Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-29 / 5. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. április 29., vasárnap VILÁGOT JÁRT SOMOGYI FOTÓK Most induló sorozatunkban olyan felvételeket adunk közre, amelyek az elmúlt évek, évtizedek folyamán sok helyre eljutottak a nagyvilágban, s amelyeket emberek ezrei csodálhattak meg. Megyénk fotóművészeiének „nagy öregjei” és tehetséges fiataljai vallanak képeikkel, számos hazai és nemzetközi kiállításon is bizonyítva: az egykoron megörökített pillanat ugyan megismételhetetlen, ám örök. Légyen szó fekete—fehér, avagy színes fotográfiákról. Sorozatunk ezeket a világot járt somogyi fotókat szeretné egybegyüjteni, hiszen idáig csupán néhány soros hírben szóltunk egy-egy alkotó elismeréséről: a postára adott, s nemcsak a szerzőnek, hanem a megyének is hírnevet hozó fényképekkel nem ismerkedhettek meg lapunk olvasói. Most itt az alkalom! NAGY LAJOS: Füredi móló E címet viseli a kaposvári Nagy Lajos fotója. Több mint 20 évvel ezelőtt a magyar tenger túlsó partján örökített meg fényképezőgépe. Alkotója évtizedekig csupán kedvtelésből, szenvedélyének hódolva komponálta a kívánkozó látványt, a Balaton nyújtotta esztétikai élményt. A klasszikus zene harmóniáját a természetben is megtalálni vélte Nagy Lajos: ezért fogta egyre gyakrabban kézbe a fo- tóapparátot. A 76 éves hangszerhangoló a Somogyi Fotóklub egyik alapító tagja már nehezen emlékszik vissza a régmúlt időkre: egy-egy fénykép világkörüli útjára. A Füredi móló című kép hátoldala — szerencsére — azonban jóval beszédesebb alkotójánál! Tucatnyi bélyegző bizonyítja, hogy e képpel nemcsak a hazai, hanem a külföldi közönség is találkozhatott: többször szerepelt csehszlovák, lengyel és portugál kiállításokon, megfordult a Szovjetunióban, és eljutott Belgium és Skócia tárlataira is. Lörincz A hol a bizalom gyökeret ereszthet, fészket rak ott a bizonyosság is, — Hol hallhattam? Az is lehet, hogy filozófiai szemináriumot álmodtam, aztán megmaradt, életesen. Alig vagyok túl a vizsgákon, másodéves vagyok... — Aztán megállt a Csillag utca 7. szám alatt, valami sikoltó füttyjelet adott le, föl, az első emeletre. A lány hosszú haja megleb- bent az ablakban, ahogy hátranyitotta. — Leröppensz? — Nincs szárnyam. — Tegnap még volt. Hosszú, csípőig érő, egyágú copfba font szőke haja uralta, „ékesítette” a lányt, libbenő szoknyája és az átlátszó kis valami, ami blúz is lehetett, szinte csak mellékes volt rajta. A fiú érezte, ismét égnek az ujjai: betelni véle... Sosem lehet. Akár ha a hegyi patak vizét akarná kiinni fönn a Mátrában, nagy és telhetetlen szomjúságában: azt a szomjúságot nem oldja víz, azt, amely úgy akarja, hogy ne csak kortyonként, de az egész kristálytiszta patak omolna át belül, mosná át hosszan az egész testet, mosná, mosná, ömölve a sokáig, a végtelen időkig... — Most hová viszel? —- kérdezte a lány, megállva egy nyírfa alatt. Majd mintha el is feledte volna a kérdést, egy picit si- koltva nézett föl a karcsú nyírfára. — Mi történt? — Megőszúlt. Nézd, István- ka, milyen fiatal kis fa, és tiszta sárgára őszült... A fiú arcához érintette a lány kezét, érezte, hogy most valami nagyon de nagyon egyszerű vigasztalót kell mondania, ami visszahozza a valahonnétből ide, a Halastó utcába. — Lehet, szerelmesek veszekedtek alatta a nyáron, aztán megőszült bánatában. Édes... A lány elengedte a fiú kezét, odalibbent a nyírfához, és ujjait simogatólag végighúzta a kérgén. Mintha a testemen — gondolta a fiú. — Csak föl, csak hegyre föl viszlek, ezt én mondom, az „utolsó előttid", lefelé soha. — Most miért mondod? — kérdezte a lánv, é< átkarolta a fiú derekát, húzatta magát. SOMOGY KULTURÁLIS FOLYÓIRAT így már nem lehet sétálni sem, ilyenkor meg kell állni, belenézni a szemébe, tiszta kis illatos fejét odaengedni a nyakadhoz, ameddig fölér. — Azért, hogy sikerüljön a vizsgám nekem is? — Csak úgy mondtam, és a vizsgád sikerülni fog. Hegyre megyünk, fák közé, az a jó társaság, változó fény, árnyék, fű, fa, nagyság mellett a kicsik világa, kicsinyesség nélkül. Szerettél egyáltalán az elmúlt hét évszázadban vagy csak jó volt elhinned, hogy szeretsz? ...Nem tudom elhinni. Nem tudom, akkor mit felelt. Egy bizonyos, hogy itt, ahol erre válaszként akkor megsimogatta az arcom (teljesen „csóktala- nul"), ezek a hegyek most is állnak azóta is, mióta a végtelen megszakadt, nem omlott össze semmi, áll a nagyság, élnek a pici virágok is. Vagy kinőtt a kicsinyesség is azóta? Hol járhat most? A féltékenységnek nincs helye bennem, csak azt érzem, hogy a mellkasomban minden csontom, bordám kü- lön-külön fáj azóta, hetek óta. Azzal ment volna el, hogy játékból „utolsó előttinek" neveztem magam? De hát máskor is mondtam ezt... — Most lefelé haladunk, szaladunk egy kicsit, csak minden második padnál csókolhatsz meg, sietnem kell haza. Holnap csak délben fütyörészhetsz az ablakom alatt, többé nem leszek. Jó? — Jó, édes emberke. A Halastó utcában a lány csak akkor vette észre a kis nyírfát, mikor már mellette voltak. Odaszaladt, megsimogatta. Meglátod, nemsokára kizöldül... — mondta nevetve. Már majdnem otthon, a Csillag utcában a bokrok alól egy kicsi macska óvakodott elő, fél- ökölnyi lehetett, kis tigriske, fehér mellénnyel. A fiú megörült neki —: Nézd, milyen kicsi macska! — és indult felé. A lány riadtan fogta vissza.-— Ne! Ne nyúlj hozzá! Nem akarom! — De hát mi van veled? Gyermekkorom óta kedvenc állatkám, tudod... Visszahúzta szépen a fiút, megcsókolta az arcát, a szemét, a kezét, olyan furcsa kétségbeeséssel, aztán könnyezni kezdett. — O te, hát siratod a gyermekkoromat... Na, nyugodj meg, nagyon szeretlek. — Ekkor beszaladt a lány a Csillag utca 7. szám alá. Ekkor? Vagy már azelőtt kezdődhetett az ő külön élete? Akkor már lehetett valami mögöttünk, mögötte, azon a hétszáz együtt töltött esztendőn kívül. Azóta csak délben, futólag láthatom, délután nem, este nem. És ez a fájdalom úgy pusztítja a bizonyosságot. A kétség őrli föl a férfit, nem a munka, nem a kitartás, nem a várakozás a bizonyosság ígéreteire. A kétséggel tudta Jágo is megölni Otellót. Ha nem marad annyi erőm, hogy számon kérjem ezt a furcsa nyári életvitelt, ezt a kifosztott nyarat, ezt az én kifosztott életemet, ha nincs annyi erőm, hogy elhaladjak a kis nyírfa előtt, akkor erőtlen volt az én bizalmam is benne... De miért bujkál? A nyár, az menthetetlenül oda. Szeptemberedik már. „Szállnak a darvak, vége a nyárnak" — ez zakatolt a fiú fülében, a mellében, míg vitte a vonat haza — haza, mibe? — a Balatonról. Négy levelet kapott tíz nap alatt a lánytól. M ásnap tiszta ingben, lebarnulva, s a nyár tő lyamán annyiszor visz- szaerőszakolt bizalommal, jókedvvel ment a Csillag utcába, a 7. szám alatt sikoltó füttyjelet röppentett, és kivágódott az ablak. — Gyere föl, most — mondta a lány, és kihajolt mélyen az ablakból. A fiú úgy érezte, meg tudná most simogatni leomló, szinte a földig leomló kibomlott haját. Fönn az ismerős—idegen lakás. A lány az ajtóban már valósággal végigsimogatta, talpig, aztán visszarebegtek ujjai a fiú atcára, gyönyörköd tek az ujjhegyek. — Lejárt, minden lejárt, Istvánként, — mondta, és ugrált. — Elutazott mindenki olcsó jeggyel a Balatonra, és nekem lejárt már... — És a gombjaihoz nyúlt, vetkőzött, mint ahogy teszik talán az Isten angyalai. — Ezért..., azért, csak azért, mert magunkra vagyunk, ne vetkőzz... — mondta a fiú dermedtem — Mi van veled? Mi volt? E r s a lány lassan, megver- ten kezdett visszaöltözködni, szakadt ropogott, a kis nadrág, ahogy visszatépte ágyéka hajára, a blúza, ahogy húzta magára, és sírni kezdett, egyik karja még tartotta a félig fölcibált kis nadrágot, másik lelógott, és sírt nagyon, álltában, félmeztelen, fölemelt fejjel állt, tiszta szemei megnőttek a könnyek között. — Négy... négy macskás családot vállaltam... a nyáron, Ist- vánka, sok dögöt... a Lujzika nénié már alig evett... süket is volt..., a Lőrinczéké vad, mindig a bútorok tetejéről könyörögtem le... sírtam is neki... csakhogy egyék... ez volt a dolgom... elbújtam, hogy jöjjön elé. A Jaky házaspárnak hét macskája van, azokkal jól voltam... a negyedik macskás egy százéves vénasszony. Mindenki nyaralni ment... én vállaltam a macs... ápolni, etetni, bevásárolni nekik külön, külön... amit szeretnek... És görcsben zsugorodott össze a szőke, derékba guggolva vinnyogta, szinte a földön: — Hétezer forintot kerestem Istvánkám, egy hónap alatt... édesem, egyetlenem... Szégyel- tem megmondani neked, és úgy fájtál bennem... Én soha többé nem akarok macskát látni... csak téged, amíg, amíg élek... élünk...) Régen jelentkezett a Somogy versrovatában Erdélyi Sándor költő, aki két éve nyerte el Győrben a fiatal poétáknak fölajánlott Radnóti-díjat. Három míves költeményét olvastam a Somogy idei — kissé vékonykára sikeredett, de annál tartalmasabb — else) számában. Jónásként idézi meg Tőkés Lászlót: a parókia köré csavarva einherlánc niíli/ rcbcUioa lázadó szorítás mekkora hitet véd de ki ellen kit óvhat meg ez az élő kötés gyávának virrad holnap is az ég ' még megfigyel, lehallgat, besúg tövises dróttal csavarni testeket a fegyverrel összenőtt árnyék... — idézi meg Erdély december (?) d rámái eseményeit a költő. Másik két publikált költeménye Illyésről íródott és a hajléktalanokról. A Somogy idei évi első száma különben is gazdag költeményekben. Keleméit Lajos, Bólint András versei mellett Sinkn István hagyatékából előkerült verset is olvashatunk megyénk kulturális folyóiratában. Sinka eddig nem publikált költeménye — Búcsú egy esti dombon —a költő legjobb művei közül való, leírása szinte összefoglalóan mutatja be sajátos lírájának lényegét. S értük, kik ot még szeretik, sírtam a dombon, s szegeit átöleltem a nagy latsunk, iíz örök os-koszonísnak s porral, sárral, s könnyeimmel fényesre mostam reggelig. — fejeződik be a négyverssza- kos költemény. Papp Árpád két görög költő versét ültette át magyarra, a szerzőket Kövesdy Zsuzsa mutatja be rövid beszélgetés formájában. Jatmisz Varvet isz Athénban született 1955-ben, jogot végzett és 1975-től publikál rendszeresen. Eddig négy verseskötete jelent meg. Andonisz Fosztierisz két évvel idősebb, szintén athéni. Párizsban tanult jogot, 1980-tól A szó című folyóiratot vezeti. Szívesen fordít magyar költők verseiből, így Csanádi Imrétől és Csoó- ri Sándortól ismerhettek meg ver seket az olvasók görögül. Nem a napi és hetilapok divatja szerinti exkluzív interjút olvashatunk Tóth Pál Péter tollából, az Amerikában élő Varga Bélával. Balatonboglár egykori plébánosa színesen eleveníti föl az itteni éveit: — „Bogláron, mint említettem, nem volt pap, nem volt templom. Két—három pap próbálkozott ott, de azok csak adósságokat hagytak maguk után. Amikor Boglárra kerültem, fölkerestem Caál Gasztont, s körülbelül a következőket mondtam neki: — Bocsásson meg, méltóságos uram, pap vagyok. Engem a püspök ideküldött, hogy templomot építsek... A hazámat akarom szolgálni... Ki volt Gaál Gaszton? Egy történetbeágyazva ismerhetjük meg. az idézett birtokos személyét. „Gaál Gasztonban magas fokú emberség volt, és a zsidók könyörögve fölkeresték, mert azt hallották, hogy a Prónay-század Somogyból, Lengyeltótiból már elindult Boglárra, hogy a zsidókat kivégezzék. Abban az időben, '19-ben, megölni egy embert, nem volt ritkaság. Nem akarom azt mondani, hogy mindennapi dolog volt. Mit csinált Gaál Gaszton? Fogja a botját, amivel sétálni szokott, és kiállt a boglár—sző- lősgyörök—lengyeltóti útra, ahol az út Boglárra jön be. Az márGaál Gaszton birtoka volt. A szegény embernek kellett maradni. Jött a századdal Próriay, és Gaál Gaszton ott állt az úton. Megállj — szólt. — Ez a föld Balatonboglár, Gaál Gaszton tulajdona, az enyém. Erre a földre az én engedélyem nélkül senki nem léphet. Én pedig megtiltom, hogy valaki önök közül erre a földre lépjen." Mit csinál erre Prónay, ez a gyilkos banda? „Lődd le, üsd agyon, üsd fejbe" — s ehhez hasonló hangok hallatszottak. Gaál Gaszton elment onnan. Prónay félrevonult, a tisztjeivel tanácskozott, és mit gondolsz, mit csinált? Azt mondták, ez egy őrült, ha megöljük, végünk van, mert olyan volt már a tekintélye az országban. Megfordult, és visszament Prónay a bandájával. Nem hallottad ezt a történetet? A bogiári zsidók így menekültek meg." Horányi Barna Történet nyírfával Czegő Zoltán:
