egyik tár­sunk babát vár — sóhajt szo­morkásán. — Most Pesten élek, magántanítványokkal foglalkozom és a dunaújváro­si zeneiskolában tanítom a kicsiket furulyázni. Terveiről faggatom, me­lyek, bár nem látszanak elér­hetetlennek, mégis alaposan meg kell értük küzdeni. — A rádiózenekarban sze­retnék játszani, és mellette középiskolában tanítani... Az a baj, hogy nagyon népszerű hangszert választottam, ne­héz vele elhelyezkedni... Meditáló hangulatából Zsuzsi érkezése billenti ki. Zsuzsi, azaz Szabó Zsuzsan­na kislányos, törékeny alakja még inkább ámulatba ejt. Ő lenne az a végzett zenepeda­gógus, aki pár éve ebben a zeneiskolában kezdte oktatói munkáját? Vajon hogyan fo­gadták a tanítványok? Talán le is tegezték...? — tűnődöm félhangosan. — A! Kicsiket tanítottam, egészen piciket. Nagyon ara­nyosak voltak. — Képzeld! A kis Rózsás Veronika köszönt rám az előbb! Alig ismertem meg, úgy megnőtt — szaporázza máris Zsuzsának, és a két hajdani barátnő egy szempillantás alatt ismét közös hullámhosz- szon társalog. — Ő volt a Zsuzsa, én a Zsuzsi — fűzi tovább a szót. Engem Csupor Lászlóné tanárnő tanított. Nagyon türelmes volt. — A tanár úr is! — fűzi hoz­zá gyorsan Zsuzsa —, csak ő sokkal szigorúbban követelte meg a feladatokat. — Engem nem vettek fel a Zeneakadémiára, így Pécsett a Zeneművészeti Főiskolán Barth tanár úrnál folytattam a tanulmányaimat. Nyáron azonban gyakran találkoz­tunk, és minden alkalmat ki­használtunk a közös játékra. A diploma megszerzése után zenekarban szerettem volna játszani, de ez nem sikerült. Csupor tanár úr adott átmene­ti állást itt a zeneiskolában. Kezdetben nagyon féltem a feladattól, hiszen a főiskolán azt nem tanították meg, ho­gyan kell tanítani... Aztán be­lejöttem. Miután lejárt a szer­ződésem, egy ismerős fuvo- lista Kecskemétre hívott. Most ott tanítok a zeneiskolá­ban és játszom a szimfoniku-. soknál. — Milyen gyakran lépnek fel? — Egy évben háromszor, négyszer. Ez nagyon kevés. Hiányzik a pódium, azért is örülök, hogy most itthon — hiszen én is kaposvári vagyok — együtt léphetek Zsuzsával a közönség elé. Várnai Ágnes Ágoston Vencel képei elé A hír önmagában keveset mondana: Április 20-án kiállítás nyílik Ágoston Vencel képeiből a nagyatádi művelődési köz­pontban. Akik a sorsfordító években a bajai tanítóképző­ben végeztek, szívesen emlé­keznek vissza egykori rajztaná­rukra. Ágoston Vencel 1895-ben született Bodvicán, a mai Nagy­atád peremvárosában — olvas­hatjuk a Magyar életrajzi lexi­konban is. Innen vitt a rögös útja Bajára. Kiváló akvarellfestő volt. Tucatnyi kiállítást ért meg Budapesten, s Baján. A szülő­földjére nem hívták. Evekkel ezelőtt támadt az ötlet, hogy az 1946-ban — a világháború alatt szerzett betegségében — el­hunyt művésznek a hagyatékát fel kellene kutatni. Némi sze­rénytelenséggel állítjuk, hogy az ötlet tőlünk származott, de senki sem kapott rajta, mint ahogy javaslatunkra nevét sem akarta fölvenni a rajztagozatos általános iskola. Kiderítettük, hogy Baján, a városi múzeum pincéjében őrzik képeit. Ez sem volt elegendő. Újabb néma csönd következett. ,Most végre méltó tárlatot kap Ágos­ton Vencel. Talán lesz aki mondja, hogy akvarelljeinek egy múzeumi helyiséget is ad­nak. Merthogy az idegenforgal­mat rejtett kincsként emlegető városnak múzeumra is szüksé­ge lenne. N . Nehéz a péklapát Szakmunkás lett az inasból Sétálgatva a kereskedelmi és vendéglátóipari múzeumban az igazgató, dr. Draveczky Balázs egy tákolmányra hívta föl a fi­gyelmemet. Ülni is lehetett rajta, no meg ha felnyitották, akkor a pékinas aludni tudott benne. Az inas éjjel feküdt le és hajnalban kelt, hogy begyújtsa a kemen­cét. De hol van már a péklapát? Csamári Gábor, az ország egyik legfiatalabb szakmunká­sa még látott olyant Gertner Vil­mos bácsinál, a cseri pékség­ben. — Gábor, hogyan lesz egy inasból soron kívül szakmun­kás? — Úgy, hogy második lesz egy országos szakmunkásta­nuló-versenyen. Most mond­hatnám azt is, hogy az unoka­bátyám pék volt, és ezért jelent­keztem erre a pályára, de ez így nem igaz. Elhoztak bennünket egy pályaválasztási bemutató­ra Kaposvárra. Varga Pál pilla­natok alatt szerettette meg ve­lem ezt a szakmát. Később a szakoktatóm lett. Hogy mi a szépség ebben a szakmában? Nehéz elmondani. Tudja, itt sok mindenről szó van! Ez nem olyan munka, hogy halogatha­tok valamit. Nem mondhatom a kovászra, hogy elraklak hol­napra, s holnap majd kezdek veled valamit. Ázt a kovászt fel kell dolgozni. Beleszerettem ebbe a mesterségbe. így lettem Antalszállásról Kaposvárra be­járó diák. Harmadikosként ta­valy ősszel kezdtük a felkészü­lést az országos versenyen. Osztályfőnököm KissZoltánné, aztán Hudi László, Varga Pál, Perák Tibor hetente két napon két-három órán keresztül segí­tett gyakorolni. Ilyen háttérrel nyerhettem meg a háziver­senyt, s indulhattam március utolsó hétvégéjén a pécsváradi országos versenyre. Perák Ti­bor tanár úr kísért el. A saját kocsijával vitt. Szurkolt ő is, hogy a sorsolásnál az első öt között legyek. Ennek fontossá­ga volt. Sikerült. Az első napon négy óra időt adtak az írásbeli dolgozatra. Az utolsó percig ki­használtam. Ugye most arról kellene beszélnem, hogy miről kellett írnom? Leginkább a ko­vászról, ami a kenyér lelke. Ka­pacitásokat kellett kiszámolni, de erről ugyan minek mesél­jek?! Aki nincs a szakmában az úgysem érti. Géptanból a göm­bölyítőgépet kellett lerajzolni. Ez olyasmi, ami a kézi munkát utánozza. Másnap reggel a kemencékhez álltunk. Hatvan zsemlét, harminc dupla zsemlét — vagyis nagyobb zsemlét —, tizenöt negyedkilós zsemleci­pót, tizenöt negyedkilós zsemle­veknit kellett megcsinálnom. — Nem kis munka. — A dagasztáshoz 10—15 perc kell, az érleléshez ötven. Ez persze függ a liszt minőségé­től is. Aztán jön a kelesztés. Sok függ a páratartalomtól is. Ne­kem lebőrösödött a tésztám. No megvan a szakmai fortélya an­nak, hogy ilyenkor mit kell csi­nálni. — Gábor, úgy érzem, hogy ennek a versenynek a részletei­ről hosszan lehetne még beszél­getni. Maga az országos ver­seny második helyezettje lett. A kaposvári élelmiszeripari szak­munkásképző iskola diákjai az elmúlt években hasonló sikere­ket értek el — aztán időnként mégsem olyan „igazi” a kenye­rük. Hol a hiba? Ennél a kérdésnél betoppan Gábor osztályfőnöke, s látva tanítványa zavarát odébbáll. Az ifjú szakmunkás — mertho­gy a második díjjal együtt jár a szakmunkásvizsga alóli fel­mentés is — nyíltabbá vált. — Én nem hiszek a nagy pékségekben, a kenyérgyárak­ban. Azt gondolom, hogy előbb-utóbb sok kicsi pékség lesz. Persze ehhez pénz is kell. De a kicsi pékségeknek jövőjük van. Nemsokára ahhoz a pék­hez mennek majd az emberek, aki jobbat, netán olcsóbban ad, s akkor is begyújtja a kemen­cét, amikor elfogyott a kenyér, s újra kell sütni. Most nekem egy. hosszabb vakációm lesz, aztán — ha felvesznek — kezdem a munkát a kaposvári kenyér­gyárban. A nyáron szeretnék Siófokra kijutni. Aztán... Jó len­ne egy régi pékségben dolgoz­ni. (Nagy) TV-NÉZŐ ! Rendjel Csak lassan nyugszanak a Tv-Híradó és ,,A hét” körül kialakult vihar hullámai. Az akkori indulatok, amelyekben pro és kontra érveket sora­koztattak fel Aczél Endre menesztésével kapcsolat­ban, fokozatosan elcsitultak, így most már arról is érdemes szólni, hogyan befolyásolta a két műsor minőségét a fő­szerkesztőváltás. Ez most . azért- is megtehető, mert maga Pálfy G. István szolgál­tatta az apropót. A vasárnap esti adás bevezetőjében ugyanis kifogásolta a Nyilvá­nosság Klub Népszabadság­ban megjelent elemzését a régi és az új Híradó—„A hét” összehasonlításáról. Miért tartom ezt fontosnak? Eszerint — bár Pálfy a tanul­mány ezen részéről hallgatott — szakmai hanyatlás.jellem­ző az elmúlt hónapok adásai­ra, magyarán — különösen „A hét” — egyoldalúvá vált. Ugyanakkor’ a főszerkesz­tő elismerésként fogadta a megállapítást: az ő nevével fémjelzett „Hetekben” hang­súlyozottabban szerepeltek a határainkon kívül élő magyar­sággal foglalkozó témák. — Ezt a bírálatot rendjelként vi­selem — mondta. Igen, ez igaz, az elevenbe vágó dol­gok egyik része ez. A kisebb­ségekről szóló híradások, elemzések igen fontosak, mégis az az érzetem támadt, hogy háttérbe szorultak gaz­dasági témakörök, a belpoliti­kai kérdések nemzetközi összefüggéseit is elemző ri­portok. Igaza van Kenedi Já­nosnak, a Nyilvánosság Klub vezetőjének: kimutatható a műsorok szerkesztésében a közönség indirekt manipulá­lása. Vagyis a főszerkesztő által emlegetett „kisembere­ket” bemutató riportok a tár- sadalom stagnálását és nem a progresszív változások vi­tathatatlan fontosságát su­gallják. Kenedi szavaival az értéksemleges és az értékíté­letekkel telített szavak váltak dominánssá, nem az infor­mációk sokasága és a moz­góképek — ezzel összefüg­gésben a tévénézők döntés- képességének elismerése —, jelentek meg. Fontos len­ne pedig a szókimondó, a konfliktusokat is felvállaló módon a gazdasági—szociá­lis feszültségekről szólni, va­lamint egy új társadalmi rendszer küszöbén álló or­szág lehetséges jövőjéről, ezzel összefüggésben a pol­gári demokráciák értékeiről. A rendszerváltás előtt álló nemzet bizonytalanságát és félelmét növeli, ha az ember úgy érzi, hogy ellene és nem érte folyik mindez. És itt van A hét felelőssége: alaphangja ezt inspirálja. Az „aczéli gár­da” közvetlenül, bátrabb han­gon és rokonszenves közvet­lenséggel szólt a közönség­hez, igazi élő adások voltak ezek, ellentétben az új mű­sorvezetők kimért és távol­ságtartó magatartásával. Erre szokták mondani, hogy életszagúbb volt. Ezért tartom vitathatónak Pálfy G. István elutasító meg­jegyzését. A Nyilvánosság Klub tudományos igénnyel készített szociológiai dolgo­zata megállja a helyét. Még akkor is, ha a főszerkesztő nem az elemzés lényegét tár­ta a nézők elé, hanem egy té­telével saját rendjeleit akarta gyarapítani. Én mégsem adok neki. Varga Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom